… ha egyházfegyelmet gyakorlunk, vagy ha teológiai „fából vaskarikákat” gyártunk?
Egyházszakadás a Szentírás szerint nem akkor születik meg, amikor formálisan is meghasonlik a gyülekezet, hanem amikor valakik „egyéni”, „speciális”, „spiriuális(abb)” véleményeket és értelmezéseket kezdenek magukénak vallani, és azokat egyre inkább az Ige mellé, majd fölé emelik.
- Amikor – erőt és pimaszságot véve maguknak – az evangéliumi és apostoli hit ellenében nyilvánosan fel is emelik ezeket a botrányos tanításokat a gyülekezetben;
- Amikor emberi elitizmus (vezetői, anyagi, társadalmi, műveltségi) válaszfalait húzzák a hívek közé, a hit szabályán túlmenően.
- Amikor az Isten igaz akaratához ragaszkodók mindezek ellen fellépnek, arra mondja Pál apostol, hogy „szükség, hogy szakadások is legyenek köztünk, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek”. (Róm 16, 10; 1Kor 1, 10–19; 11, 18–19; 1Tim 6, 20–21; Tit 3, 9–11; Jak 3. rész; 3Ján 1, 9–11; 2Pét 2. rész; Júd 4–11)
A hitvallóknak a haeretikusok, eltévelyítők, szakadárok ellen az egyházfegyelem eszközeivel kellene fellépniük, melynek kritériumait szintén a Szentírás határozza meg: a bűn intés formájában történt felfedése után az oldás és kötés apostoli hatalmánál fogva kirekeszteni a megátalkodott vétkest a megjobbulás idejéig a gyülekezetből.
És mi volt az apostoli idők tapasztalata? Egyesek már az apostoli tekintéllyel szemben is megkeményítették magukat. (Mt 16, 19; 18, 15–18; 1Kor 5, 3–13; 2Tim 3, 1–9; 2Ján 9–11) És mi a helyzet ma? Az egyházfegyelem alkalmazásának szavára gyakran még az intoleranciazsarolással megfélemlített hitvallók is a Jaj, csak azt ne! – felkiáltással riadnak vissza, és bénulnak le. Pedig Szabados Ádám múlt heti (ITT) bejegyzése szerint is az ortodoxiának és a heterodoxiával való egyben tartása a lassú elsorvadást eredményezi. Én ezt úgy fogalmaztam meg, a látszategység fenntartása érdekében folyamatosan előadjuk, hogy feltaláltuk a teológiai fából vaskarikát. Mint közismert, ez a magyar szólásmondás az önmagával való ellentmondás, képtelen állítás, lehetetlen dolog, megvalósíthatatlan terv lényegét fejezi ki.
DE MILYEN ABSZURDITÁSOKAT IS TARTUNK FENN EGYHÁZI ÉLETÜNKBEN?
Az első képtelenség, hogy ha a hívő hiszi az Írás és a rá támaszkodó hitvallások igazságát, akkor miért nem képviseli azt?! Nem azért, mintha az a hívő igazsága lenne, hanem mert Isten igazságként ismerte azt meg. Istennek általa megismert igazsága alá pedig úgy veti magát, hogy tudja, hogy ezen igazságok által Isten a világ iránt való uralmi igényét is bejelenti. Hogy egy romlott világ nem fogadja be (nem is fogadhatja be) Isten Igazságát (sem kijelentett, sem testté lett formában), az nem az ő dolga.
Az ő dolga az, hogy hűséges legyen Urához, és a maga életében is a hitelesség és felelősség próbájával, képmutatás nélkül képviselje Isten hatalmi igényét. Ezt az alázatos (nem magunkra tekintő) hűséget nekünk ma legaktuálisabb módon az Írás tévedéstől mentes isteni ihletettsége és a szexuáletika területén kell fenntartanunk.
Utóbbival kezdem, mert az egyszerűbb. A neomarxista progresszivizmus számára a bibliai családmodell legyilkolása – annak minden elemével a „szexuális forradalom” szabadosságától, a „love is love” szertelenségén át a „totális társadalmi konstrukció” genderig – olyan, mint az SS-kiképzés. Olyannyira belevág természetes, teremtésrendi érzékeinkbe, hogy ha valakit ezekre a szélsőségekre képessé indoktrinálnak, az már bármire gátlás nélkül ráemeli a pisztolyt, amire azt mondják, a „Führer ellensége”, még ha az történetesen az ő saját lelki Édesanyja is.
AZ IGE-KÉRDÉSHEZ
A mi Urunk nagy türelmű Isten. Ahogy a saját Fiát is a világ alapjainak felvetése előtt halálra adta, hogy még a teremtettségben is Ő töltsön be mindeneket, úgy magát megalázva megengedi nekünk, hogy természettudományos, történeti és lélektani állításait emberi vizsgálat tárgyává tegyük. Ugyanakkor Jézusunk által fel is veti nekünk a felelősségteljes kérdést: „Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek?” (Ján 3, 12)
A teológiáinkon dívó bibliakritika aberrációját abban látom, hogy az nem a világ fertőzéseinek védőoltásszerű kivédése, ha teológiai tanárok a diákjaiknak az úgy, ahogy a Bibliában le van írva, úgy biztosan nincs vagy nem volt – álláspontját képviselik. Ha munkás példát akarnék hozni, ki alkalmazna olyan vájárt, aki először szétkalapálja a munkaeszközét, mielőtt a szikla vésésébe belekezdene?!
Persze Magyarországon lehet olyan logikával tanítani, hogy a teológus nem villanyszerelő, nem vágja agyon az áram, ha rosszul köt össze két vezetéket. Legfeljebb emberek üdvösségre vezető hitét teheti tönkre.
Valaki el sem tudja ezzel szemben képzelni, hogy a teológiákon bárki is tönkre akarná tenni a fiatalok hitét… Ez körülbelül az a naivitás, mintha Jézus földi szolgálata idején az Úr környezetéből kijelenti valaki, miszerint elképzelhetetlen, hogy Isten papjai, a kegyesek gyöngyszemei és az Írás őrei az Úr Messiására támadjanak!… Csak a közvetlen és húsba vágó tapasztalat mondott eme idealizmusnak ellent.
MAI VALÓNKRA ALKALMAZVA: ÉS HA NINCS IS A TEOLÓGIAI TANÁRNAK BIBLIAI ÉRTELEMBEN VETT HITE?
Akkor életbe lép a lutheri non possunt non peccare elve: a hit nélküli ember nem tud nem vétkezni. Csak felülről születettség és Szentlélek birtokában mondhat ezen természetes, érzéki törvénynek bárki ellent. Ahogy Spurgeon mondta: Jobb, ha az ember Jézus Krisztus páciense, mint ha a teológia doktora…
A mai naívak bizonyára nagyon meg fognak lepődni, amikor az utolsó ítéletben ugyanazzal az Úrral találkoznak majd, aki ellenállhatatlan haraggal űzi ki színe elől a gonoszokat, mint kivetette valamikor az örökségből a kánaánitákat…! Remélem, akkor nem lesznek rossz helyen. Akik ugyanis az eléjük húzódó áthatolhatatlan válaszfal és szakadék túloldalára kerülnek, még végérvényesen Isten nélküli állapotukból is oktatni, kísérteni és zsarolni próbálják Őt.
Krisztus az „egyrészről másrészről beszéddel szemben azt mondta, hogy a „a ti igenetek legyen igen és a ti nemetek nem, ami ezen felül van az ördögtől van” (Mt 5, 37; 2Kor 1, 17-19; Jak 5, 12). Mint ahogy arról is beszélt, hogy a „Nem a mi utcánkban, nem a Te nevedben ..?!” (Mt 7, 23; Lk 13, 26) kiabálások – ugyanúgy, mint itt a földön – az örökkévalóságban is hiábavalók lesznek a bölcs és boldog Isten előtt! Ott már végképp nem fog menni, hogy valaki meg akarja mondani Istennek, mit és hogyan is kellene csinálnia (vö. Lk 16, 30).
ÉS ITT EL IS VISSZA IS ÉRKEZTÜNK KIINDULÓ PONTUNKHOZ: AZ EGYHÁZSZAKADÁSHOZ.
Azt tudnunk kell, hogy a Jelenések „kívül maradnak” figyelmeztetésének első pontja „a gyávák”. (Jel 21, 8)
Miközben mi nyíltan felszólítjuk az egyházat az igei fegyelem gyakorlására, ellenfeleink a provokációs faktort igyekeznek bevezetni az egyházi életbe. Képtelen módon provokálnak, hogy haragunkban vétkezzünk. Véletlenül se azon, hogy szeretetben egymást építsük…
Szóljunk csak be nekik valami jó keményet és csípőset… És erre rögtön áldozati pózba vágják magukat, hogy lám, őket már megint a fundamentalisták bántják. Pedig, hogy örülnek, ha lenéző fölényességgel fitymálóan nézhetnének a felbosszantottak tehetetlenségére. Közben persze a vállalt- és kripto- progresszívek, kétfelé sántikálók gyáva és alattomos módon csak azt várják, csak azt kívánják, hogy a fundamentalisták maguk távozzanak az egyházból. Az tiszta haszon lenne.
El kell őket keserítenem: először is mi nem támadunk, hanem igei módon tanítunk abban az Egyházban, ahol egyébként mi vagyunk otthon, és amit mi Isten Lelke által adott módon kívánunk belakni. Ha pedig a bármilyen formájú progresszívekkel összefogott velük zavaros színű „tajtékszennyhab-szürkék” (Ef 4, 14) félnek az egyházszakadástól, akkor el kell őket keserítenem. Teszetoszaságukkal mintegy görög sorstragédia módján ők hozzák maguk fejére azt a bajt, amelyet olyannyira el akartak kerülni.
De pillantsunk csak rá röviden a „haszon” kérdésére! Nemrég fejeztük be a református kalauz szerint a Titusz-levél olvasását. Ott ismét szembesülnünk kellett vele, hogy az eretnekek lelki képénél mindig felfedezhető a has és a pénz megfontolása. Itt elsősorban nem is az „akitől a fizetés, attól a parancsolat” elve aggaszt bennünket – bár az is „megérne egy misét” – , hanem valami más.
Amikor az „egyházszakadás” a „tolerancia” ellentéteként merül fel, utóbbi pedig az egyház berkein belüli „kíméletes” eretnekség-megtűréssel lesz egyenértékű, akkor mindig csak földi, evilági, testi szempontokat látok. Az egész maszlag egy kegyes sziruppal van ugyan leöntve, ahol újra és újra ugyanazok a szögek bújnak ki a zsákból:
– Nem szabad elveszíteni az egyházi tömegbázist…
– Nekünk szükségünk van a gazdag nyugati egyházak támogatására…
– Nemzetközi és világi elismertségünk, beágyazottságunk kulcsa a liberális teológiában való tudományos előmenetel… stb. stb.
És ha mi fölvetjük: Vajon az Úr mit akar? kripto-progresszív ellenlábasaink megvetően söpörnének le bennünket:
– Ugyan már, ez a kérdés eleve megválaszolhatatlan…
– Legfeljebb azt mondhatjuk erre a kérdésre, hogy azt, hogy egy folyamatosan újraértelmezett intézményi funkcionalitás szerint hagyományozzuk magunkat…
– De egyébként is…, kit érdekel ez a szempont?!
Na, ez a gondolkodásmód a szégyen! Reformátusnak lenni ugyanis annyi, mint Isten dicsőségét a Kálvin által leporolt omnis terra est theatrum gloriae Dei elv alapján mindenek elé helyezni (erről a témáról posztom ITT). Ahogy nemcsak jelszóként, de totális életgyakorlatként valljuk:
