Budapest a Magyar Zene Házában nemcsak új zenei intézményt kapott, hanem egy csodálatos műalkotást. A Városligetbe belesimuló azt ékesítő épületre méltán lehetünk büszkék! Egyedülálló mű, méghozzá világszinten és e dicséretet a nemzetközi építészet- és kulturális élet fórumain ki is mondta, félreérthetetlenül.
Az épület olyannyira sok dimenziós, mint maga a zene, amit hivatott szolgálni! Megpróbáltam körbejárni, bejárni (tátott szájjal), aztán rájöttem: az épület minden oldaláról más arcát és más szépségét mutatja meg. Magyarán: a befogadás még sokszori látogatás esetén sem lehet teljes, mert a Zene Háza mindig fog újat mutatni, mert ez egy állandóan izgalmasnak megmaradó világ – titkaiba avat be és titkokat tart meg magának, hogy újra fellebbenthesse a fátylat – legközelebb.
Részleteiben legalább ennyire fantáziadús, míves, finom harmóniák jellemzik. Persze az egyik legcsodásabb vonása, amiről sokan és sokat írtak már – légiesen elmosódó határai a kint és bent között, az épület és Liget természetes környezete között. A Magyar Zene Háza ikónikus kincs, mely folytonos felfedezésünkre vár.
A Hangdóm a Magyar Zene Háza planetáriuma. Azzal a különbséggel, hogy itt nem a csillagokat vetítik a kupola egére, hanem az aktuális program filmjeit. Kényelmes babzsákokban feküdve a 360 fokos látvány körbe-körbe belátható, így olyan mintha ott lennénk a filmben, a zenék és hangok kíséretében. Különleges, egyedülálló élmény, hiszen a mozgó képek sorozata a zenével elmesél egy történetet – és végül összeáll egy mondanivalóvá. Legalábbis az, amin én vettem részt ilyen volt.
Jómagam először tavasszal jártam a Zene Házában – mikor itt voltak angol rokonaink – társaságukban látogattam meg ezt a különleges helyet. Ők is, mint mi: teljesen hivatalosan le lettünk nyűgözve. Akkor gondoltam arra, hogy írok az élményről, de aztán amint lenni szokott: lettek aktuálisabb témák és egyéb kötelességek. A minap azonban a témában Szabados Ádám írt személyes élményeiről (ITT) és ez felelevenítette az enyémet és arra késztetett, hogy én is megírjam a magamét – egyet a HANGDÓMRÓL, egyet pedig az ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSRÓL, mely a Hangdimenziók – zenei utazások térben és időben címet viseli .
DOME 002-MOMENT’S NOTICE – programról
írt Ádám, talán inkább hiányérzetét kifejezve a személytelenségre nézve. De főképp hitben gondolkodva a műsor ihlette gondolatait írta le, megmutatva a személyes végső valóság és a sivár személytelen végső valóság közötti “ég és földnyi” különbséget. Az általa látott hangdóm műsor inkább ez utóbbit jelenítette meg.
Ezt a programot én nem láttam, viszont egy másikat igen és meg kell valljam: az bizony lenyűgözött!
Személyesen a DOME 000-HANGULATOK program nyomán-
szóval helyet foglalva a babzsákokon először fogalmam se volt, hogy miről fog szólni ez az egész azon túl, hogy gondoltam valami “planetáriumos” élmény ígérkezik. Most mikor írok azzal a nehézséggel kell szembesülnöm, hogy miképp lehet írni úgy, hogy ne lőjem le a poént, ne írjak “spoilert” (lehet, hogy ez nem fog sikerülni).
Ahogy elindult a program hirtelen egy hangversenyterem közepére kerültem, ahová körös-körül lassacskán megérkeztek a zenészek. Egy jól ismert magyar népi ihletésű (direkt nem írom melyik) zenemű hangzott fel, majd hirtelen váltással egy horgász társaságába kerültünk a természet kellős közepébe (amolyan Matula bácsi szituációba).
Természetes hangok: csónak, evezők, tízórai papírcsörgése, a béka ugrik a vízbe – s látjuk is a világot az ő szempontjából, víz alól és víz felett, mintha mi lennénk a béka…
Aztán hegymászók közé kerülünk és jönnek az ő hangjaik: sziklarésbe kapaszkodó újak, az erőfeszítés, a megkapaszkodás hangjai, aztán szél, lámpa nyikorgása a sártorban – de az esti sátras pihenés előtt egy döbbenetes meglepetés…
Balaton felvidék – szüret: gyerekek nevetve szaladgálnak a szőlőtőkék között, vízzel töltött befőttesüveg-hangszer és játékos játék rajtuk, sivalkodó madárraj (képen), Balaton, körbe-körbe nagy totál… gyerekek apró lábai tapossák a szőlőt a dézsában…
És a végén a jól ismert, de talán soha meg nem hallott zörejek, életünk kis hangjai újra egymás után összefoglalás-szerűen felcsendülnek mozgóképeik kíséretében, majd ezekből a hangokból összeáll a klasszikus mű, melyet az elején hallottunk. Itt már nem a kép, hanem a hang a főszereplő.
Megdöbbentően csodás élményt nyújtott a műsor, különösen is azért, mert “végül minden összeállt” és azért is, mert a mindennapi kedves kis hangokat megmutatta, melyeket egyébként észre se veszünk. Azt mondanám nézzétek meg, mert
egyszerűen zseniális!
Ádámhoz hasonlóan nekem is támadt hit-analógiám, amit most el is mondok:
VÉGÜL MINDEN HARMÓNIÁVÁ ÁLLHAT ÖSSZE…
Istenben. Isten kezében és Istennél a végén. De “még most nem”. Szeretnénk, hogy értelmes legyen életünk, szeretnénk, hogy szépen felfelé íveljen. Azonban az a tapasztalatunk, hogy vannak szakadékok, néha kicsi repedések, máskor megnyílik a föld alattunk. Érthetetlen dolgok, veszteségek, tragédiák. Amikor ezek elérnek értjük meg, hogy az emberi élet ebben a világkorszakban tragikus. Nem azért, mert kiszúr velünk az ég. Hanem azért, mert alapvetően ilyen a bűn nyomán és a hiábavalóság alá rekesztett teremtés keretében. Nem az a rendkívüli, hogy vannak tragédiák, hanem az, hogy annak ellenére amivé lettünk tartogat még jót is számunkra az élet. Sokan fordítva nézik a dolgokat…
Keresztyén mondás, hogy életünk mintázatát most fonákjáról látjuk, de egyszer majd megnézhetjük a színét is. Akkor kiderül, hogy mindennek volt értelme: rossznak és jónak egyaránt (“akik Istent szeretik azoknak minden javukra van.” Róm 8,18). Végül minden összeáll harmonikusan egy szimfóniává, kiderül mindennek megvolt a maga helye, csak nem láttuk, leginkább csak sejtettük. Nem “ahogy esik úgy puffan”, hanem Isten értelme van életünk eseményei mögött.
Lehet Isten nélkül élni, ez meg van engedve. A kép a végén akkor is összeáll majd, de nem harmónia lesz még akkor se, ha ez életben mindent oly sikeresen, győzedelmesen vittünk végbe. Mert nem a siker a lényeg, hanem hogy a jó ott legyen benne. Hogy legyen mennyei rész benne, ami értékálló és az örök világban is ott lesz (“…gyűjtsetek kincseket a mennyben..” Mt 6,20). Senki és semmi se jó, ha Isten nincs-, mert nem lehet ott benne, Őnélküle a jó is csak viszonylagos., ami azt jelenti: az Ő teljes jósága fényében csupán kárvallás.
Számomra a program üzenete:
életem látszólag összefüggéstelen darabjai Isten kezében értelmes, szép harmóniává lesznek, kirostálja a bűnt és minden felesleget, hogy a végén egy szimfónia részévé legyen, mely Őt magát dicséri, mert Ő az Isten.
