“Aki végighallgat egy beszélgetést Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutatóval, az nagyon közel kerül ahhoz, hogy mentálisan maga is összeomoljon. Stumpf-Biró szerint ez az utolsó évtized, ami egyáltalán még hasonlít az ezelőtti évtizedekhez, utána véget ér a globális-ipari civilizáció. Az összeomlás szerinte sokkal gyorsabban következik be, mint ahogy felépült az a komplex rendszer, amelyet megszoktunk. A civilizációnk nem hanyatlani fog, hanem összeomlani, mert a szétesés exponenciálisan fog végbemenni. Az exponencialitás olyan, mintha egy A4-es papírlapot kezdenénk félbe hajtogatni: az 50. hajtásnál a lap már annyira vastag lenne (persze ha ezt fizikailag is meg tudnánk csinálni), hogy a magasságával a Nap közelébe kerülnénk. A 48. hajtásnál viszont még szinte elképzelhetetlenül messze lenne a Naptól. Stumpf-Biró szerint a civilizációnk összeomlása jelenleg a 49. hajtásnál tart. Még messzinek tűnik, de már el tudjuk képzelni. Ha a mostani rend összeomlik, talán az egyiptomi vagy a római civilizáció szintjére hullunk vissza.
Tehát a kilátások nem túl rózsásak. Én persze kulturális érdeklődésű egyszerű teológusként nem tudom, hogy a Stumpf-Biró által felvázolt jövőkép mennyire reális, de azt természetesen érzékelem, hogy nem a 90-es évek felhőtlen optimizmusa vesz körül. Steven Pinker haladáshite időnként már Pangloss mester csökönyös derűlátására emlékeztet, és jelentős ráncfelvarrásra vár Harari jövőképe is, amelyben legyőztük a járványokat, a háborúkat és az éhínséget, és már csak a boldogság, a halhatatlanság és az istenné válás feladata áll előttünk. Úgy tűnik, ennél borúlátóbb forgatókönyvek valósulnak meg. A 2001-es támadás a New York-i ikertornyok ellen jelezte, hogy egy korszak vége elkezdődött, és nem olyan vidám formában, ahogy a történelem végét Fukuyama elképzelte. A 2008-as gazdasági válság azt üzente, hogy a globális gazdaság rendkívül sérülékeny. Aztán jött a tömeges migráció, Greta Thunberg és a közeli klímakatasztrófa réme, a két évig tartó világjárvány, amely talán csak az első fecske a világjárványok korában, majd kitört az ukrajnai háború, megszülettek az európai szankciók, és végleg zárójelbe tették azt, amit a globális kapitalizmus progresszív világáról ismertünk. És csak most jön a valószínűsíthető afrikai éhínség, valamint a katonai konfliktusok is gyorsan eszkalálódhatnak, amiből akár még egy harmadik világháború, sőt, egy atomháború is lehet. És ki tudja, még mi.
Stump-Biró szerint az összeomlás fő oka az ember, aki nem tud mértékkel használni erőforrásokat, különösen, ha az szinte korlátlanul áll rendelkezésre, mint az elmúlt századokban a fosszilis energia. Ráadásul annyira komplex és törékeny globális rendszer jött létre, hogy annak összeomlása elkerülhetetlen. Az összeomlás-kutató szerint a folyamat mindenképpen végbe fog menni, nem tudjuk már megakadályozni. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, az alkalmazkodás, azt pedig mentálisan kell elvégeznünk. Azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy nem folytathatjuk az eddigi pazarló életmódot. Egyszerűsíteni kell az életünkön és hozzá kell szoktatnunk magunkat a veszteségekhez. Olyan ez, mint amikor egy léghajó süllyedni kezd, és arról kell döntenünk, hogy mit dobunk ki a kosárból. Minél inkább fel vagyunk készülve a veszteségekre, annál könnyebb lesz megélni, amikor az összeomlás bekövetkezik. Nehéz világ jön, ahol a kapcsolatok, az irgalom és a szeretet nagyon fel fognak értékelődni. „Mély alkalmazkodásra” (deep adaptation) van szükség, ez lesz a túlélés záloga, nem az erkélyen gondozott paradicsompalánta vagy a tetőre szerelt napkollektor.
Az összeomlás rémképe már most is tömegek pszichés összezuhanásához vezet. Rengetegen fordulnak pszichológushoz vagy mentálhigiénés szakemberhez, hogy megoldást találjanak a jövővel kapcsolatos szorongásra. Stumpf-Biró prognózisait hallgatva én is azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon le kell-e majd mondanom a fogkefémről és a körömcsipeszemről is, vagy elég, ha csak a melegvíz és a reggeli kávé nélkül képzelem el a jövőmet. Szinte én is szorongani kezdtem attól, ami jön. Persze a kétely is rám vigyorgott. Emlékszem, hogy gyerekkoromban is voltak olyan hangok, amelyek a civilizáció összeomlását jelezték előre. A Római Klub 1972-es jelentése például egészen apokaliptikus viszonyokat prognosztizált az ezredforduló környékére, amelyek végül nem következtek be. De lehet, hogy a mostani helyzet tényleg komolyabb ennél, és az összeomlás megkerülhetetlen közelségbe került. Lehet, hogy a civilizációnk repedései azt mutatják, hogy a folyamat már el is kezdődött. Lehet, hogy a józan ítélet ma az, ha valóban a közelgő összeomlással számolunk, és nem azzal, hogy a civilizációnk kisebb döccenők után tovább fog fejlődni. Lehet, hogy tényleg azoknak van igazuk, akik szerint jön az apokalipszis, de legalábbis valami nagyon komoly katasztrófa.
Az eredetileg Jem Bendell által javasolt „mély alkalmazkodás” annyiban feltétlenül bölcs hozzáállás, hogy a gazdagság mindig is szorosabb kapcsolatban állt a megelégedéssel, mint a felhalmozással. Pál apostol írta kétezer évvel ezelőtt: „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel…” (1Tim 6,6) A globális civilizáció, amely a „fejlett” világban soha nem látott gyarapodást és jólétet hozott, nem feltétlenül járult hozzá az emberek boldogságához is. Sőt, a választási lehetőségek bővülése valójában a szorongást növelte, nem az elégedettséget. Az Egyesült Államokban lakosságarányosan is jóval többen kerestek fel terapeutát, mint a világ boldogságindexét vezető Costa Ricában, ahol lényegesen kevesebb vagyonnal rendelkeznek az emberek. Van tehát igazság a Mély Alkalmazkodás mozgalom ajánlásaiban: a rugalmasság, a lemondás, egyes régi szokások helyreállítása vagy épp a kiengesztelődés segíthet a közelgő katasztrófa elviselésében, ahogy az együttérzés, a kíváncsiság, a tisztelet és az erőszakmentesség is. Persze lehet ez egy újabb végidős szekta viselkedési kódexe is.”
