A „Biblia védelmében” írt állásfoglalást nem olyan régen a korábban református, de aztán az egyházat nyilvánosan elhagyó Monostori Tibor a Perintfalvi-féle, szélsőségesen progresszív Felszabtér hasábjain. Karácsony felé közeledve most jutottam el oda, hogy érdemben is foglalkozzak ezzel – s miközben olvastam a megszövegezett kiáltványt, arra jutottam, hogy talán inkább a Biblia ellenében írodott az, mint annak a védelmében.
Elvégre, a Szentírás több helyen (pl. (3Mózes 18,22; Róma 1, 1Korintus 6,9-11) egyértelműen leírja, hogy gyakorló homoszexuálisok nem öröklik az Isten országát. Erről azonban már sokat írtunk, ha valakit bővebben érdekel a kérdés, rengeteget olvashat róla, illetve a Magyar Református Egyház hivatalos tanításai között is megtalálhat egy nagyon jó összefoglalást erről.
Ami most elsősorban engem érdekel, az maga a kiáltvány – s úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha pontról pontra megyek végig rajta, megvizsgálva az ott felhozott gondolatokat és érveket.
1. “Imádságos szívvel kérjük az LMBTQI+-közösség tagjait, hogy nyissátok ki szíveteket a Kijelentésre és térjetek meg. Amint ésszel és szívvel felfogjátok és feléritek Jézus megváltó kereszthalálát és élő jelenlétét, életetek meg fog változni. Mint szomjas ember a pohár vízre, úgy fogtok vágyódni a házastársi hűségre és szeretetre, legyen partneretek bármilyen nemű, rangú és kinézetű. Ráébredtek arra, hogy ha harmadiknak befogadjátok kapcsolatotokba Istent, elindulhattok azon az úton, hogy életetek legfontosabb kérdéseire választ kapjatok. Ne féljetek, Isten áldása fogja kísérni életeteket.”
Monostori Tibor az állásfoglalását egy megtérésre való felhívással kezdi – arra biztatva a szivárványközösség tagjait, hogy nyissák meg a szívüket a Kijelentésre, s amint megtapasztalják Krisztus megváltó munkáját, az életük meg fog változni. És ez így is van. Csakhogy, a probléma az, hogy Monostori Tibor nem úgy használja a megtérés szót, mint a Biblia – átértelmezi a fogalmat, ahogy magát a Kijelentést is, sőt, Krisztus megváltó munkáját is.
A megtérés ugyanis valóban változást hoz Isten Szentlelke által – azonban ez a változás nem a bűnben való megerősödést, hanem a bűntől való megszabadulást fogja eredményezni. A Szentírás a házasság kérdésében egyértelmű: „Mert a teremtés kezdete óta Isten férfivá és nővé teremtette az embert. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy.” (Márk 10, 6-8)
Igen, ezt maga Jézus Krisztus mondja ki – a házasságban való egyesülés egy férfi és egy nő szeretetkapcsolatára épül – és csak arra. Épp ezért hívom én is arra az LMBTQI+ közösség tagjait: hogy nyissátok ki szíveiket a Kijelentésre és térjetek meg. S akkor, mint szomjas ember a pohár vízre, úgy fogtok vágyódni – nem a házastársi hűségre és szeretetre elsősorban, hanem, az Isten igazsággal, szentséggel és szeretettel teljes közösségére, mely kitölti az életetekben azt az űrt, melyet az önmegtagadásnak és a kereszthordozásnak a Krisztus szerint való útja megkövetel.
Nehéz döntés ez és nagy változás – de ne féljetek, Isten áldása fogja kísérni életeteket, s betölteni olyan csodálatos örömmel és boldogsággal, melyet a szexuális vágyaitok kiélésében soha nem fogtok megtalálni. S ugyanerre hívom mindazokat, akik a paráznaság bármely formájában élnek – ideértve a házasságon kívül nemi életet élő heteroszexuálisokat, s a házasságtörésben élőket is: jöjjetek Krisztushoz és tapasztaljátok meg azt a szabadságot és boldogságot, amelyeket a vágyaitok kiélésében kerestek, de ott soha nem fogtok megtalálni.
2. „Imádságos szívvel kérjük a különböző felekezetekhez tartozó papokat és lelkipásztorokat, hogy áldjátok meg, kezdjétek el megáldani az LMBTQI+-emberek szeretetkapcsolatát. Nincs okotok tovább várni. A katekizmusok és hitvallások világosan fogalmaznak: az egyház nem más, mint a Krisztusban hívők egyetemes közössége, Istent kell segítségül hívni és ő az egyedüli döntőbíró. Fonjatok védőhálót köréjük, amennyiben életük Jézusra mutató és azt Isten szeretete vezérli. Ne kivételezzetek velük: épp olyan kötelességek és szabályok vonatkoznak rájuk, mint bárki másra. Ne féljetek, Isten áldása fogja kísérni életeteket.”
Nem tudom, hogy Monostori Tibor csak megjátssza magát, vagy tényleg ennyire „palira veszi” a lelkipásztorokat és papokat? Merthogy, amit itt ír, az egész egyszerűen elferdítése, kiforgatása a valóságnak – vagyis hazugság. A hitvallások ugyan valóban azt mondják, hogy a Krisztusban hívők egyetemes közössége az egyház, ahogy azt is, hogy Isten nevét kell segítségül hívni és egyedül Ő a döntőbíró – de épp ez az, ami miatt SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT SEM ÁLDHATJUK MEG a különböző „szivárványos” együttélési formákat.
Hiszen miben mutatkozik meg, hogy ki a Krisztusban hívő? A cselekedeteinkben. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, a rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt.”(Máté 7, 16-18)
Sőt, továbbmegy az Ige és figyelmeztet: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté 7, 21) Az Isten akarata pedig nem más, mint a bűnös énünk megtagadása, s a Krisztus követése: „Azután így szólt [a Krisztus] mindnyájukhoz: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem!” (Lukács 9, 23). Aki erre nem hajlandó, az nem lehet Krisztus követője, s így nem lehet hívő sem, következtetésképp nem tartozhat az egyházhoz sem. „Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.” (Lukács 14,27)
Ha pedig ezt elfogadjuk, s hisszük azt is, hogy Istent kell segítségül hívni, s Isten a döntőbíró, akkor miért kellene megpróbáljuk felülírni az Isten döntéseit? Monostori Tibor ugyanis éppen ezt teszi. Hiszen Isten ebben a kérdésben már réges-rég kimondta a döntést, amikor kimondta, hogy sem bujálkodók (μαλακοὶ – nőként viselkedő férfi), sem fajtalanok (ἀρσενοκοῖται – szó szerint: férfival közösülő férfiak, vagyis homoszexuálisok) nem örökölhetik az Isten országát (ld. 1 Korintus 6, 9-11).
Hasonlóképpen szól a Biblia lapjain az Úr az asszonyokról is: „Az ilyenek Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen. Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos szenvedélyeiknek: mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban.” (Róma 1, 25-27)
Jézus Krisztus pedig egyértelműen beszél arról, hogy mi is az Isten szerint való házasság, ahogy azt a fentebb idézett Márk 10, 6-8-ban olvashatjuk.
A Szentírtás Isten Kijelentése, az Ő szava, s ami benne van, az igaz és ámen. Ez is benne van a katekizmusokban és hitvallásokban. Ha pedig így van, akkor láthatjuk a fenti kérdésben Isten egyértelműen kijelentette, hogy mi az Ő akarata. Kijelentette, hogy a házasság egy férfi és egy nő között köttetik (ahogy azt is, hogy ennek a házasságnak nagyon komoly szakrális mélysége is van – erről korábban itt írtam, ajánlom szeretettel Monostori Tibor figyelmébe is). Kijelentette, hogy minden más szexuális együttélési forma (ideértve a heteroszexuális paráznaságot is!) olyan bűn, ami kizárja az azt cselekvőt a tanítványok közül, az egyházból és az Isten országából. S kijelentette azt is, hogy csak az mehet be a mennyekbe, aki cselekszi az Ő akaratát.
Való igaz, Isten a Döntőbíró. S Ő már kijelentette számunkra a döntését. Éppen ezért nem várni nincs okunk, hanem arra nincs okunk, hogy Istennel szembe menjünk ebben a kérdésben, mi üljünk a döntőbírói székbe és mondjuk meg az Ő Kijelentése ellenében, hogy mi a jó és mi a rossz. Nincs okunk arra, hogy megáldjuk a szivárványos kapcsolati formákat – arra viszont okunk, elhívásunk és kötelességünk van, hogy őket is igazi megtérésre és a bűntől való szabadulásra hívjuk!
Mert „épp olyan kötelességek és szabályok vonatkoznak rájuk, mint bárki másra”. Van azért igazság is abban, amit ír Monostori Tibor, csak az a baj, hogy ő nem úgy érti, ahogy az igaz. Nem vonja le a kijelentéséből a helyes, Igén alapuló következtetést – hogy épp úgy a szivárványvallás követőinek is meg kell térniük, s el kell fogadniuk az Isten akaratát a sajátjuk felett, mint bárki másnak. Épp úgy meg kell tagadniuk a bennük lakozó bűnt, mint bárki másnak. Épp úgy fel kell venniük napról napra a keresztjüket, mint bárki másnak. S akkor épp úgy meg fogják tapasztalni azt a szabadságot és boldogságot, amit csak Krisztusban kaphatnak meg, mint bárki más, aki nem csak mondogatja, hogy „Uram, Uram”, de cselekszi is az Atya akaratát.
3. „Imádságos szívvel világossá tesszük: a nyugati egyházak nem világi szervezetek elvárásai előtt hajoltak meg. Épp ellenkezőleg: mivel a keresztény egyházak a 19-20. században méltatlanná váltak Isten országának elsődleges képviseletére, Isten a mandátumuk jelentős részét elvette tőlük és világi szerveknek adományozta. A szétszórt hívők akkor egyesülhetnek újra Krisztus testében, az egyetemes egyházban, ha visszatérnek a krisztusi parancsokhoz és az apostoli kor tanúságtételeit veszik mintának és zsinórmértéknek.”
Monostori Tibor nagyot téved. A keresztény egyház (mert az előző pontjában épp az egyetemes egyház mellett érvelt érvelt a szerző, most meg hirtelen már egyházakat vízionál – pedig az egyház egy, csak a Földön bomlik felekezetekre) nem a 19.-20. században vált méltatlanná Isten országának az elsődleges képviseletére. A földi egyház valójában soha nem volt erre méltó, hiszen annak minden egyes tagja méltatlan erre! Az apostoloktól egészen a mai földi egyház tagjaiig – egyikünk sem méltó egy ilyen magasztos dologra! De tetszett az Istennek, hogy méltatlanokat válasszon ki és ezzel szégyenítse meg azokat, akik méltóknak hiszik magukat (ld.: 1 Korintus 26-30).
Az egyháznak a méltatlansága tehát változatlan – s a mandátuma is az! Az pedig nem más, mint a Krisztus fényének felmutatása a világban: harc a gonosz ellen, harc az emberek lelkéért, hogy Krisztushoz megtérve élhessenek örökké. Ezt nem adta Isten oda semmiféle világi hatalmasságnak – ez a miénk és csak a miénk.
A nyugati felekezetek pedig bizony, a világi szervezetek elvárásai előtt hajoltak meg. Szó nincs semmifélre reformációról. Nem a krisztusi parancsokhoz térnek vissza a nyugati keresztények (ha egyáltalán még kereszténynek lehet nevezni őket), s nem is az apostoli kor tanúságtételeit veszik mintának és zsinórmértéknek – hanem éppen ezektől fordulnak el és ezek ellen támadnak!
Krisztus és az Atya egy – az Ő akaratuk is egy, még akkor is, ha a progresszívek szeretnék kijátszani egymás ellen a kettőt. Krisztus akarata és az Ő parancsai ott állnak a Szentírásban – amikor azokat megtagadja egy felekezet, vagy egy közösség, akkor Istentől fordul el és a világ előtt hajbókol. Az apostoli korban véletlen sem ez történt – ott pont az történt, hogy egy a maihoz hasonlóan dekadens és hedonista valóságban, melyet a korabeli hellén-római kultúra jelentett a Krisztus szerint való tisztaság mellett tettek tanúbizonyságot, még akkor is, ha az életükkel fizettek ezért!
A nyugati felekezetek jelentős része úgy viselkedik, mintha pogányabb akarna lenni a pogánynál is. A progresszív „keresztyénség” Néró előtt hajbókol és áldoz, ahelyett, hogy kiállna és fennhangon hirdetné, hogy nincs más, egyedül a Krisztus, s nincs más zsinórmérték, csak az Ő Kijelentése – s ezen mit sem változtat az, hogy a császár istennek hiszi magát! Ők azok, akik megtagadták a Krisztust és az Ő parancsait, s hamis „krisztust”, bálványt állítottak a helyére. Ők azok, akik kiforgatják az apostolok szavait, s szembe mennek mindazzal, amit az Úr előttünk kijelentett. Ők azok, akik magát az egyházat is megtagadják, bár annak a nevében szólnak – Monostori Tibor, aki nyilvánosan tagadta meg a református egyházat (miután az nem hajolt meg az ő elképzelései előtt, nem menesztett evangéliumi hitű lelkészeket és nem cserélte le a Biblia fényében íródott tanításait a Monostori-féle elképzelésekre), de még most is reformátusként nyilatkozgat, erre élő példa.
4. „Imádságos szívvel kérjük Istent, hogy küldjön vigasztalást és legyen könyörületes mindazokkal, akik azt gondolják, hogy egy bármely korhoz kötött bármely vallásos nézet- és szabályrendszer az egyedüli, örök, tévedhetetlen igazságot tükrözheti és megváltoztathatatlan. Ezzel ugyanis magát Istent fosztják meg szabadságától és kötik gúzsba teremtő, emberfeletti, végtelen, szerető akaratát és szándékait.”
Ez úton szeretettel jelzem Monostori Tibornak, hogy az, amit ebben a pontban ő felhozott, az nem más, mint egyszerű szalmabáb. Elvégre, mi, evangéliumi keresztények egy pillanatig sem gondoljuk azt, hogy „egy bármely korhoz kötött bármely vallásos nézet- és szabályrendszer az egyedüli, örök, tévedhetetlen igazságot tükrözheti és megváltoztathatatlan”. Sőt! Éppen a progresszívek azok, akik a saját koruk vallásos nézet- és szabályrendszerét úgy kezelik, mint az egyetlen igazságot, ami még a Szentírást magát is bármikor felülírhatja. Csúnya és képmutató dolog mást vádolni azzal, amit maga a vádló követ el – Monostori viszont ezt teszi.
S hogy mi a valóság? A valóság az, hogy Isten adta számunkra az Ő Kijelentését, s a Szentlélek által azon keresztül munkálkodik. „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róma 10, 17) Tévedés, hogy bármilyen kor vallásos nézet- és szabályrendszeréhez ragaszkodnánk úgy, mint egyetlen igazsághoz – mi a Szentíráshoz ragaszkodunk, mint Isten Kijelentéséhez, s Krisztushoz, mint ahhoz, aki magáról mondja ki, hogy Ő az út, az igazság és az élet!
Pont a progresszió az, amely ezt tagadja – pont a progresszió az, ami Istent meg akarja fosztani a szabadságától (mintha amúgy képes lenne rá: olyan nevetséges kísérlet ez, mint az lenne, ha egy porszem akarná megállítani a hurrikán tombolását), hogy ne a Maga szándékai szerint cselekedjen, hanem az övék szerint, s hogy ne maradjon változatlan, örök Igazság: hanem változzon meg úgy, hogy a progresszívek igazság-elképzelését teszi a magáévá.
Egyenesen istenkáromló ez a hozzáállás – bár félnünk nem kell tőle. Hiszen, még ha időlegesen úgy is tűnik, hogy a progresszió bekebelezi az egyházat, ez csak átmeneti és ideig való: végül úgyis Krisztus győz, s Vele együtt azok, akik hűek maradnak Hozzá, s nem hajolnak meg hamis istenségek, ideológiák, vagy a világ előtt, hanem egyedül Előtte hajtanak térdet.
5. „Imádságos szívvel könyörgünk Istenhez azért, hogy adjon világosságot és szabadítást azokban a kérdésekben, amik igazán számítanak: hogyan vessük le bűneinket és függőségeinket, hogyan szeressük jobban barátainkat és ellenségeinket, hogyan teremthetünk emberibb jövőt utódainknak, és hogyan válhatunk az emberré lett Istenhez hasonlatossá.”
Ez egy olyan pont, amiért valóban akár együtt is könyöröghetnénk – ha Monostori Tibor ugyanazt értené a kifejezések alatt, amit az Ige, s az Ige egyháza. A baj csak az, hogy (ahogy arra már az első pontban felhívtam a figyelmet) mint minden progresszív, a szerző is szívesen használja azokat a kifejezéseket, amiket mi, de átértelmezi őket, méghozzá a korábbi megnyilatkozásai és a fentebbi pontjai alapján nem is kicsit.
Ennek fényében, amikor bűnről beszél, akkor az alatt nem az Istentől való elszakítottság állapotát, s annak a tüneteit érti, hanem a „mássággal” szembeni intoleranciát. Amikor függőségről beszél, nem arról szól, hogy vannak dolgok, amik fontosabbá válnak számunkra az Istennél, hanem pont arról, hogy Isten Igéjéhez és a hitvallásainkhoz ragaszkodunk, ahelyett, hogy „haladnánk” a progresszióval. Amikor szeretetről beszél, az alatt nem azt a szeretetet érti, amely eltörli a bűnt, s nem örül a hamissággal, hanem nemes egyszerűséggel a bűn elfogadásáról.
Ez a probléma. S az, hogy a progresszió csak földi dimenziókban képes gondolkodni. Emberibb jövőt akar itt a földön, s nem Istentől valót fenn a mennyben. Földi mennyországot akar, utópiát – de mint minden utópia, a progresszió elképzelése is a földi pokol megvalósításához lesz csak elég.
Mert a mennyek országát nem mi kell elhozzuk a földre. Azt már Krisztus elhozta. Nekünk csak el kell fogadnunk azt, s ahhoz kell ragaszkodjunk – bármilyen világi elvárás, ideológia, politika és emberi gondolat felett és helyett. Az emberré lett Istenhez hasonlatossá úgy válhatunk, ha követjük Őt abban, hogy Ő mindenben engedelmes volt az Ő Atyjának. Ahogy Ő engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig, úgy nekünk is elengedhetetlen fontosságú az engedelmesség. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, hogy cselekedhessük mi is az Atya akaratát, elengedhetetlen, hogy ismerjük azt. Annak pedig csak egy forrása van: a Szentírás. Azt kell ismernünk, azt kell forgatnunk.
Épp ezért szeretettel, de határozottan hívom arra Monostori Tibort is, hogy hagyja az ideológiákat. Hagyja az eszméket. Kezdje inkább olvasni, tanulmányozni a Szentírást. Ismerje fel, hogy az nem más, mint az Isten Szava, ami igaz és ámen. S kérje az Úr Szentlelkét (velem együtt, aki imádságban hordozom őt is), hogy valóban tudjon annak engedelmeskedni, s Krisztusért minden mást kárnak és szemétnek ítélni.
Mert ez a Krisztus útja. Ez a szabadság, az igazság és az igazi szeretet útja. Erre hív az Úr mindannyiunkat: fehéreket és feketéket, progresszíveket és konzervatívokat, homo- és heteroszexuálisokat, protestánsokat, katolikusokat, ortodoxokat és egyházon kívülieket egyaránt. Hát engedelmeskedjünk ennek a hívásnak, ismerjük meg és cselekedjük az Atya akaratát – s így váljunk az emberré lett Istenhez hasonlatossá!
