Az elmúlt héten két ország kapcsán is előkerült az ún. konverziós terápiák kérdése, melyek alatt azokat a gyakorlatokat értjük, melyek arra törekednek, hogy azokat a homoszexuálisokat, transzneműeket, stb. akik szeretnének ebből a helyzetükből megszabadulni, meggyógyítsa – számos módszer idetartozik, a sima lelkigondozástól a kifejezetten terápiás jellegű kezelésekig.
Az ilyen jellegű tevékenységek már évek óta a progresszió támadásai kereszttüzében álltak – most azonban úgy tűnik, végleg felkerül a pont az i-re: hiszen mind az Egyesült Királyság, mind az új német kormány arra készül, hogy minden ilyen jellegű dolgot kriminalizálni fog. Utóbbi mindezt ráadásul azzal is megspékelte, hogy azt is bejelentette, hogy kriminalizálni fogja az életvédők tevékenységének egy részét – így például, míg abortuszt minden eddiginél könnyebb lesz majd Németországban végeztetni, ha valaki egy abortuszra készülő anyukát le akar beszélni a gyermeke elvetetéséről, bizonyos esetekben akár pénz- illetve börtönbüntetés elé is nézhet.
Németországból eddig jelentős keresztyén tiltakozásról nem hallottam – Nagy Britanniában azonban egyre több keresztény szervezet jelzi, hogy a tervezett tiltások azt eredményezhetik, hogy hívő keresztények, lelkipásztorok és lelkigondozók sora kerülhet majd börtönbe is akár, csak azért, mert segíteni próbál azokon, akik nem eggyé akarnak válni a meleg és transznemű nemi identitásukkal, hanem szabadulni akarnak attól.
Kilóg a lóláb – nem kicsit, nagyon!
Alapvetően a konverziós terápia és/vagy az életvédők tevékenységének a tiltása és kriminalizálása azért érdekes kérdés, mert itt látszik meg talán leginkább az a bizonyos lóláb. A progresszió, s annak részeként a szivárványvallás, ugyanis fennhangon azt propagálja, hogy a tevékenységük lényege nem más, mint az emberek felszabadítása, s a földi paradicsom létrehozása oly módon, hogy minden ember szabadsága teljessé válik.
De nem erről van szó – ez csak propaganda. Hazugság. Ha nem így lenne, akkor nem látnánk ilyen folyamatokat: hiszen mind a konverziós terápia betiltása, mind az életvédők tevékenységének a részben, vagy teljes mértékben való kriminalizálása durván az emberi szabadságjogok ellen megy.
S persze, itt jön a progresszív válasz, hogy azért kriminalizálják ezeket, mert a hitvalló keresztények kényszert alkalmaznak azzal, hogy ezeket bűnnek nevezik és állításuk szerint így nem arról van szó, hogy pl. melegek önként mennének el konverziós terápiára, hanem arról, hogy kényszerítik őket erre.
De valóban így van ez? A válasz egyértelmű NEM! Nyilván, vannak ténylegesen olyan esetek is, amikor valaki kényszer alatt kell részt vegyen ilyen terápián, akarata ellenére – s az ilyesmi általában épp úgy sikertelen lesz, mint annak a függőnek a gyógyulása, akit akarata ellenére utaltak be elvonóra.
Ugyanakkor, kérdezem, hogy mégis milyen alapon formálnak jogot arra a progresszív társadalommérnökök, hogy az egyéni emberek motivációit meghatározzák és az alapján ők döntsenek helyette? Mert kőkeményen jogot formálnak rá! Ha valaki nem azt teszi ugyanis, amit ők mondanak jónak, akkor mindjárt kényszert igyekeznek alkalmazni, hogy csak azt tehesse, ami a progresszió szerint helyes.
Ez lenne a szabadság? Egyáltalán nem! Hasonló módszerek ismerősek lehetnek azoknak, akik megélték a totális diktatúrák idejét – ott is az ember szabadságára hivatkozva vették el az embertől a saját élete felett való döntése jogát: mondván, hogy ők jobban tudják, mi kell neki, s ezért, ha belepusztul, akkor is oda engedik csak menni, ahol az ideológia szerint való „jó” vár rá.
Ráadásul, érdekes kettős mércével találkozhatunk ebben az egész progresszív „szabadságféltésben”. Ugyanis,
miközben sorra tiltják be azokat a tevékenységeket, amelyek segíteni kívánnak azoknak, akik nem szeretnének „mások” lenni, aközben akár egyenesen kötelezővé is teszik azokat az ellenirányú terápiákat, amelyek kisgyermekkortól sulykolják a gyermekekbe, hogy mennyivel jobb az, ha az ember megtagadja a „heteronormatív” szexuális képet, s elkezd kísérletezni a saját nemével is.
Miközben megtiltják a keresztényeknek, hogy segítsenek embereknek az Isten szerint való szexualitáshoz visszatalálni, arra hivatkozva, hogy aki meleg, leszbikus, transznemű, stb. az „így született”, aközben ők ipari mértékben és óriási hatékonysággal alakítják át a fiatalok szexuális preferenciáit és viselkedését a saját terápiáikkal!
S akkor még nem is beszéltünk azokról a programokról, melyek konkrétan olyan banális dolgok alapján, mint hogy egy kislányt érdekelnek az autók, vagy egy kisfiú leül néha a lányokkal babázni, beszélnek rá gyermekeket a nemváltásra, vagy épp elkezdik őket tömni pubertás-blokkolókkal, sokszor a szülők akarata ellenére is! Ne legyintsünk ezekre – Nyugaton már konkrét büntetőperek folynak olyan szülők ellen, akik nem értenek egyet a gyermekük ilyesfajta átalakításával. Sőt, arra is volt már példa, hogy maga a gyermek sem akart „nemet váltani” (nem mintha ez lehetséges lenne, s hogy miért nem, arról itt írtam már korábban), a bíróság mégis úgy döntött, hogy az anyukának joga van a fiát erre kényszeríteni, az apukát pedig konkrétan eltiltotta attól, hogy a gyermekét fiúként kezelje, vagy neki az ő Krisztusba vetett hitéről, s a keresztény erkölcsiségről beszéljen.
A progresszió szintén kettős mércét alkalmaz az abortusszal kapcsolatban is – míg annak a könnyítését és reklámozását támogatja, addig kifejezetten negatívan és tiltólag áll azokhoz, akik segíteni szeretnének azokon a nőkön, akik abortuszt akarnak (vagy legtöbb esetben inkább kényszerülnek) végeztetni, s akik arra törekednek, hogy minél több gyermeket megóvjanak attól, hogy a saját anyjuk méhében gyilkolják meg őket.
Ez a kettős mérce is rámutat arra, hogy a progresszió nem a szabadságot hozza el, hanem egy látszat-szabadságot valósít meg: valahogy úgy, mint ahogy a kommunizmusban is fenn volt tartva a látszat-demokrácia, ahol négyévente lehetett szavazni – de csak egyetlen párt egyetlen jelöltje közül lehetett „választani”.
A kereszténység, mint a szabadság bástyája
Valójában, a jelen helyzetben pont azok a hitvalló keresztények képviselik még a klasszikus liberalizmus szerint való szabadságeszméket is, amelyeket a progresszió inkvizítorai igyekeznek tűzzel-vassal ellehetetleníteni.
Mi vagyunk azok, akik felmutatjuk ugyanis azt, hogy nem csak egy út létezik, s ezzel lehetővé akarjuk tenni az emberek számára a szabad döntést. Hiszen, a szabadság ott kezdődik, hogy minden opciót figyelembe vehetek, s az alapján dönthetem el, hogy merre menjek. A progresszió pont ezzel a szabadsággal áll szemben, amikor azt mondja, hogy csak az ő útja létezik, s minden más utat bűncselekménnyé nyilvánít – ezzel valójában megfosztva embereket a szabad döntés lehetőségétől.
Igen, vannak melegek, leszbikusok, transzneműek, stb. akik ebből az állapotukból szabadulni szeretnének. Vannak olyanok, akik nem a család fogalmát akarják átírni és a végtelenségig kibővíteni, hanem magukat, a saját életüket akarják úgy alakítani, hogy képesek legyenek igazi családban élni. Rajtuk hatékonyan segíthetnének azok a módszerek, amiket a progresszív vezetésű országokban éppen most kriminalizálnak, vagy már korábban betiltottak. Vannak olyan anyukák is bőven, akik kényszerből mennek az abortuszra, s belenyomorodnak egy életre – de egy segítő kéz megmenthetné őket: de a progresszívek törvényekkel igyekeznek megtiltani azt, hogy nekik bárki segítő kezet nyújthasson.
Miért? Azért, mert számukra nem az ember fontos és nem a szabadság – hanem a bálványuk: az eszme. Az eszme, ami egy utópisztikus földi paradicsomot vízionál. Az eszme, ami épp úgy Marx és Engels tanain alapul, mint a „klasszikus” kommunizmus. Az eszme, ami nem felszabadít, hanem megnyomorít. Ami nem világosságot akar hozni a világba, hanem betiltani a fényt – mert ha vannak vakok, akkor ne láthasson senki.
Ez a marxizmus „egyenlősége”. S mint minden utópisztikus jövőt vízionáló eszme, a progresszió is egy expresszvonat sebességével rohan a totalitárius földi pokol megvalósítása felé.
A progresszív expresszvonat útjában azonban ott áll egy akadály. Ezek pedig a hitvalló keresztények. Mi vagyunk a szabadság fiai – nem csak földi, de kozmikus értelemben is.
„Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (János 8, 31b-32)
Ellentétben a progresszió hazugságaival, mi nem a bűntudatban akarjuk gúzsba kötni az embereket – hanem pont az a célunk, hogy a láncaiktól megszabadítsuk őket. Az Igében ott van az igazság, ami szabaddá tesz. Minden hitvalló, hívő keresztény szabadult. Mindannyiunknak megvannak és megvoltak a magunk bűnös vágyai, kívánságai és cselekedetei, amelyeket sokszor nem volt könnyű letenni az Úr elé – de megérte!
A progresszív álvallás totalitárius, intoleráns szabadságellenességével valójában mi állunk szemben. Ezért is van az, hogy a hitvalló egyház ma támadások kereszttüzében van: belülről is támadják a progresszió „alvósejtjei” és kívülről is nyomás alá helyezik őt azokban az országokban, ahol a „haladók” vannak többségben a törvényhozásban.
Számukra mi vagyunk a NAGY ELLENSÉG – és ezért amit lehet, megtesznek, hogy elpusztítsanak minket. Most még csak a Nyugaton vár a testvéreinkre börtön, ha a szabadság tökéletes igazságát képviselik – de lehet, hogy pár év múlva ránk is ez vár.
Hitvalló időket élünk. Ebben a helyzetben pedig nincs helye a megalkuvásnak. Nincs helye a lazsálásnak. Nincs helye a kényelmes hátradőlésnek. Mi vagyunk a szabadság fiai. Ha nem harcolunk a szabadságért, akkor az elvész. Ha mi eltűnünk az útból, akkor nem marad más utánunk, mint a totalitárius utópia megvalósult földi pokla.
Itt az ideje a harcnak, itt az ideje a buzgó imádságnak – és itt az ideje a tanúságtételnek. Vajon készen állunk?
