Folytatódjon az előző cikkben (ITT) megkezdett két marxista gigász, Herbert Marcuse és Lukács György újabb műveinek összevetése! Előzőleg politikafilozófiájukat vettük górcső alá, hogy hogyan működik a megszokás, a represszív tolerancia és a marxista társadalommérnökök egymásnak ellentmondó elveinek fúziója abban az értelemben, hogy minden vizet a saját malmukra hajtsanak.
A következő sorokban Lukács és Marcuse két történelemfilozófiai könyve kerül bemutatásra, amelyek szinte egyidejűleg jelentek meg az euro-atlanti filozófiai életben. Lukács vaskos terjedelmű munkája, Az ész trónfosztása 1954-ben jelent meg (ITT) első kiadásban. Ezt követte Marcuse 1955-ben megjelent és meghatározó (magyar nyelven máig nem elérhető!) Eros and Civilization című értekezése.
Jóllehet mindkét könyv más témát jár körül marxista nézőpontból, azonban van bennük egy közös pont, nevezetesen:
az ellenséges hozzáállás az idővel, a történelemmel és a történetiséggel szemben.
Vajon miből fakadhat ez? Mitől történelemellenes a marxista szellemiség, és maga Marx is miért volt az? Talán kifejezett oka van annak, hogy a múltat végképp el kell törölni, és minden, ami eddig történt, az az emberiség kiskorúsága volt csupán? Ezeknek a kérdéseknek az eredője
a lineáris (egyenesvonalú) és ciklikus (körkörös) időszemlélet problémájához vezet bennünket.
A keresztyénségen kívüli vallások időfelfogása ciklikus-körkörös. Az időnek nincsen kezdete, nincsen vége, nincs iránya, sem célja. Akárcsak az évszakok, körkörösen ismétlődik. Így vélekednek a hinduk, a buddhisták, de így tekintenek az időre a kínai kultúrkörben, és az ókori görög és római vallásban is (aranykor-ezüstkor-érckor-vaskor). Utóbbiakhoz csatlakozva pedig a régi skandináv vallás is így tekintett a világra (ITT) és (ITT).
Van-e célja a történelemnek? – Triumvirátus
A keresztyénség előtti vallásokról, hagyományokról (tradíciókról) korábban kifejtettem pár hitvédelmi ismeretközlő cikkben az álláspontomat (ITT) és (ITT). A Krisztus előtti korok időszemléletével szemben egy merőben eltérő felfogást képvisel a Biblia egyenesvonalú időszemlélete. Az Ószövetségben Mózes és Dániel próféták idejében a távoli jövőbe helyeződik a messiásvárás reménye, akinek eljöveteléig az Úristen gondviselése őrködik a zsidó nép felett még akkor is, ha nem egyszer elfordulnak tőle a pogány népek hagyományaihoz – körkörös időszemléletükhöz is (ITT) és (ITT).
Az igazán radikális időszemléletváltást maga a Megváltó Jézus Krisztus megtestesülése hozza be a világba. Nem kisebb dolog történik, minthogy az Isten behatolt a profán, közönséges földi idők gyűrűjébe (kronosz), és megszentelte azt.
Őbenne és Őáltala Krisztus születése lett az idők középpontja, ezzel az idők folyama üdvtörténetté vált!
A bűnbeeséstől az Új Éghez és Új Földhöz, a mennyei Jeruzsálemhez Krisztusban egy félegyenes vezet, így a kiegyenesedett időnek iránya, értelme és célja lett Krisztusban (ITT), (ITT) és (ITT).
Az evangélium terjedésével az egyházatyák korában mindinkább kikristályosodik az egyenesvonalú időszemléletünk. Az első keresztyén történelemfilozófusnak Szent Ágoston tekinthető Az Isten városáról c. művével. A földi idő többet nem egy ellenséges jelenség, hanem egy megszentelendő eszköz, amely a Szentháromságban nyer értelmet (ITT), (ITT) és (ITT), illetve (ITT).
Ezáltal, hogy Krisztus megváltó kereszthalála és feltámadása egyszer és mindenkorra bekövetkezett esemény, a keresztyén időfelfogásban minden egyéniség és esemény egyszeri és megismételhetetlen. Nem tér vissza ciklikusan. Így mindennek és mindenkinek időbelisége, történetisége van!
A középkort és a reformáció századát követően a felvilágosodásban az üdvtörténet leválik bibliai gyökereiről, és Isten helyett az ember kerül középpontba. Szekularizálódott világtörténet alakul ki Voltaire, a francia enciklopédisták, valamint az ezt követő történetírók szemében (ITT) és (ITT). Ennek negatív betetőzése Marx, aki már ifjúkori blaszfémikus írásaival* szembehelyezkedik a keresztyén hittel. Istenkáromló műveiből közöltem pár részletet 2022-ben, szabad fordításban a REformon (ITT).
Marx és követői mindig igyekeztek elhatárolni magukat minden keresztyén örökségtől, ami a kommunista jövővárásukban visszaköszön. Hogyha Krisztus számukra csupán fikció, egy „mitológiai alak”, ahogyan a Lukács-tanítvány Heller Ágnes fogalmazott A történelem elmélete c. könyvében (275. oldal), akkor ebből következik, hogy számukra a jelent szüntelenül kritizáló, és a jövőbe várt földi Paradicsom ábrándja nem a Biblia nyomán, hanem csak a felvilágosodásból eredhet (ITT) és (ITT)! Akkor is, hogyha Heller Ágnes önmagának ellentmond saját művében (ITT)…
A marxisták annyira foggal-körömmel tiltakoznak a bibliai eredetű keresztyén célirányúsággal szemben, hogy az eszkatológiájukra rávilágító szerzőkkel szalmabábérvelést folytatnak. Olyat adnak ellenfeleik szájába, amit nem állítottak, vagy elhallgatják kijelentéseiket – ez a szocialista érában megszokott volt. Emellett cinikusan Marx és Engels Bibliát kiforgató gúnyolódásaira hivatkoznak, hogy mennyire nincs semmi közük az Isten nélküli üdvtörténethez (ITT). Természetesen, ezek az állítások könnyen megcáfolódnak az igazság fényében (ITT), (ITT), valamint (ITT). A bibliai időfelfogás örökségével szembeni tudatos lázadásból és istentelenítéséből következik, hogy Marx és követői
történelemellenesek, a jelen számukra szüntelenül csak rossz, és a soha meg nem érkező jövőbe várják a földi Paradicsomot. Ezért Marx szemében csak az ő jelene jelenti az emberiség nagykorúvá válását. Így akarják a múltat végképp eltörölni.
Ezután a hosszabb eszmetörténeti ismertető után térjünk Lukács könyvére, Az ész trónfosztására. Vizsgáljuk meg nagy vonalakban, hogyan köszön vissza művében a negatív történetiség! 20. századi hazai filozófusunk nem kisebbre vállalkozott, minthogy közel 700 oldalon bizonyítsa be marxista szemüvegen keresztül, hogy a felvilágosodástól az 1900-as évek első feléig ténykedett német idealista filozófusok készítették elő az utat a „fasiszta” – nemzetiszocialista – Hitler számára. Lukács izzadságszagú képzeletbeli egyenese a Führerhez, mint egyfajta ellenszocialista Antikrisztushoz olyan német filozófusok munkásságát igyekszik keresztül döfni, mint Schopenhauer, Oswald Spengler, Carl Schmitt, Heidegger, Karl Jaspers, Max Weber. De még saját fiatalkori tanítványát, Mannheim Károlyt sem kíméli, hogyha munkája kipellengérezéséről van szó! Hasonló sorsra jut a dán Kierkegaard is. A kedves Olvasót nem kívánom fárasztani Lukács könyvéből vett idézetekkel, vettem a fáradságot, hogy mások helyett végig szenvedtem a művét. Néhány groteszk, meghasonlott idézetet azonban mindenképpen megosztok a kötet 1965-ös harmadik kiadásából, amit az Akadémiai Kiadó adott ki. Lukács számára a Sátán megkötözése, az ezeréves földi béke kora éppen az a szovjet megszállás és keleti blokk, amelynek legsötétebb sztálini időszakában vetette papírra gondolatait.
Könyvének előszavában kijelenti, hogy „nincs „ártatlan” világnézet” (4. oldal). Jóllehet a marxista felfogás múltellenes, mégis saját felfogása szerint „történeti és dialektikus”, amelyek „magának a francia forradalomnak ellentmondásaiból ered”-nek (98. oldal). Aki nem volt vagy nem lehetett fasiszta, azt megillette a „prefasiszta” jelzővel (149., 384., 399. oldal). Kierkegaard filozófiája „csak a két világháború között, Hitler hatalomra jutásának előestéjén lép fel” (191-192. oldal). Lukács félig Kierkegaard szájába adva kijelenti, hogy „Krisztusnak az evangéliumoktól áthagyományozott tényleges történetisége meg nem védelmezhető”, a „Krisztus-alak történeti realitása teljesen szétfoszlik” (207-208. oldal) – Heller Ágnes hasonlót vall, ahogyan fentebb utaltam rá.
A kötelező marxista vörös farok sem maradhat el a szövegből, amikor Marx azon pikírt, cinikus megjegyzését idézi A német ideológia c. munkájából, hogy „a burzsoá úgy viszonyul rendszerének intézményeihez, mint a zsidó a törvényhez; kijátsza őket, valahányszor csak teheti, minden egyes esetben, de azt akarja, hogy mindenki más betartsa” (235. oldal). Heidegger mellett Karl Jaspers filozófiájáról kijelenti, hogy a német fasizmus „nem keveset köszönhet” nekik (408. oldal). Azért ironikus ez, mert Jaspers felesége zsidó származású volt. Egykori tanítványáról, a híres szociológus Mannheim Károlyról megállapítja, hogy ez „csupán szociológiai változata a spengleri kultúrkör-elméletnek” (492. oldal). Emellett hajdani tanítványa „egyikévé lesz a Hitler bukása utáni imperialista reakció számos előfutárának” (497. oldal).
Marcuse Eros and Civilization c. könyve (magyarul Erósz és civilizáció) jóval rövidebb terjedelmű; egy zsebkönyv méretű munka, 219 oldal (a brit Sphere Books Ltd. 1969-70-es kiadása). Értekezése egyesíteni kívánja a marxista filozófia dialektikáját (ellentmondásokon keresztül zajló haladás) és Sigmund Freud pszichoanalízisét, ami a nemi és a halál ösztönöket illeti. Lukáccsal ellentétben az ő látásmódja határozottan körkörös, ciklikus időszemléletű! Marcuse szemében a civilizáció (= kultúra, vallás, közösségi szabályok, fegyelmezés) mindig elnyomó volt az erósszal szemben (= szabadon megélhető szexuális vágyak és a halál ösztönből fakadó erőszak). Az erósz, vagyis az „örömalapelv” mindig tabusítva volt a civilizáció felszíne alatt. Ez az „elnyomott visszatérése” („return of the repressed”) (32. oldal). Szerinte, a civilizáció és a szexualitás dialektikus küzdelemben állnak egymással. Ebből keletkezik a civilizáció részéről az uralom, aminek következtében az ember elidegenedik nemi vágyaitól, az elidegenedés pedig a munkában ölt testet. Ezért alakul ki az időbeliség, mert a munka miatt az időnk be van osztva. Azonban az „örömalapelv” időtlen, az időnek felette áll (50-52. oldal). A civilizáció, mint olyan önpusztításhoz vezet (78. oldal).
Szerzőnk egy lábjegyzet erejéig Az örök visszatérés mítosza c. könyvre hivatkozik. A vallástörténeti műből a tradicionális népek ciklikus időszemlélete mellett utal szimpátiájára, a „modern ember” egyenesvonalú időszemléletével szemben (108. oldal). Marcuse az ókori mitológiából nem az istenek ellen lázadó Prométheuszhoz nyúl, mint korábban Marx. Helyette Orpheusz és Narkisszosz lesznek számára azok a „kultúrhősök”, akik követendő példáknak számítanak az elméletéhez. (133-135. oldal). Orpheusz lírájával képes volt állatokat, de még isteneket is megszelídíteni, azonban a történet szerint a nem viszonzott szerelem okozza vesztét: széttépik… Narkisszosz pedig belebolondul a saját szépségébe, mikor megpillantja magát a víztükörben, ami úgyszintén a viszonzatlan szerelemnek lett az átka. Ismételjük meg, hogy az idő az emlékezéssel és történetiséggel az erósz, a szexualitás számára egy „halálos ellenség” (186. oldal).
Az időszemléletek kifejtése és a két filozófus gondolatai nyomán megint levonhatjuk a következtetést a szovjet marxista Lukácsról éppúgy, mint az Amerikában és a frankfurti iskolában ténykedett Marcuséról. Jóllehet, az esetek zömében homlokegyenest ellenkező következtetésre jutottak, mégis egy közös van bennük: a bibliai egyenesvonalú időszemlélettel szembeni ellenséges hozzáállásuk, ami mind a múltat, a jelent és a jövőt megszenteli egyetlen isteni személyben. Krisztus helyébe a földi Paradicsom messzi ábrándja, és a szexuális élvezet lép. A keresztyén megszentelődés egy életen tartó rögös folyamata helyett pedig az itt és most önmegvalósítása válik trónfosztóvá.
De egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. (Fil 3,14) A mi most történik, régen megvan, és a mi következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, a mi elmúlt. (Préd 3,15)
*A Meta AI angol nyelvű válasza Marx Oulanem c. színdarabja kapcsán feltett kérdésemre: „Oulanem is a poetic drama written by Karl Marx in 1839, during his youth. It’s considered a lesser-known work of Marx, and its content is quite different from his later, more famous writings on politics and economics.
Oulanem is a blasphemous and anti-religious work, critiquing Christianity and the notion of God. The drama’s themes and language are reminiscent of Goethe’s Faust and other works of the Young Germany movement, which emphasized individualism, free thinking, and criticism of traditional authority.
The drama’s title character, Oulanem, is a rebellious figure who defies God and rejects the notion of a higher power. Throughout the work, Marx employs imagery and language that’s often provocative and irreverent, reflecting his own struggles with faith and his growing interest in atheism and materialism.
It’s worth noting that Oulanem was not widely known or published during Marx’s lifetime. The work was largely forgotten until the 20th century, when it was rediscovered and analyzed by scholars interested in Marx’s early development and intellectual influences.Overall, Oulanem provides a fascinating glimpse into Marx’s youthful intellectual explorations and his emerging critique of traditional authority and religious dogma.” (letöltés 2025.04.20.)
