Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek avagy amit szabad a progresszívnak, nem szabad a maradinak. A tolerancia mindig elnyomó, hogyha progresszív. Akkor is, hogyha Nyugaton Marcuse mondta, vagy Keleten Lukács György írta, egymással sem egyetértve.
A represszív – fékező, elnyomó – toleranciáról többször esett szó a blog hasábjain (ITT) és (ITT). Ennek lényege, hogy a II. világháborút követően a jobboldalt, a konzervatív értékrendet balról mindinkább besározták egyfajta szómágiával (ITT). Tulajdonképpen mindenkire ráhúzták a „fasiszta”, a „náci”, a „szélsőséges”, a „patriarchális”, a „bigott keresztyén” jelzőt, hogyha nem értett egyet a kétpólusú világrendben kialakult marxista felerősödéssel ahogyan Keleten, úgy Nyugaton. Abban az esetben is a szómágiát alkalmazták és – napjainkig – alkalmazzák, hogyha a jobboldali, konzervatív, vagy akár nemzeti radikális személynek vajmi kevés köze van a 20. századi német nemzetiszocialista és olasz fasiszta eszmékhez.
A szómágiát követte a kettős mérce, és ennek gyakorlattá válása a 60-as évek diáklázadásaiban. A nyugati marxista akadémiai gondolkodók tudatosan célozták meg az oktatás minden szintjét, elvégre az oktatási intézmények (iskolák, egyetemek, akadémiák) formálják a gyermekek és az ifjúság tudatát, ha pedig egy lázadó, marxista szellemiségű értelmiségi réteget nevel ki az oktatás, akkor ez egy spirálként önmagát fogja gerjeszteni generációról generációra. Így válik az oktatás nem a tudás, hanem a folyamatos lázadás, a szembeszegülés, és az állandóan megkérdőjeleződő konvenciók bázisává (ITT).
Ehhez a metodikához csatlakozik Herbert Marcuse és Lukács György munkássága. A két gondolkodó között 13 év korkülönbség volt; Lukács 1885-ben, Marcuse 1898-ban született, és mindketten az 1970-es években hunytak el. Olvasták egymás munkáit, bár nem értettek egymással egyet. Marcuse a frankfurti iskola és a 60-as évek lázadó ifjúságának volt vezérideológusa, míg Lukács a Tanácsköztársaság egyik népbiztosa, majd a Szovjetunióban és a keleti blokkban egy hol mellőzött, hol megalázott, hol népszerűsített filozófus.
Kettőjüknek két művét célszerű górcső alá venni, nevezetesen: Marcuse 1965-ben megjelent Repressive Tolerance c. esszéjét, míg Lukácsnak az 1968-ban íródott A demokratizálódás jelene és jövője c. kéziratát. Előbbi a 60-as évek Amerikájában íródott, abban az évben, amikor az Egyesült Államok nyíltan elkezdett beavatkozni a vietnámi háborúba, illetve amikor a II. vatikáni zsinat lezárult. Utóbbi megírásának évében zajlottak le a világ számos pontján a diáklázadások, és verték le a prágai tavaszt (de ugyanebben az évben szűnik meg a kommunista Romániában a Maros-Magyar Autonóm tartomány).
Míg Marcuse munkája szabadon megjelenhetett, addig Lukács esszéjének megjelenése 1988-ig váratott magára, a keleti blokk szétrepedezéséig. Mindkét írás olyan elemeket tartalmaz, amelyek a gyakorlatban napjainkig működnek, és a woke tombolásával érték el tetőpontjukat, de továbbra sem veszítettek befolyásukból! Elsősorban Marcuse gondolatai köszönnek vissza a médiában, a közéletben, a közgondolkodásban lévő sémákban, szómágiában, cenzúrában, kettős mércében.
A Represszív tolerancia a korabeli nyugati társadalom toleranciáját akarta megkritizálni mondván, az a kapitalisták eszköze arra, hogy csupán olyan vélemények és kezdeményezések érvényesülhessenek, amelyek nekik kedveznek. Azonban Marcuse nem tisztázza pontosan, hogy mi történik akkor, hogyha nem egy abszolút és általánosan elfogadott vallási vagy erkölcsi érték mentén tolerálunk másokat, hanem maga a tolerancia válik egy meghatározatlan fogalommá, amit kényünk-kedvünk szerint alakíthatunk (ITT).
Feltételes módban tesz javaslatokat arra, hogy mit hogyan kéne csinálni, hogy a „fasiszta” kizsákmányolás szellemi bástyáit lerontsák. Ha ezt a pár, feltételes módban megírt idézetet összevetjük a mai „tényellenőrzéssel”, algoritmusokkal, Facebook-cenzúrával és annak indokolatlan tiltásaival, akkor rájövünk, hogy az a feltételes mód valójában parancsoló mód, ami 1965-ből kiáltott előre a jelennek (ITT) és (ITT):
„A felszabadító tolerancia így intoleranciát jelentene a jobboldali mozgalmakkal szemben, és előnyben részesítené a baloldali mozgalmakat.”
Fenti idézetet úgy adtam vissza szabad fordításban, hogy
„A tolerancia felszabadítása annyit tesz, mint a jobboldalisággal szembeni intolerancia, és a baloldalisággal szembeni tolerancia.”
Ha pedig tovább mélyedünk el az esszében, akkor legitimizációját olvashatjuk a különböző szélsőbaloldali mozgalmak erőszakos megmozdulásinak, legyen szó akár az antifa támadásairól. Elvégre, Marcuse szemüvegén keresztül nézve a többségi társadalom hivatalos rendfenntartó szervei illegitimek és elnyomók, míg az erőszakos marxista (vagy woke) lázadók legitimek. Aki pedig jobboldali, konzervatív elveket vall, annak már a puszta létezése is eredendően bűnös! Hogyha valaki jobbról megy át baloldalra, az elfogadható. Ellenben, ha valaki jobboldalon, konzervatívként vált frakciót ugyanazon az oldalon, az már „szatellitpárti”. Az ilyenekkel szemben zéró toleranciát kell gyakorolni. Marcuse szavaival élve:
„Az, hogy a visszahúzó mozgalmaktól meg kell vonni a toleranciát, mielőtt aktívvá válhatnának, hogy az intoleranciát a gondolkodással, a véleménnyel és a szavakkal szemben is lehet gyakorolni (intoleranciát mindenekelőtt a politikai jobboldallal és a konzervatívokkal szemben) – ezek olyan antidemokratikus elképzelések, amelyek megfelelnek a demokratikus társadalom valóságos fejlődésének, amely szétzúzta a mindenoldalú tolerancia bázisát. Először is létre kell hozni azokat a feltételeket, amelyek közepette a tolerancia megint egy fölszabadító és humanizáló erővé válhat.”
Utóbbi idézeteknek forrása (ITT) található magyarul, Weiss János fordításában.
Egyperces angol nyelvű videó a modern baloldali intoleranciáról:
A demokratizálódás jelene és jövője (ITT) nem fejthetett ki közvetlen hatást a megírásának idejében, hisz ahogyan fentebb említve volt, csak 1988-ban jelent meg a publikum számára a Magvető Kiadó Gyorsuló idő c. sorozatában a teljes mű. Nagyobbik része a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa nyomán Lenin szerepét értékeli felül az 1917-es bolsevik puccsban, továbbá a lenini idők „antibürokratikusságát” dicséri. Ezzel szemben Sztálint egy ügyes taktikusnak, de Lenintől és Marxtól elfordult vezetőnek tartja, aki saját céljainak megfelelően forgatta ki a marxista-leninista elveket (131-132. o.).
Marcuséval ellentétben Lukács végig híve maradt a párteszménynek, hogy csak egy párt vezetheti a népet a szocializmuson át a kommunizmusba. Történelemszemlélete bigott (!) dialektikus (25., 39. o.). A dialektika, ami görögül a vitatkozás tudományát jelenti, kulcsfontosságú módszer a marxista gondolkodásban (ITT). Ugyanis, hogyha valamit dialektikus materialistaként szemlélek, abból az következik, hogy bármilyen ellentmondásosnak tűnő események is történjenek a politika és a történelem színpadján az én nézőpontomból, minden az én malmomra hajtja a vizet; még akkor is, hogyha egy 1917-es lenini puccsot a Német Császárság pénzelt többmillió márkával, vagy akár a kommunista egypárti diktatúrák „konzervatívabbnak” hatnak a modern demokráciákkal szemben!
Tulajdonképpen nem más ez, mint „akik Istent szeretik, minden javukra van” (Róm. 8,28), csak negatív előjellel…
Ami szintén kulcsfontosságú gondolat a műből, az Lenin nyomán fogalmazódik meg (80-81. o.). Eszerint „az állam elhalásának motorja”
a megszokás.
Vagyis lenini értelemben egy olyan célirányos folyamatot kell végrehajtani, ahol a „demokratikus szocializmus” szellemében minden intézmény és cselekvés forradalmasításra kerül a társadalomban. És ha ehhez hozzátesszük Marcuse okfejtéseit, vagy akár a „lassú menetelést az intézményeken keresztül” (ITT) ), akkor megviláglik az egymással vitatkozó marxista gondolkodók dialektikus – ha nem diabolikus! – ellentmondásokon keresztül haladó téziseinek a gyakorlata jelenünkben.
Lukács György – Interjú: 1966. november 26.
folytatjuk
