STAFÉTAVÁLTÁS #Hór-völgyi levelek ›9

Kelt levelem: irodám csendjében, november 10-én.

Kedves Barátom!

Már teológus koromban, tisztában voltam két, a jövőmet, jövőnket illetően fontos ténnyel. Az egyik az volt, hogy bár lelkipásztor nemzedékek élnek egymás mellett, s a generációk összefonódása, és staféta váltása folytán érintkezünk egymással, s ez az öregebbektől való tanulás nagyszerű lehetőségét rejti magában. De azt is tapasztaltam, hogy minden generáció a saját korára van kódolva. Az idősebbek, egy bizonyos általános szintig elmenően átadhatják a tapasztalataikat, de a következő lelkipásztor nemzedéknek magának kell megválaszolnia a kérdéseit, megoldania a problémáit, és megkeresni a holnap útjait. Azaz, kihívásainkkal, az idősebbek jó szándékú és nélkülözhetetlen tanácsaival együtt is, nekünk magunknak kell, hogy szembe nézzünk.

Napok óta az jár a fejemben, döbbenetes beszámolókat olvasva az előző lelkipásztor generáció kihívásairól, hogy miért volt nekik, abban a brutális szorongattatásban is egyértelműbb a helyzetük, mint nekünk? Arra jutottam, hogy azért, mert egyértelmű és látható ellenséggel kellet, hogy felvegyék a harcot: a bolsevizálódással. Egy istenidegen, az egyházat létében tagadó, de a Nyugat miatt azt megtűrni kénytelen, s így azt belülről pusztító rendszer könyörtelen, kézzelfogható valóságával. Ez volt a számukra igen jól körvonalazható, egyértelmű ellenség képe. Az erővonalak is egyértelműen behatárolhatóak voltak, tudták a lelkipásztorok egyházi és társadalmi szinteken is, hogy kitől mire számíthatnak. Nem volt könnyű mindazonáltal abban a világban élni. De egyértelműbb volt.

Mert nézd meg a mostani lelkipásztor nemzedék kihívásainak a hátterét. Ki van, mi van a mai, társadalom és egyházdeformáló erők mögött? Tudsz-e körvonalazni, megalkotni egy jól behatárolt, egyértelmű ellenségképet? Nyilván tudjuk, hogy alapvetően ki van mindig, mindezek hátterében. Az ige elmondja. De a mi nemzedékünk kihívása éppen az, hogy az ősellenség mai megjelenési formáit körvonalazzuk. Megtaláljuk azokat a gócpontokat, módozatokat, ahol, és ahogy rombol. De ez egyáltalán nem egyszerű! Azért nem, mert semmi sem egyértelmű, semmi sem fehér vagy fekete csupán, manapság. Az egyházon belül is vannak dolgok, amelyeket homlokegyenest máshogy ítél meg az egyik prominens, mint a másik. Rájöttem, hogy nem tudunk megfogalmazni egy általános ellenségképet, akivel, vagy amivel fel kell vennünk a harcot. Csak részjelenségeket ismerünk: elvilágiasodás, elidegenedettség, különböző társadalmi deformációk, családok szerepének degradálódása, nemek kapcsolatának viszonylagossá válása, s mindezek kihatásait gyülekezeteinkre. De a fő mozgatóerőt, az ellenség fő csapásirányát aligha tudjuk néven nevezni. Pedig szerintem, kellene. Mi lehet az? Globalizmus, New Age? Talán, de én ezeket mind rész összetevőknek érzem csupán.

Emellett annyi negatív hatás ér bennünket relatíve rövid idő alatt, hogy egyszerűen belefárad az ember, hogy mindennel szembenézzen. Inkább bedugja a fülét, becsukja a szemét, és a régi modellekbe belekapaszkodva, és ezzel együtt korától lemaradozva teszi azt, amit tehet a gyülekezetekben. Ezért is vagyunk annyira korszerűtlenek talán. Ez az egyik oka. Ha nem tudjuk felmérni az új kihívásokat, ha nem tudunk igazából szembenézni velük, akkor marad a régibe való belefogódzás, és a csendes, lassú lemaradás. A versenyképtelenség.

Hát ezért volt talán egyértelműbb – nem könnyebb! – a vörös és rózsaszínű diktatúrában élő és derekukat be nem adva, becsületesen szolgáló eleink helyzete. Vallom azt, hogy a történelem, s benne az egyháztörténelem, az ebbéli leírások, okulásunkra adattak. Vétkezünk, ha nem így kezeljük az előttünk eltelt időket, és nem vonjuk le a megfelelő tanulságokat a jelen és a jövő irányainak megszabásakor. Ezért szeretek elüldögélni, ha lehet, olyanok lábai mellett, akik végig élték a mögöttünk hagyott nehéz időket. Amit elmondanak, tanulásunkra mondják el. Én szomjasan hallgatom őket, olvasom írásaikat, mint a méhecske, aki a virágport, az élet alapvető feltételeit tartalmazó méz elkészítésének, a saját és mások táplálásának reményében végzi, ha nem is tudatosan, de ösztönösen. Ám azt is érzem, hogy amikor a jövő útjait feszegetjük idős, kipróbált Testvéreinkkel, csak egy bizonyos határig támaszkodhatunk rájuk. Hiszen ők arról tesznek tanúbizonyságot, hogy hogyan, miképpen alakították ők maguk saját és egyházuk, akár nemzetük történelmét, benne élve abban az adott korban. Ez itt a kulcs: benne élve az adott korban. Ez minden nemzedék felelősségvállalásának a fundamentuma: benne élve alakítani az adott kor egyházi arculatát. Minden lelkipásztor nemzedék a saját korának történelmét folyamatában, benne élve abban, alakítja. Ezért van, hogy az előző korokért felelősek csak egy bizonyos határig támogathatnak bennünket. Mert ezek az idők, a mi felelősségi körünkbe tartoznak. Mi élünk benne alkotóan ebben a korban, s így a mi nevünkhöz kötődik majd ennek a korszaknak a története. Akármilyen is, és akármilyen is lesz majd az.

Sokszor olyan biztonságot jelentő tudat, hogy még élnek a „nagy mohikánok”, akikhez tanácsért, bátorításért, a labirintusokban való eligazodásért lehet rohanni, folyamodni. Mert mögöttük próbák, sikerek és kudarcok, így ezer és ezer megtapasztalás szűrődött le, s ez az ifjabbaknak biztonságot jelent. Azt is megvallom, hogy engem mindig megvisel egy-egy ilyen nagy mohikánnak az elköltözése. Mert egy darabig csak jönnek felénk, s hozzák, nyújtják nekünk a felelősség staféta rúdját. Majd mellettünk szaladva, megbizonyosodnak arról, hogy átvettük-e azt, hogy erősen markoljuk-e azt? Majd ha meggyőződtek erről, egyszer csak leválnak rólunk, elmennek tőlünk a minden élők útján, és azon kapjuk magunkat, hogy a következő nemzedékváltás még jóval előttünk van, magunk körül nem látunk senkit, csak a mögöttünk lassan felnövekvő új nemzedéket. És egyszer csak rádöbbenünk, hogy egyedül maradtunk, az alkotó felelősséggel a vállunkon, s lassan mi leszünk azzá az utánunk lassan felcseperedőknek, mint amit az öregek jelentettek egykor a mi számunkra.

Persze ez egy permanens folyamat, s amit itt leírtam, csak egy-egy tudatos megállónál észlelhető, ragadható meg, és írható körbe. De ilyenkor, ha megérzem a magára maradottság fuvallatát, mindig meg is dermedek tőle. Próbálom elemezni a jelent és a kiszámítható jövőt. Próbálom elemezni a körülményeket, amelyekben egyházunk, gyülekezeteink élnek. S ezzel együtt próbálok valamiféle, erőltetettség nélküli analógiát, párhuzamot keresni a jelen kor sajátosságaival a régi korokból. Hogy hasonló helyzetekben a hitvalló ősök hogyan álltak meg a vártán? Mit tettek, miért imádkoztak, milyen irányultságaik voltak. Nyilvánvaló, hogy minden kor teljesen sajátos vonásokat hordoz. S maga a bibliai történelem- és időfogalom is lineáris. Valahonnan elindult, és valamerre tart. Tudjuk, hogy honnan indult, s azt is, merre tart. De a történelem a maga részvalóságaiban lehet ciklikus, azaz, korszakonként és jelenségenként ismételheti saját magát, saját korjelenségeit. Ezért lehet okulni a történelemből. Ezért lenne feltétlenül hasznos, ha tudatosan keresnénk a párhuzamokat a régi korok és a mai idők között. S én valahol találtam is ilyeneket. Csak olvasd végig a magyarországi puritanizmus történetét, és rengeteg párhuzamot vélhetsz felfedezni a mai időkkel, állapotokkal, s a megvívandó, szükséges harcokkal kapcsolatban! Csupán néhány ilyen, divatos szóval élve „linkpontot” hadd említsek meg ezzel kapcsolatban: harc az elharapózó episzkopalizmus ellen, harc a megmerevedett egyháziasság ellen, az emberek belső, lelki életével való rendszeres törődés, lelkigondozás, kegyességi élet elősegítése, állam és egyház kapcsolata, finanszírozás, püspökségek vagy szuperintendenciák létjogosultságának kérdése, az igehirdetés régi-új irányai, hitelesség stb.

Ha ilyen szemüvegen keresztül kezeljük, olvassuk, tanulmányozzuk egyházunk történetét, hiszem, hogy sokkal könnyebben látásra ébredhetünk azzal kapcsolatosan is, hogy milyen belső-külső ellenséggel kell nekünk felvenni a harcot, s hol vannak azok a pontok, ahol a korszellem hat és rombol. Hol szűrődött be egyházunkba is a Vízöntő korának új, és rothadt szellemisége?

Nomen est omen búcsúzik:

Kereső Sándor