Relatív igazság = relatív biztonságérzet

A relativizmus olyan, mint az erő sötét oldala: könnyű, sikamlós és hamis biztonságérzettel kecsegtet. Nem vállal érvekkel való vitát, hanem mindent megenged. Kivéve… a hit igazságát. Pedig minden relatív igazság mögött is hitek állnak. Tehát a helyzet ebből a perspektívából: hit vs. hit.

„A relativista az az ember, aki nem látja a fáktól az erdőt. Ott jár-kel az erdőben, de mert csak hol ezeket, hol meg amazokat a fákat látja, azt mondja: látom a fákat, de hol van az erdő? Lépten-nyomon olyan igazságokra bukkan, amelyeknek időtlen érvénye vitán kívül áll, mégis azt állítja, hogy nincs semmi olyan feltétlen valami, amelynek az érvényét mindig és mindenhol el kellene ismerni.”

Írta Halasy-Nagy József filozófus, A filozófia kis tükre c. munkájában (26. o.). Hányszor fog el bennünket a kétely, hogy ennek meg ennek az eseménynek, szörnyűségnek mi értelme van? Mi végre van ennyi kétszínűség? Ugyan hol lenne tényleges igazság? Milyen biztos fogódzót, kapaszkodót lehetne egyáltalán keresni? Úgyis minden csak a hatalom és a pénz körül forog, ne is törődjünk ilyenekkel!

Mindezekből a kétségeskedő kérdésfeltevésekből áll össze a relativitás, a viszonylagosság biztos pontja?

Bizony, igen! Annyira az egy darab fára összpontosítjuk minden erőnket, hogy az erdő egészét, összetettségét észre sem vesszük. Elsiklunk felette. Ha pedig elsiklunk a biztos viszonylagosság elve szerint, akkor nem okoz problémát gyakran változtatni az értékrendünket, erkölcsi kérdésekben a miheztartásunkat. Ha minden relatív, akkor minden újat, ami divatos, modern azt ragadjuk meg, ne ragaszkodjunk semmihez. Pocsaji Miklós megfogalmazása fején találta a szöget: „Mai közvélekedés szerint az a jó, ami új. Ez azonban nem így van! Már csak azért sem, mert ami ma új az holnap avítt lesz. Ez a modernizmus csapdája.” (ITT) Egyesek még napjainkban is „sötétnek” tartják a középkort. Egyvalamiben azonban üzennek a régmúltból: a középkorban, ami modern volt, divatos, az megvetendőnek, szégyenletesnek számított! Minél nagyobb múlttal rendelkezett valami, minél érettebb volt valami, az számított annál értékesebbnek. Megfontolandó.

Ha nem ismerhető meg az abszolút igazság, ha úgyis minden viszonylagos és gyakorlatilag értelmetlen – nem ér be sehova, nem érik be –, akkor miért kell a Biblia igazságát zsigerből utálni, csípőből kritizálni? Költői kérdés… „Az én logikám nem „bibliai-komplementer” logika. Az én logikám arisztotelészi” – mondta nekem évekkel ezelőtt egy vitapartnerem. Ez még winner válasznak is tűnhet részéről.

Amikor a Biblia központi Igazságát lerántjuk emberi-filozófiai logikák szintjére, emberi logikai kategóriát csinálva az Ige összetett tartalmából, gyakorlatilag szalmabábérvelést folytatunk!

Olyat adunk az Ige szájába, amit nem állított, kontextusából kiragadott idézeteket próbálunk meg hitelteleníteni, nevetségessé tenni. Magyarán, egy fát kiragadunk az Ige eleven erdejének „mátrixából” (szövevényéből), és az alapján az egy fa alapján akarunk kritikát megfogalmazni. Ha pedig szalmabábérvelés módjára reagálunk, akkor sótlan-íztelen lesz a hitvallásunk, emberi logikai okoskodásokat ütköztetünk más, emberi logikai okoskodásokkal. Így tett éveken keresztül egy rendkívül tanult teológus is, aki tulajdonképpen filozófiai istenérveket ütköztetett össze filozófiai istentagadó érvekkel. Mára pedig elsodorta őt a relativitás tengerének az árja.

Attól szép az Ige, hogy a modern, divatos elvek, logikák szemszögéből „illogikus”, „értelmetlen”. És még mindig létezik, még mindig itt van. Ehhez képest hány eszme, ideológia ütötte fel a fejét a történelemben, amelyek szalmalángként égtek a maguk korában, de aztán kialudtak, átadva a helyüket más eszméknek, felfogásoknak. Az Ige pedig félremagyarázások, félreértések közepette is megáll szilárdan a középen, hogy mindenkit magához vonzzon.

Minden relatív, viszonylagos és múlandó – Krisztus nem:

„Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak.” (Mk 13,31)