DÁTUM: 2025.01.30.
BEJEGYZÉS: egy nappal a konferencia után
…
A konferencia kérdései nyomán a következő válaszok születtek…
1. Ki részesülhet Isten kegyelmében?
Az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) megállapították, hogy Isten kegyelmében olyan bűnösök részesülhetnek, akik tudatában vannak annak, hogy bűnösök, bűnbánatra jutnak és Krisztus váltághalálára apellálva megvallják bűneiket Istennek. Isten egyedül Krisztusért megbocsát az ilyen embereknek. Aki ártatlan nem szorul kegyelemre, legyen akár börtönben, házi őrizetben vagy a fészerben. Más kérdés, hogy a természetben ártatlan ember egyáltalán nem fordul elő (de lévén, hogy ez nem a tárgyhoz tartozó, így erről nem esett szó). Ezen megítélés nyomán a Püspök, amikor a maga által ártatlannak vélelmezett embernek elnöki kegyelmet kért nem számolt a kegyelemtan kétségen felül álló igazságával, mely egy súlyos teológiai hiba, ami kérdéseket vet fel.
Mivel a kegyelemtan és az állami élet “elnöki kegyelem” intézménye között diszharmónia tapasztalható, ezért felmerült, hogy a kegyelemtant be kéne vezetni a jogba és az alkotmányba is – az EU-s jog nem merült fel (még). Mert az mégiscsak disszonáns, hogy ártatlanok kegyelmet kapjanak! Ez a teológia vezette jogharmonizáció azért is lenne jó, mert akkor meghaladva az igencsak kérdéses demokrácia intézményét áttérhetnénk a teokráciára. Ezt az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) egyöntetűen kívánatosnak tartották. Végül megállapították: az ártatlanoknak nincs kegyelem! – merthogy az a bűnösöknek jár (nem alanyi jogon). Aki pedig ártatlanoknak kér kegyelmet az bűnös! Neki így van kegyelem, illetve… nincs? Ez utóbbi kérdés némi elbizonytalanodáshoz vezetett.
2.1 Hogyan viseljük el egyházunk vezetőinek hibáit és 2.2 az egyházat érő külső támadásokat? 2.3 Milyen mértékben vagyunk ezek elszenvedői, 2.4 és milyen felelősségünk van a történtekben református gyülekezetként?
A teológiai szempontról itt az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) áttértek a terapeutisztikus szempont érvényesítésére és az egyén felől közelítettek. Az elengedés, mint általánosan alkalmazott gyógymód ezúttal nem merült fel.
KETTŐ/EGY – hogyan viseljük el vezetőink hibáit? Mivel az elengedés nem tűnik járható útnak, a kiventilálás viszont elengedhetetlenül szükséges, ezért sok variáció merült fel, például “aktív kiállás” címszó alatt. Lehetne például kiprédikálni, bár ezt végül elvetették – nem homiletikai szempontból – hanem mert a világi egyháztagoknak ez így egyáltalán nem áll lehetőségében, viszont ők is jogosultak ventilálni. Aztán ott van az online tér, modern korunk nagy agorája, ahol mindenki beszélhet – aki pedig nem akar beszélni/ írni: az lájkolhat (+mérges, röhögős emoji etc).
Felmerült még a nyilvánosság általi társadalmi nyomás alá helyezés eszköze. Itt az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) megállapították, hogy ez a gusztus- lojalitás tengelyén értelmezhető csak. A status confessionis fennállása esetén megengedett sokféle eszköz – ezek beszerzéséhez ajánlották Szrgya Popovics vagy Saul Alinsky kézikönyveit. Habár nem bizonyított, hogy ezek EU egyház konform alkotások. Ugyanakkor az is felmerült, hogy ez bizony politikai eszköz és a politika nekünk “tiltott város” (bizonyos fő elvek szerint), azonban Machiavelli igazsága itt is megáll, miszerint “a cél szentesíti az eszközt”. Mindenesetre a status confessionis helyzet megállapításának lehetőségét az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) egyéni vagy kiscsoportos körbe utalták.
KETTŐ/KETTŐ – hogyan viseljük el az egyházat ért támadásokat? – volt a kérdés. Méltósággal! – mondták némelyek, ám ez egy kicsit avíttnak tűnt. Magyarázattal – mondták mások, közfelkiáltás módján. De ez már megtörtént, csak nem hatott Ám az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) erre azt mondták, hogy ez egyébként sem jó, mert a világmagyarázatot nem mi, hanem az ideológiák, a politika, de legfőképpen a sajtó adja (+facebook). Ezen a ponton tömeges fejfájás volt tapasztalható. Volt, aki kollektív bűnbánatot javasolt, tehát mindenki, aki az egyházban van (és volt visszamenőleg az első pünkösdig) vallja nyilvánosan magát bűnösnek (együtt és egyenként) és mondjon le valamiről/ valaki javára.
Ekkor nagy lett a felfordulás, volt aki coach-ok, pszichológusok bevonását követelte, mások egyszerűen azt mondták, hogy olyan kérdés ez, amire nem lehet válaszolni – alkalmasint jobb lenne megválaszolható kérdéseket feltenni. Mivel végül nem volt kielégítő válasz, így ez utóbbi megállapítás a kérdezősködést illetően igaznak bizonyult. A lehetőség továbbra is adott, miszerint mindenki fordulhat szakemberhez: gázoshoz, ügyvédhez, esetleg lelkészhez.
KETTŐ/HÁROM – milyen mértékben vagyunk az egyházat ért támadások elszenvedői? – itt egy kicsit nehézzé vált a válaszadás, mert az “elszenvedés” mértékegysége ügyében az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) nem tudtak tudományos szempontból értékelhető konszenzusra jutni. Volt, aki a kilojoul, volt aki a kilowatt mértékegységét javasolta, illetve a légköri vagy vízalatti nyomást látta volna megfelelőnek e célra. Felmerült még a pszichés nyomás, aminek mértékegységei: a stressz, a trauma, toxikus fehérség, frusztráció, ám ez se vitt közelebb a megoldáshoz. Végül megállapították, hogy a támadásoknak elszenvedői “nagy mértékben” vagyunk. Azt hiszem, hogy a feltett kérdés végül is így megválaszolást nyert.
KETTŐ/NÉGY – milyen felelősségünk van a történtekben református gyülekezetként? A rövid válasz itt az volt, hogy: NAGY! Ez a felelősség akkor aktivizálódik, amikor tisztújítás van 6 évente. Igaz ez áttételes, mert ekkor nem a gyülekezet, hanem a gyülekezetek tisztségviselői, a presbiterek szavaznak, a presbitérium szavaz – legjobb belátása szerint. Mivel a problémák ennél gyakrabban merülnek fel, ezért lehet, hogy nem 6, hanem 3, vagy 1 évente – esetleg fél évente kéne választásokat tartani és a teljes gyülekezet bevonásával, +esetleg a sajtóval kiegészülve, tekintve, hogy a morálhoz kivételesen is értenek.
Vagy: esetleg lehetne “visszahívó szavazásokat” is beütemezni – ízlés szerint és számban. Vagy: egyáltalán nem kellenének vezetők a jövőben hiszen, úgyis csak bajt csinálnak – és hát tökéletesnek kellene lenniük, mint egyebek. Moderátor rendszert is emlegetett valaki kritikaként, a mi kripto-katolikus szervezeti felépítésünkre (habár püspök a non-kripto-katolikus Újszövetségben is van – persze ez érvként már exegetikai dimenziókba navigálná a beszélgetést). Végül megállapították, hogy a kérdés további teológiai vizsgálódást kíván, melyet maguk az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) – adott esetben szívesen elvégeznek, de utána viszont be kell tartani! – ám valaki közbevetette, hogy a teológia akkor viszont ex chatedrává avanzsál e szerint.
Összességében az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) arra a megállapításra jutottak, hogy alkalmazkodva modern korunk expresszív individualista felfogásához tegyük az összes kérdést egyéni megfontolás tárgyává! Ebben segít érzékenységünk, mert ez nagyon finom műszer, és egyben jó alapot ad arra, hogy eredményei nyomán alakítsuk ki egyházunkat. Így a további állandó monitorizáció is megoldott lenne. Terápia gyanánt, gyógyulva.
Ez idő tájt a kimerítő okfejtéseket követően a résztvevők csak az időszerű ebédre tudtak már gondolni…
3. Mit tehetünk akkor, ha nem tudunk azonosulni egyházvezetőink magyarázatával és értelmezésével?
A “nem tudunk azonosulni” identitásválsággal fenyegető esemény, ami hasonló a kihalást előidéző eseményhez. Megállapítást nyert, hogy identitásválsággal állunk szemben, habár némelyek felvetették, hogy ez már jó ideje így van, és egyéb független okokból. Az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) erre azt válaszolták, hogy jó-jó de most nem erről van szó, hanem a vezetőkkel való azonosulásról. Vagyis rossz érzéseinket úgy kell értelmeznünk, mint ami egy “kihalást előidéző identitásválság”. Aztán megkérdezték ki érez így, amire páran feltették a kezüket. Ez okból a hirtelen revolúció elmaradt, így az új identitás is még várat magára.
4. Hogyan találhatunk ebből a helyzetből megújulást, megtisztulást, és hogyan mutathatunk példát a világ számára?
Bár a megtisztulás és példamutatás gyanánt kézhez álló megoldásnak tűnik az autodafé és még azt is mondhatnánk, hogy ez egy egyháztörténeti kitekintés, mely prudens széles látókörűséget sejtetne, ám a purifikáció ezen módja – nekünk reformátusoknak – mégse lehet releváns, hiszen 500 évvel ezelőtt … mondták az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert). Meg kell tehát újulni.
Először is, a megújulás az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) bizonyos hivatalról való lemondásban látják.
Másodszor, fontos megújulási tényező az egész egyházszervezet megváltoztatása, az állandó monitoring, a visszahívás lehetősége, annak kezdeményezése akár egyéni indítvány alapján.
Harmadszor, fontos még a politikai semlegesség, függetlenség és független objektivitás. Itt sokat tanulhatnánk néhány sajtóorgánumtól.
Negyedszer, ez utóbbinak integráns része a kizárólagos individualista evangéliumhirdetés. Ez feleslegessé teszi igazságaink, erkölcsi álláspontunk közélet és kultúra előtti felmutatásának ügyes-bajos dolgát, hiszen erről majd úgyis az egyén dönt – a vallás pedig, mint az közismert: magánügy.
Ötödször, fontos figyelni az érzéseinkre, hiszen az emocionalitás és a gyors affektív reakciók irányadók ezért ezeket meghatározóvá kell tenni. A hogyan érezzük magunkat fontosabb, mint a mit gondolunk, avagy mit kell gondoljunk bizonyos tények alapján – hiszen a tényeket lehetetlen megállapítani, viszont az érzéseinket egyértelműen érezzük.
Valakik felvetették, hogy számos megújulás mozgalom volt az elmúlt 50-60 évben, ám ha volt ébredés, akkor az lelki és nem egyházmérnökös jellegű volt.
Ilyesmi azonban nem merült fel.
5. Mennyire érezzük magunkat függőnek vagy függetlennek a politikusi segítségtől, jóindulattól?
A teológus előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) ezen a ponton ismét az érzésteológia területére tévedtek. A ki-hogy érez és mely pillanatban fontos kérdés, ám valaki beidézte Széchenyit utalva a tények, a valóság fontosságára, mint kiindulópontra, miszerint “Vegyük a dolgokat azoknak amik, és ne azoknak amiknek lenniük kellene”. Ez határozott nemtetszést váltott ki előadóinkból (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert), mert ők arról adtak elő, hogy hogyan érzünk (vagy nem) és nem arról, hogy miképp vannak a dolgok. Valaki felvetette, hogy van az mondás, miszerint “a narratívák a tényektől nem zavartatnak”, és hogy nem ez az eset áll-e fenn? Az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) azt mondták: ők úgy érzik nem.
Ismét valaki hozzászólásában merészül azt állította, hogy apolitikus szándékokat sejt e kérdésfelvetés mögött. Jelezte, hogy az a helyzet, hogy az apolitikusság is politika egy olyan világban melyben megkerülhetetlenül létezik a politika. Azt mondta, hogy a konfliktusmentesség merő álom ebben a világkorszakban, tehát, ha nem tudjuk elviselni a konfliktusokat, akkor a világot se tudjuk. Erre az előadók (kik kiléte a konferencia meghirdetésekor nem volt ismert) offolást emlegettek és javasolták térjünk vissza ahhoz, hogy függetlennek vagy függőnek érezzük-e magunkat, de őszintén.
A dolog summája végül az lett, hogy kimondatott: az attól függ! Aztán továbbutalták a kérdést további teológiai vizsgálódás tárgyául, ajánlva és alapul véve Gregory Boyd könyvét, hiszen ez Obamának is tetszett. Mindenesetre ezzel kapcsolatosan, amit (majd) a teológusok megállapítanak EU-s irányelvként kell tekinteni, tehát a “betartandó” kategóriája lesz. És vonatkozni fog a kulturális térben való mozgolódásra is, egyaránt…
Hát ennyi történt.
JAJ! Ma még csak 2024-et írunk …
… bocsánat, kissé előreszaladtam. Ezt a PRECOG műveli, vagyis az előre-tudás. A kérdés csak az: én tudom-e előre a dolgok végkimenetelét vagy egyszerűen a szervezők prejudikálnak bizonyos válaszokat feltett kérdéseikkel eleve? Ki itt a PRECOG – ez itt a kérdés…
majd meglátjuk, most pedig vissza a jövőbe!
