A lukácsi történetírás szellemi közege
Az előző részekben megismertük a tudomány hatóköri korlátait, és a nem szokványos történeti eseményeknek, a csodáknak az elméleti lehetőségével szellemtörténeti megközelítésben foglalkoztunk. Megállapítottuk, hogy a két legfontosabb tudományossági kritérium a használhatóság (vagyis hogy az adott modell rendelkezik bizonyos releváns előrejelzési mutatókkal) és a valóságközelítés (vagyis hogy az adott modell hátterében meghúzódó tudományos nézetek jól leképezik az „igazi” (objektív) valóságot). Megismertük, hogy a tudomány a funkcionális ateizmus módszertanával dolgozik, de ez az elidegenítési (valóságcsonkolási) metódus mindössze a természetes (szokványos) jelenségek megismerésére szolgál. A történelemben ez a törekvés az emberi tényezők, motivációk és mozgatók lehető végső pontig való megértését célozza. A történelmi valóság megértése (sem) lehetséges előzetes, tovább nem bizonyítható axiómák felvétele nélkül. A magukat a függetlenség és tudományos objektivitás álcája mögé rejtő iskolák gyakran belső lényegük szerint sokkal ideologikusabbak, mint az alapvetéseiket nyíltan felvállalók. A függetlenség és tudományos objektivitás fügefalevele leggyakrabban egy kíméletlen antitranszcendens alapattitűdöt leplez el, amely ellen igenis segítségül lehet hívni a tapasztalatiság történeti leképeződését, a történelmi tényszerűség igényét.
Lukács orvos és evangélista kettős könyvet hagyott az utókorra, a közkeletűen csak Evangélium Lukács evangélista szerint (vagy röviden Lukács evangéliuma) és az Apostolok cselekedetei néven ismert egységet. A pünkösdi csoda a második könyv elején, a Jézus Krisztus feltámadása és mennybemenetele közötti utolsó földi megjelenéseit és rendelkezéseit tartalmazó első rész után következőkben került megörökítésre. Hogy a lukácsi Kettős könyv történetírói teljesítményét reálisan értékelhessük, mélyedjünk bele az addigra már fél évezredes múltat magáénak mondó antik történetírás történetébe.
A görög kultúrában a Kr. e. 8. században olyan dinamikus fejlődés bontakozott ki, melyben a későbbi utódok is öntudatosan magukra ismerhettek. Az identitást megalapozó homéroszi eposzokat a görögség olyannyira magáénak érezte, hogy azok műveltségeszmény-jellegét a királyokból, arisztokratákból álló közönség lehanyatlása után is érvényben tartotta. A következő századokban újabb és újabb közönségtípusok előtt más műfajok bontakoztak ki: férfiak baráti társaságaiban a líra, harcias spártai ifjak előtt a kardal, az athéni közönség előtt a dráma.
Különösen az eposzokra volt jellemző, hogy hosszabb-rövidebb gondolatokban arra is választ próbáltak adni, milyen a világmindenség, mi az élet értelme. A dráma legjellemzőbb fordulatát a tragikus bűn adta. Ennek mibenlétét a különböző szerzők – az eposzokhoz hasonlóan – az emberi halandóságot semmibe vevő gőgben (hübriszben) vélték feltalálni, mely maga ellen hívja ki a sorsszerű isteni bosszúállás gépezetének beindulását. Az így kialakuló irodalom (Poétika) egyszerre szolgálta a szórakoztatást, az eposzi nagy tettek mércéjének tudatosítását, valamint az erkölcsi megtisztulást az egyéni és közösségi katarzis érzésében.
Az antik történetírás – a filozófiához hasonlóan – abból a társadalmi igényből született, hogy az élet nagyobb és hétköznapibb kérdéseire adott mitologizáló válaszoknak meglegyen a racionalizáló ellenpólusuk is. Ez a racionalitásigény a históriát összefonta a földleírással (geográfiával), illetve a gyakorlatias jelleggel.
A Kr. e. 484—425 között élő Hérodotoszt Cicero nevezte a történetírás atyjának. Hisztoria című művében a görög–perzsa háborúk történetét foglalta össze, és bemutatta a Perzsa Birodalom történetét és népeit. Hérodotosz már igyekezett elkülöníteni egymástól a mitológiát és a valóságot, hogy a megtörtént, valós vagy valósnak hitt eseményeket írja le. Hérodotosz kortársa volt annak a Márdokeusnak (Mordokhájnak), akitől az Eszter könyvé(nek legalább az alapbeszámolója) származtatható. A felvilágosodás óta, ha tényütközés állt fenn a Hisztoria, illetve Eszter könyve között (például a legfőbb közigazgatási egységek, a szatrapiák számát vagy Eszter királyné főfeleségi státusát illetően), akkor a történettudomány hajlott automatikusan igazat adni. Magyarázták ezt Hérodotosz alapbeállítottságával, noha Eszter könyve a Biblia „legateistább” könyve: Isten nevének említése egyszer sem fordul benne elő.Míg azonban Hérodotosz, ha járt is az általa tárgyalt vidékeken (vannak olyan feltételezések is, hogy Milétoszon túl sohasem jutott, és beszámolóit az ott megforduló kereskedők és zsoldosok kocsmai elbeszéléseiből kompilálta össze), akkor is legfeljebb másodkézbeli információkhoz jutott, míg Eszter könyvében azonosítható a belső otthonossággal való mozgás még az uralkodói reprezentációra, hivatali beosztásokra, udvari rendre és palotai etikettre vonatkozó tájékoztatásokra nézve is.
A Kr. e. 460—395 között élő Thuküdidész fő művében A peloponnészoszi háború történetét írta meg. Az eseményeket, mint kortárs írja, hisz ő maga is sztratégosz volt, akit száműztek poliszából. Elutasítja, hogy a történelmet a természetfeletti erők is befolyásolhatják. Mindennek keresi az okát, és mindennek keresi a következményét. Ő az első történetírói, aki a történelmet ok-okozati összefüggések láncolataként igyekszik ábrázolni. Munkáiban megfigyelhető a történeti kritika alkalmazása: például forrásait egymással is igyekszik összevetni. Mint tanult ember és rhétor nagy figyelmet szentel az eseményeket döntően befolyásoló, teremtő, elementáris erejű szónoklatoknak. A megörökített szónoklatok nem biztos, hogy abban a formában elhangzottak, de az biztos, hogy akár abban a formában is elhangozhattak volna.
A Platón-kortárs Xenophon (Kr. e 430k–354) Szókratész arisztokrata származású és arisztokratikus szemléletű tanítványi köréhez tartozott. Főbb művei a Hellénika – Görögország története, Oikonomikosz – A jó gazda (gazdaságtörténet). Művei közt fennmaradt, de nem tőle, hanem egy ismeretlen szerzőtől származik Az athéni állam című munka. Ennek szerzőjét pszeudó Ál‑Xenophonnak nevezzük. Leggyakrabban idézik tőle az Anabászisz – Hazatérés megállapításait. Az eseményeket, mint kortárs írja, hisz ő maga is résztvevője volt a perzsa bel- és trónviszályokba beavatkozó, a trónkövetelő oktalan halála miatt félresikerült görög zsoldosexpedíciónak. Az idegen környezetben, harcok és tárgyalások sorozatával hazafelé megtett több mint ezer kilométer a soknemzetiségű, rendkívüli sokszínűséggel és összetettséggel dicsekedő Perzsa Birodalom strukturális gyengeségeinek kiváló tükrévé is vált. A résztvevő Xenophon eközben élénk és mélyre ható politikai, földrajzi, gazdasági, hadászati és néprajzi érdeklődéssel méri fel és írja le a viszonyokat. Tapasztalataiból kiindulva Xenophón annak a nézetnek a fő propagátorává vált, hogy a görög poliszok belső problémáik feszítő erejét ne egymás elleni harcokkal igyekezzenek orvosolni, hanem a hatalmas, népes, mesés gazdagságú, de gyenge, elpuhult és erkölcstelen Kelet ellen egyesítsék erőiket, amelynek kirablásával saját válságaik is kezelhetővé válnak.
Nem véletlen, hogy a „nagy szintézisíró”, Arisztotelész Poétikájában a korábbi tapasztalatok alapján úgy véli, a történetírás az egyedit [értsd: konkrétat, faktuálisat] keresi, az általánost [értsd: törvényszerűt, lehetségeset] vizsgáló irodalommal szemben.
A római történetírás kezdeteit az annalesek jelentették. Az évkönyvekben a pontifexek feljegyezték az év legfontosabb eseményeit. Az annalest Kr. e. 130 körül összegyűjtötték és bennük felhalmozott tényanyag lett a későbbi korok történetíróinak forrása.
Polübiosz (Kr. e. 200–118) görög rabszolgaként került Rómába, ahol műveltsége megbecsültséget és szabadságot hozott számára. Róma világbirodalommá válását örökítette meg, Róma felemelkedésének okait kutatta. történetíróként a „Hogyan kerekedhettek a barbár rómaiak a művelt (és felsőbbrendű) hellének fölé?” kérdését kutatta. A görög tudós a római társadalom fölényét három dologban vélte megtalálni. Államszervezetileg a római állam a görög típusoknál szerencsésebb módon egyesítette a monarchikus, arisztokratikus és demokratikus jegyeket. A centúriákra épített római hadszervezet rugalmasabbnak bizonyult a görög-makedón falanxnál. Végül a babonás vonásokkal átszőtt istenhit a római magánélet és államrend egyik legszilárdabb alapja volt. Míg a „művelt” görögök a filozófia által kiirtották az istenekről szóló mondákat és az alvilágot felidéző elképzeléseket a társadalomból, a római tisztviselők nem ötletszerűen, hanem nagyon is tudatosan terjesztették azokat a tömegek között. Ezt azért tehették hitelesen, mert az istenekhez fűződő viszonyt maguk is erős köteléknek képzelték el. E kötelékek számtalan kötelességet róttak az egyes emberre (erkölcsileg helyes életvitelt, a közösség szolgálatát) és Róma városára, A Városra is (a szertartások pontos végzését, az istenek akaratának fürkészését, áldozatok bemutatását). De cserébe az istenek kötelességének tartották, hogy segítsék Rómát.
Julius Caesart (Kr. e 100–44) politikai tevékenységében nagyban motiválta nagy Sándor példája. Azzal a tudattal indult ugyanis lejáró konzulsága után Gallia Narbonensis helytartóságába, hogy az ő korában nagy elődje már régen az akkor ismert világ ura volt. A gall háború című műve rendkívül tömör és élvezetes nyelvezetű. Emellett ez a mű tekinthető egy politikus propagandairatának is. Caesar kívülről, egyes szám harmadik személyben ír magáról, és nagy érdeklődést mutat a hadi események mellett a meghódítottak társadalmi jellegzetességei, vallási nézetei iránt is.
Caesar politikai ellenfele és tudósi vitapartnere, Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106–43) háromkörös definíciót alkalmazott. A történelemnek szerinte amellett, hogy a régmúlt dolgok hiteles emlékéül kell szolgálnia, az élet tanítómesterévé is kell nemesednie. Ezt pedig úgy érheti el, ha az „igazság fényé”-nek tükröztetésére törekszik. A ciceroi igazságfogalom a történetírás feladatává teszi az egyedi, konkrét események mögött kitapintható magasabb (értsd: metafizikai) jelleg megértésére való törekvést. Fontos megkülönböztetnünk a metafizikait a transzcendencia-elvtől. Előbbi arisztotelészi fogalom, ami a görög ’μετα-φυσικά’ „túl az érzékelhetőkön” kifejezésben gyökerezik. Az arisztotelészi tudományfelosztás értelmében a metafizika a filozófiának az a területe, amely a konkrét jelenségek mögötti ontológiai és logikai lényeget keresi. Amint Cicero a metafizikai elvet a históriára alkalmazta, minden kétségen kívül álló módon elismerte tudomány-voltát.
A Római Köztársaság „hosszú” válságszázadából (Kr. e 133–31.) kilépve az augustusi kor legkiemelkedőbb történetírója, Titus Livius (Kr. e 64/59–Kr. u. 12/17) a város alapításától saját koráig írta meg Róma történetét. A 142 kötetes monumentális alkotásból 35 könyv maradt fenn. Livius a ciceroi programot konkrét történetírássá formálta. Szerinte a történetírás feladata, hogy pozitív erkölcsi példákat állítson az olvasó elé. Műveiben azt keresi, a nagy történeti személyek a különböző helyzetekben hogyan cselekedtek, és miért éppen úgy cselekedtek. Titus Liviusé a történetírás történetének első történeti kontrafaktja, a meg nem történt történetének megírása, amikor azzal a kérdéssel foglalkozik: „Mi lett volna ha/Változtatott volna-e a történelem menetén, ha a nyolcéves világraszóló pályafutása során soha egyetlen katonai vereséget el nem szenvedő Alexandrosz nem hal meg váratlanul, fiatalon, hazatérés közben Babilonban, hanem tervei szerint hadseregével a Mediterráneum nyugati medencéje ellen vonulhatott volna. A római nemzeti büszkeség által is motivált, ugyanakkor tudósi alapossággal megfogalmazott válasza szerint „Akkor Nagy Sándor valószínűleg elszenvedte volna élete első komoly és művét valószínűleg már életében komolyan romba döntő vereségét.” Titus Livius szerit ugyanis a rómaiak mint a nyugati ellenfelek derékhada erkölcseiben, összetartásában, lelki és fizikai erejében nem összevethető a Kelet meghódított népeivel, ahogy a Nyugatnak induló hellenista sereg minősége sem lett volna volna összevethető a Keletnek induló görög–makedónéval, lévén hogy utóbbi emberanyagában, szokásaiban és erkölcseiben egy keletiekkel jelentős mértékben felhígult entitás lett volna. Ennek megfelelően a sors kegyes volt Alexandroszhoz, mert így a villámsebes hódító képében a legyőzhetetlenség nimbuszával távozhatott az élők sorából, míg ellenkező esetben csak felejthető egyike lett volna a rómaiak saját korukban még oly tekintélyes, de mégiscsak legyőzött ellenfeleinek sorában, mint az etruszkok, szamniszok, épeiroszi görögök, karthágói punok.
Tárgyalásunk során végül említsük meg a Lukácsnál egy generációval fiatalabb, de vele mégis kortárs Plutarkhoszt (Kr. u, 46/48–125/127). Párhuzamos életrajzok című műve a görög és római múlt egy-egy nagy személyiségének (uralkodójának, hadvezérének, államférfijának) összehasonlító életrajzát tartalmazza. A párosítás alapja jellemük hasonlósága vagy a sorsukban megmutatkozó azonos mozzanatok.
Amikor majd a következőkben megvizsgáljuk a lukácsi histórikusi kritériumokat, folyamatosan a szemünk előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy az orvos-evangélista a kialakuló keresztyénségben a teljes antik valláseszmény (idea religiositatis) betöltőjét is szemléli. Ennek megfelelően a szigorú történeti tényszerűség alkalmazásával, a transzcendencián és moralitáson alapuló látásmódjával nemcsak az antik mitologikus szemléletével áll szemben, de kora frivol és vallástalan szellemét is elutasítja. Bizonyításához mesterfokon kell alkalmaznia a korabeli antik történetírás teljes eszközrendszerét, így munkája is annak nemcsak méltó, de egyenesen tündöklő ékkövét alkotja.