Szemtanúi vagyunk az Európában és Észak-Amerikában fojtogató szellemi meghasonlásnak, amely a harmadik évezred első százada negyedének végére kikezdte nemcsak a keresztyénséget, de a keresztyén valláserkölcsöt úgyszintén. Nyolcmilliárd lélek mellett soha nem látott gátlástalanság, cinizmus, rideg szeretetlenség és telhetetlen pénzéhség jellemzi a viselkedésünket. Ehhez társul a represszív tolerancia (ITT) kérlelhetetlen gyakorlata a közgondolkodásban, a médiában, a közösségi platformokon.
Ebben az ellenszélben minden keresztyén egyházak és felekezetek, hitvallók igyekeznek védeni hitüket, kiállva Krisztus Jézus mellett. Nemcsak a szellemi-vallási zűrzavarban kell helyt állni, de az újra fel-felbukkanó katolikus-protestáns ellentét is lövészárkokat ás a „lövészárok ökumené” sáncai mögött – hogy ezzel is árnyaljam a Pocsaji Miklós szavaival megfogalmazott képet. Ő reagált egy protestánsellenes vádra még februárban (ITT), amelyet ráadásul egy protestáns értelmiségi fogalmazott meg.
Azonban nem árt a keresztyéneknek – evangéliumi keresztyéneknek – fölvenni a kesztyűt a kétfrontos támadással szemben, akár reformátusok, baptisták, karizmatikusok, evangélikusok vagyunk a Krisztusban!
Ez pedig a felszín alatt megbúvó jezsuita kettős erkölcs,
idegen szóval „probabilitásetika”. Miért is hozom fel ezt a problémát? Napokban jelent meg publicisztika egy református hitről katolizált kutatótól (ITT), ahol a szerző érdeméül szolgál, hogy a ma oly divatos keresztyénellenességgel vegyült antikvitáskultuszt kritizálja meg, jogosan. Azonban katolikusként továbbmenve a reformációt – hamisan – összemossa a felvilágosodás vallásellenességével, és érvelésében ugyancsak felbukkan a puritángyűlölet. Idézzünk tőle:
„Ha valamiben igazán „úttörők” voltak a protestánsok, az a boszorkányüldözés felfuttatása volt. Miközben a cikk azt sugallja, hogy a középkor a vallási fanatizmus korszaka volt, majd a kora újkor és a protestánsok elhozták a felvilágosodást, az igazság az, hogy a legdurvább boszorkányüldözések pont a 16–17. században zajlottak – és javarészt protestáns területeken!”
„Szóval a „sötét középkor” és a „felvilágosult kora újkor” közti mesterséges szakadék nemcsak történelmileg pontatlan, hanem teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a reformáció után Európa sok helyen vallási fanatikusabbá vált, mint valaha. Az igazi „boszorkányos” időszak tehát nem a középkorban, hanem az újkor hajnalán tombolt a legjobban.”
Majd gunyorosan hozzáteszi kétélű kardként: „De hát a mesevilágot mindig könnyebb eladni, mint a történelmi tényeket.”
Akkor lássuk azokat a történelmi tényeket!
Mivel a hitet és a vallást emberek gyakorolják, a Sátán pedig előszeretettel forgatja ki a vallást a keresztyének között is a maga gonoszságára. Meglehetősen szemellenzős hozzáállás a szerző részéről, hogy a cancel culture módozatait a keresztyénellenesek mellett a protestánsokra tolja. Pedig „az újkor hajnalán” a jezsuita kettős erkölcs kikelve sárkánytojásából legalább olyan veszedelmes, akár a „boszorkányüldözős” protestáns fanatizmus, sőt! A reformáció utáni tridenti zsinatot épp a jezsuiták határozták meg, akárcsak később az I. és II. vatikáni zsinatban is átsugárzik hatásuk. De mi is ez a „jezsuita kettős erkölcs”? A legtömörebben így foglalhatnánk össze:
Mindenkit Róma és a pápa alá terelni, de bármi áron!
A kulcs a jezsuita felfogásban a „bármi áron”-on van. A katolizálás történhet szép szóval, kifinomult műveltséggel, észérvekkel, ráhatással, ill. félinformációval, rászedéssel, besimulással, de akár erőszakkal is – tűzzel-vassal (ITT)! Nem véletlen, hogy a jezsuiták napjainkig jeles filozófusokat, tudósokat adtak a világnak. Az sem véletlen, hogy amíg a Távol-Keleten a kínaiak és japánok között gyakorlatilag tisztelettudóan belesimultak ezekbe az ősi kultúrákba, addig a dél-amerikai gyarmatokon vasszigorral fegyelmezték az indián lakosságot.
Ehhez társult a középkortól eltérően a gyónások (és szentáldozások) gyakoribbá válása. A jezsuiták tudatosan kettős mércét alkalmaztak; hogyha a bűnös egy arisztokrata volt, aki alá sok ember tartozott, azoknak a vétkeivel szemben elnézőbbek voltak, elvégre, ha a főúr katolikus, akkor alattvalóinak is automatikusan katolizálniuk kell. Azonban, ha a bűnös egy közrendű volt, akkor olyan megfélemlítést és penitenciát alkalmaztak a delikvenssel szemben gyónás során, hogy az illető sosem tudta meg, mi a Krisztus ingyen kegyelme!
Ebből fakadt és fakad mind a mai napig az a „jezsuita kettős erkölcs”, amely miatt sok katolikus hívő viselkedése megbotránkozást kelt másokban. Nem számít, hogy mennyire erkölcstelen vagyok, vagy milyen bűnt követek el, egy a lényeg: Rómához és a pápához tartozom, a pap pedig feloldoz Isten nevében a gyónásban, és folytathatom tovább a képmutató életet ott, ahol abbahagytam.
A lényeg, hogy római katolikus maradjak, és a Katolikus Egyházba terelhessek másokat (ITT). És nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy épp az újkorral, a jezsuita szellemiség feltűnésével szaporodnak meg az ún. „magánkinyilatkoztatások” – Szűzanya-jelenések, látomások stb. –, amelyekről tudni kell, hogy még egy katolikusnak sem kell kötelezően hinnie. Ezek a különböző magánkinyilatkoztatások (Guadalupe, Lourdes, Fátima, Međugorje, Emmerich Anna Katalin stb.) sokakat összeszavarnak.
Ha pedig a szerző hölgy összemossa a reformációt, a protestantizmust és a felvilágosodás keresztyénellenességét, akkor jegyezzük meg, hogy melyik „felvilágosult” gondolkodó gyűlölte mind közül legjobban a keresztyénséget!
Nem más volt ez a személy, mint a jezsuitáknál gyermekkorában nevelkedett Voltaire, a Szétdobálónak cinikus „fényhozója”!
Műve, a gunyoros Candide kötelező olvasmány az iskolában. Jómagam meg is szenvedtem vele, valahogy nem volt gyomrom befogadni… Való igaz, hogy nekünk, keresztyén protestánsoknak kísértést okoz a törvényeskedés, amikor már az Ige betűibe becsontosodva kifújjuk a betűk közül a Szentlélek szabadon fúvását. Azonban ennek dialektikus ellentétpárja a fentebb megnevezett jezsuita (Jézus Társasága) kettős erkölcs. Mindkettővel, plusz a Krisztus-ellenességgel szemben okosaknak kell lennünk, mint a kígyóknak, de szelídeknek, mint a galamboknak.
Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is. (Mt. 24,24)
