Ösztöneink csapdájában #filmklub

Egy dokufilm, amire még sokáig emlékezni fogok.

Gondolatok a Csapda a neten című cseh dokumentumfilmről

A minap került a mozikba a „Csapda a neten” című cseh dokumentumfilm, amelyben filmrendezői kezdeményezésre három fiatal színésznő kiskorúnak tetteti magát, hogy kiderüljön, mi történik, ha belépnek a népszerű online chatszobákba. A filmből készült egy 100 perces, 18-as karikás változat, valamint egy 63 perces oktatói változat is. A dokumentumfilm megdöbbentően nyersen mutatja be, milyen veszélyek leselkednek a neten azokra a fiatalokra, akik meggondolatlanul, vagy tetteik következményeit fel nem mérve használják a különböző internetes felületeket.

A film több szempontból is elgondolkodtatott. A moziból kilépve az egész világ szürke-fekete színt öltött, alig vártam, hogy hazaérjek a lakásom biztonságot adó falai közé. A filmben bemutatott jelenség összetett, nem fogható sem a különböző értékek megszűnésére, sem egyes ideológiák térnyerésére. És bár a technológiai világban lépten-nyomon az internet veszélyeire figyelmeztetnek minket, nem szabad elfelejtenünk, hogy az internet a kezdetektől fogva csak eszköz volt az ember kezében. Végső soron minden ott dől el, hogy mi lakozik a képernyők előtt ülők bensőjében, nemre, fajra, bőrszínre, vallásra tekintet nélkül.

Keresztyén hitemnél fogva nem osztom azt a liberális tévképzetet, hogy az ember eredendően jó volna. Sőt, sokkal inkább úgy gondolom, hogy minden jó cselekedet, minden „nem megtett rossz” iszonyatos erőfeszítéseket kíván az embertől. Tulajdonképpen az egész életünk egy nagy erőfeszítésként foglalható össze: örökös küzdelem valami ellen. Ez a valami egy fekete góc, egy formátlan, anyagtalan massza, egy csomó, ami időről időre szétterjed bennünk, akárcsak a vénába fecskendezett drog. A szívünkre, az agyunkra, az érzékeinkre, a nemi szerveinkre, az elménkre és a lelkünkre egyaránt hatást gyakorol. A bennünk rejlő elemi bűn és sötétség az, ami képes gondolkodás nélküli ösztönlényekké változtatni minket. Keresztyénként úgy is fogalmazhatnék, az ördög felségterülete ez, ő pedig nem hajlandó lemondani erről a területről mindaddig, amíg földi életünk véget nem ér, ott nyújtózkodik bennünk utolsó szívdobbanásunkig.

A mi dolgunk az, hogy harcoljunk ellene. Gondolatban, szavakkal, elhatározásainkkal, folyamatos önvizsgálattal, hittel, csak a keresztre figyelve. Ha többé már nem tudjuk szégyellni magunkat, undorodni magunktól, ha nem érzünk megbánást, ha szép lassan megszűnik bennünk az összes gát, akkor tudhatjuk, hogy nagyon rossz úton járunk.

A valódi gond azonban az, hogy mindig is többségben voltak, akik magasról tettek és tesznek erre az egészre. Egész földi életük egy időtlen bolyongás, egy következményekre fittyet hányó, kapaszkodók és értékek nélküli lébecolás. Eszükben sincs küzdeni a bennük rejlő mocsok ellen, sőt, önszántukból fürdenek meg benne újra és újra. Így fordulhat elő, hogy egy 70 éves, házas férfi 12 éves gyermekkel veszi fel a kapcsolatot örömszerzés céljából, hogy emberek állatokkal közösülnek, ezt videóra veszik és ezzel hatalmas nézettséget tudnak generálni, hogy 10 éves kislányok gondolják úgy, videóra kell venniük önkielégítésüket, és ezt fel is töltik a különböző internetes platformokra.

Nincs rémisztőbb teremtmény az embernél. Mindentől félünk, holott saját magunktól kellene a leginkább. A legsötétebb, leggonoszabb, legkönyörtelenebb tettek emberekhez köthetők, szó sincsen itt alapvető jóról. A szabadság napjainkban történő hihetetlenül szélsőséges értelmezése mindennek nem okozója, hanem következménye. Kellett valami, egy gondolati háttér, amivel az ember időről időre felmentheti magát.

És óvakodjunk attól, hogy vallásosságunkat saját felmentésünkre használjuk. Hány és hány embert ismerünk, aki rettenetes, szörnyű tetteket vitt véghez, családja körében valóságos szörnyeteg, mégis ott ül minden vasárnap a templomban és ájtatosan, lehajtott fejjel hallgatja az evangéliumot. Hadd idézzek pár sort Hamvastól. „Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap vallásnak nevez, parfőmös hazugság, amivel Istent be akarják csapni. Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes és nem is köpködök és nem káromkodok, nem iszom és nem dohányzok, húst sem eszek, templomba járok és szentbeszéd alatt még sohasem aludtam el és az az elméletem van, hogy az asszonyhoz csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó vagyok. Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt mondja az Úristen: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen végtelenül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem olyan finomak (…)”.

Az Instagramon vonagló számtalan nőnek (és férfinak) – ide értve azokat is, akik az önelfogadás, az úgynevezett „bodypositivity” jegyében posztolnak –, fogalmuk sincs arról, hogy hány és hány tíz és százezer ember mocskos fantáziájának szolgáltatnak alapot a töméntelen magamutogatással. Amelyben már nincs kontroll, ahol már unalmasnak számít egy kép, ha túl sok ruhanemű takarja az illető idomait. Nem olyan régen még én magam is szívesen posztoltam egy-egy edzés utáni képet, szelfiket, ha épp jól sikerült elkészítenem a frizurám, vagy úgy éreztem, meg „kell” osztanom az éppen aktuális ruhaszettemet a közösségi oldalon. Aztán jött a felismerés, az undor, hogy én sem vagyok más, hogy már megint csak a szavak szintjén, hogy már megint mennyire szeretem önmagam, és jöttek a reakciók férfiaktól, a dicséretek, nem ismertem őket, ők sem engem és szégyelltem és nincs rá szükség és elég volt. Fiók deaktiválása.

Mert semmi nem olyan fájdalmas és egyben felszabadító, mint a folyamatos, igazi, őszinte, mély önvizsgálat, amelyet hittel kérünk és amely a keskeny ösvény felé terelget.

Mindenkinek ajánlom, hogy nézzen több olyan dokumentumfilmet, olvasson több olyan könyvet, amely rózsaszín máz és hatásvadász köntörfalazás nélkül mutatja meg, mivé tud lenni az ember, ha a nihil és puszta ösztönből táplálkozó hedonizmus fertőjében dagonyázva tölti el rövid életét.