Kelt levelem: irodám magányában, október 8-án.
Kedves Barátom!
Miért? Ez kérdés foglalkoztatott a napokban: miért? Miért vagyunk itt, ahol vagyunk, s miért tartunk arra, amerre tartunk? Okolunk érte ezt, okolunk érte azt, de ma reggel talán a legfőbb okra hívta fel egy lelkipásztor, nyugdíjas teológiai tanár a figyelmemet. Egy igét néztünk meg együtt, amit mindenféle nyelvű fordításban megvizsgáltunk, a Jeremiás 10,21-et. Döbbenten olvastam, s szinte remegtek a régies nyomású betűk a Károliban a szemeim előtt, mikor a bennem feszülő kérdésre jött az isteni válasz. Mert miért tartunk ott, ahol tartunk? Ezt mondja az Úr: „Mert oktalanok voltak a pásztorok, és nem keresték az Urat; ezért nem lettek szerencsésekké, és minden nyájuk szétszóratott.” Tehát míg én a politikát, az embert, a teológiát okolom, addig Isten a pásztorokat okolja. Az angol nem is múlt időt használ, hanem jelenben írja: érzéketlenek, bolondok, oktalanok a pásztorok (The sepherds are sensless!), mert nem az Urat keresik, s ezért széled szét a nyáj.
Ugyanez az idős, sokat látott és próbált hitvalló lelkipásztor mondta nekem arról a korról, amiben a mai pásztorok élnek, hogy talán nehezebb idők ezek, mint amikben ők éltek és szolgáltak a diktatúrás időkben. Ezt valahol én is érzem, de jobb, hogy ő mondta ki. S hogy miért nehezebb ez a kor, amiben mi élünk, és botladozunk? Mert elnyomás alatt, az egyházra nehezedő súly alatt az erők befelé koncentrálódnak. S valóban centrálódnak. Azaz, egymás felé kényszerítik azokat, akik egy Lélekkel vannak átitatva. Sub pondere crescit palma. A szabadosság és szabadság világában nincsenek ilyen, bár külső szorítások generálta kohéziós, összetartó terek, erők. Sőt, mintha a Diabolosz valami centripetális erőt kifejtve próbálná, a közönyösség magvait elhintve egymás mellől szétszórni még a hitvallókat is. Persze nem új dolog ez. Megpróbálkozott ezzel még a diktatúrában is, amikor egy régi-új kegyességi mozgalmat használt fel arra, hogy megossza a magyar hívő népet. Micsoda ravasz dolog volt! És micsoda ellentét ez! Elnyomás alatt összetartás, a szabadságban széthúzás. Akkor mi ezek szerint nem tudunk élni a „szabadság” adta lehetőségekkel? Talán sokkal többről van itt szó. S ez az irány, amerre tartunk, nem az úgynevezett rendszerváltással kezdődött el. Négy évig voltam prédikátor egy kicsi filiában, a Hernád völgyén. Az idős, szintén sokat látott, megkergetett, megtaposott lelkipásztor, egy vaskos, fekete könyvet adott át nekem, amikor elkezdtem a munkámat, utódjaként ott. Ez volt kézzel, fehér tintával ráírva a könyv fedlapjára: Szolgálati napló, hely, dátum, hogy mikortól keltezett. Talán 1979 vagy 1980 volt az időbeli meghatározás, nem emlékszem már. Sokat, sokat nézegettem, és gondolatokba mélyedve fogattam a hegyek ölelte volt parókiánk irodájának magányában azt a naplót. Néztem, olvastam és elképzeltem, ki, mikor, miről szolgált ott, abban a kicsi gyülekezetben hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre. Értékes bejegyzések, dátumok, megjegyzések szerepeltek benne. A jó tollú, idős prédikátor minden szilveszterre evangéliumi színdarabot írt a parókiára az idő tájt, a legnehezebb évtizedekben is szinte száz számra rajzó fiatalságnak, amit óév este elő is adtak. Egyik könyvében írja, hogy mindenütt aludtak a parókián, és a körülötte levő épületekben a fiatalok, annyian voltak. De már a ’80-as évek közepére, végére ilyen bejegyzések szerepeltek óév estéjéről: „Feleségemmel kettecskén töltöttük a szilveszter estét a parókián.” A rózsaszínű diktatúra vége felé vagyunk, nota bene! Tehát még tart a „dráma”. És mégis! A kemény szorítás megszűnik, és eltűnnek a sokáig lelkes, azóta azonban felnőtt, megházasodott, férjhez ment ifjak és leányok. Senki sem maradt? Mit érezhetett akkor az a lelkipásztor? Az, aki pedig kereste az Urat, a legszorosabb időkben is. Az ő felelőssége arra a nemzedékre datáltatott?
Ma pedig akkorát csattant Isten igéjének igazsága, ostorként a hátamon, hogy szinte belesajdult! Hiszen manapság alig található olyan gyülekezet, pláne falun, ahol csak hasonló mozgás is lenne. Fásult pásztorok, belefáradt őrizők, megcsontosodott szekérhúzók és kazalrakók lettünk, akár harminc évesen is? Miért? Újra itt a kérdés: miért? Látod Barátom, bonyolult dolog ez. De egy bizonyos: mi, pásztorok ott vagyunk, feketéllő sorsunk mögött, a háttérben. Ott bizony. Mert hát a népi bölcsesség is azt tartja: „Fejétől bűzlik a hal.”.
Miért? Miért e helyben topogás? Azért, amit Isten Jeremiáson keresztül megmondott: mert nincsen istenkeresés; és mert nincsen igazi istenkeresés, ezért nincs látás se. Látás nélkül pedig elvész a nép. Hiszen tudja-e valaki, el tudná-e mondani, hogy milyennek kellene lennie egy falusi, evangélium szerint reformált és evangélium szerint működő gyülekezetnek a 21. század elején? Van-e ilyen, aki ezt meg tudja mondani, le tudja festeni, meg tudja a karakterét rajzolni ma, a református egyházban? Azért hála Istennek vannak olyan emberek, akik teszik a tehetőt, és vágynak a többre, a lélekmentés manapság lehetséges útjait keresve, kérik azt az Úrtól. Lám, a maradék gondolata minden időben nem csupán gondolat, de valóság is. Ez a maradék képviselte a folyamatosságot a diktatúra nehéz évtizedeiben, s ebből a maradékból a maradék maradt ránk, mai pásztor nemzedékre a magyar falu vajúdásos évtizedei után, egy szintén vajúdásos korszakba lépve.
Hatalmas feladat ez, és még nagyobb lukú a felelősség rostája, amin ki tudja, mennyien hullunk ki a mai pásztorok közül. Mert ebben a látszólag szélcsendes, ’mindent lehet’ időszakban is úgy látom, hogy nagy mozdulatokkal rázza az idő keze ezt a rostát, és csendesen pereg ki belőle a nép, templomostul, pásztorostul, rendre. S hogy én még táncolok-e a rosta tetején, a maradék között, vagy már csak hullok valahova lefelé? Nem tudom…
Talán még táncolok e nagy lukú rostában; legalábbis ezt remélem. S hogy mi jogosít fel e reménységre? Az, hogy perzseli a szívemet az útkeresés láza. Még nem a minden mindegy csendes belenyugvása ölel körül, bár sokszor úgy érzem, hogy már-már elbuktam, kihullottam a rostán, mert a pappá szentelésem igéje így szólt: „Aki győz…” (Jel 3,12) Azt teszi Isten oszloppá az ő templomában. Aki az újjáéledés hitét, a maradék-ápolás hitét megtartja, az győz. Hiszen a hit az, amely legyőzi a világot! Ezt a bennünket ma szorongató világot is, ugyanúgy, ahogy az egyháztörténelem korszakainak más, nehéz világait is meggyőzték az azért a korszakért, abban a korszakban felelős őrállók és pásztorok. S mert az ügybe, magába vetett hitem és hitetlenségem olykor hatalmas hullámokat ver bennem, ezért nem tudom sokszor, hogy táncolok-e ama rostában, vagy már kiperegtem belőle.
Egységben az erő! Volt a jelszó a múltban. S ez érvényes volt akkor is, amikor a nagy elnyomatásban a hitvallók egymás társaságát keresték, és egymás imáiba kapaszkodtak, mert abban erő volt, vigasztalás volt, megújulás volt. Ma mindegyikőnk éli a felgyorsult életét, és a gondolatai még álmában sem nyugszanak egy pillanatra se. Ezt kell csinálnom holnap, oda kell mennem, ezzel kell találkoznom, és így, és így tovább. És a sok bába közt elvész a gyerek. Mert egymást nem igen keressük – e céllal: hogy együtt kérjünk jövőlátást az Úrtól. Megállni. Azt hiszem, ma ezt kell megtanulni. Megállni, és az e megállásban beálló csendet kitölteni jövő kereső tartalommal. Méghozzá együtt. Robinsonok lettünk Barátom, akiket olyan vékonyka szálak kötnek egymáshoz, hogy a hivatalos alkalmakat nem számítva, ilyen céllal alig-alig keressük egymást. Pedig mennyire kellenének a lelkészi stratégiakutató műhelyek! Parókiák, amelyek otthont adnának ennek, s lázas, borús jelen perzselte szívek, kik a kifelé vezető utat keresnék! Jön-e ilyen idő ránk? Vagy akkor fogunk ébredezni, amikor fülsiketítő recsegés-ropogással a fejünkre dől a ma már olyan vészt jóslóan morajló felépítmény? Ma kellene a pásztoroknak egymást keresve látásért könyörögni. Szabó Zoltán, a nagy hírű pataki tanár mondta volt a diktatúra idején: „Noé a bárkát a szárazság idején kezdte el építeni!” Ma van ennek a kairosza! Holnap késő lehet! Ez az az érzékenység, ez az az okosság, amit ma tenni lehet, s amit ha tennénk, ha tennék, akkor az Úr nem oktalannak, hanem jó és hű szolgának titulálna bennünket, mai pásztorokat? Én nem tudom…
Megvallom neked Barátom, hogy nem vagyok fáklya-típus. Inkább a másokkal lelkesedők, az ’egyéniségekhez’ csatlakozók táborába hajlanék. De ma nincs kihez csatlakozni se jóformán; pedig elvileg lennének ilyenek. Ó, persze, ez a könnyebb ellenállás iránya. Kibúvó, kiskapu. Talán igaz. Mégis perzsel az a tűz belül. S de nagy öröm, ha tapasztalhat az ember valami rügyfakadást! A közelmúltban ért ez az örömteli megtapasztalás. Találkoztam olyanokkal, akikben ugyanaz a tűz ég, mint bennem. Olyanokkal, akik utat taposni, utat keresni gyűltek össze. Ez emel fel, ez lök tovább, hála érte Istennek! Okosság és oktalanság, bukás és éledés, reménység és csüggedés közepette telnek velem az őszi napok. Isten formálja a jövőt, s hogy nekem ebben milyen szerepet szán, nem tudom…
Szerető szívvel köszönt:
Kereső Sándor
