A babiloni fogság paradigmaváltásra kényszeríti az ószövetségi Izráelt nemcsak gondolkodásában, teológiájában, hanem önnön identitásához való viszonyulásában is, amelyet radikálisan kénytelen újrafogalmazni, mert az új élethelyzetben, mai fogalmaink szerint a babiloni birodalmi multikulturalizmusban az Isten-kérdés a megmaradás vagy beolvadás szembesülésévé válik. Az Isten-kérdés nem elvi szinten jelent kihívást, hanem az ősatyák, Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének ígéretéhez való viszonyban. Mert ha azok, amiket megéltek és velük megtörténtek ebből az Isten-viszonyból eredeztethetők, éspedig, hogy az ellene való lázadás következménye, akkor igazak a próféták otthon, még az ősi földön elmondott jövendölései, hogy Isten, ha nem tudja hűségben megtartani a népét, vállalja annak „szégyenét”, hogy odadobja választottait az ellenségnek prédául. Ennek a rettenetnek tudatosulása az új élethelyzetben egy ideig megbénítja őket. Aztán megszólal évekkel később egy addig nem ismert prófétai hang (Deutero-Ézsaiás), aminek következményeként elkezdik átértelmezni helyzetüket.
Az őket körülvevő kultúrában találkoznak a babiloni teremtéstörténettel, amiben szembesülnek a saját Isten-értelmezésükkel. Addig nem volt kérdés a világ teremtése. Addig csak a lét kihívásai feszítették az Isten-jelenvalóság mikéntjét,
de ott Babilonban válaszolni kellett arra, hogy Isten, akit soha nem láttak, de láthatóan megtartotta mégis őket, több-e az egzisztenciális kihívások megválaszolhatósága érvénél? Abszolút Úr vagy az istenek egyike?
Erre válaszol az a teremtéstörténet, amit a Biblia elején találunk. Istennel kezdődik a történelem, azzal, hogy Isten kilép az időtlenségből. Megismerhetővé teszi magát. Az időtlenségből az időbe átlépő Isten hitvallásos valóság lesz, aki őrködik a világ rendetlensége fölött. Isten Lelke lebegett a vizek fölött, mondja a Biblia.
A Lélek ott bábáskodott a világ teremtésének hajnalán. Isten életet adó lehelete mozgott a tohuvábohú fölött, mondja az egyik értelmezés. Amilyen megfoghatatlan a szó, és annak jelentése, úgy árad a Lélek az isteni jelenvalóságban. Az van a szövegben, hogy lebeg a vizek fölött a Lélek. Őrködik, uralja az isteni rendet még nem ismerő káoszt.
A Lélek kezdettől fogva a világban van. A káoszba ragadt teremtettség kitörési lehetőségének reménye, hogy a Lélek mint isteni jelenvalóság itt van a világban.
Mi történik az első pünkösdön? A Szentlélek árad, hullámzik és bevon életeket egy addig nem tapasztalt Isten-közösségbe.
EZ A KÖZÖSSÉG AZ EGYHÁZ
Akkor még nem tudják ezt, mert a Lélek nem struktúrákban kínálja a megújulást, hanem a személyes érintettségben teremti meg annak vágyát, hogy a közösség nélkülözhetetlenné legyen az ember számára. Az ilyen közösség teremt Lélek szerinti struktúrákat, avagy a lélek épít falakat, de a falak nem építenek lelkeket. Ahol a Lélek mint formáló, mindent betöltő és mindent eldöntő erő megszűnik jelen lenni, mert elfogy egy közösség fizikai valóságában vagy azért, mert a közösség ellenáll az érintettségnek, ott számolni kell a struktúra erőtlenségével. Széthull nemcsak a társadalom, hanem széthullnak annak bázisai. Ezt látjuk ma a nyugati kultúrkörben.
Az első pünkösdi csoda bár érintette az egész Jeruzsálemet, de csak háromezren keresztelkedtek meg. De ennyi Lélekkel megkeresztelt és ezáltal telítődött ember szétvitte az evangélium erejét a Római Birodalomban.
Mennyiségi vagy minőségi az egyház?
Ahol az evangéliumban fogant szentlelkes minőség jelen van, ott mennyiségi változás is be fog következni. Be kell következnie, mert ez a Lélek áradásának következménye, mint a teremtés történetben: kordában tartja, majd rendet tesz a káoszban.
Mióta megszűnt a földi hatalom isteni legitimációja azzal, hogy elveszítette transzcendens eredetét, az egyház is, legalábbis a világnak ezen a felén azzal a dilemmával találja magát szembe, hogy hogyan viszonyuljon a mindenkori földi hatalomhoz. De nemcsak a hatalomhoz, hanem hogy hogyan viszonyuljon a korszellemhez.
Az első pünkösd kérdése, a „mit cselekedjünk atyámfiai” nagyon hasonlított a babiloni fogságban lévő nép válaszkereséséhez, mert az az Istennel való szembesülés kérdése lett. Hol áll az egyén és hol állnak közösségeink az Isten előtt? Talán ez a legizgalmasabb kérdés. Jézus talán valami ilyenre gondolhatott, amikor azt mondja, hogy ne szabjátok magatokat a világhoz!
A pünkösdöt nem sikerült még befognia a fogyasztói kultúrának. Úgy látszik, a Szentlelket nehezebb bedarálni.
Pünkösd egy új kezdet lehetősége, a mindenkori újrakezdés reménysége immár nem a struktúra nélküliségben, hanem olykor annak ellenére vagy éppen azt megújítva a Szentlélek láthatatlan és mégis tapasztalható jelenlétében.
