Perintfalvi Rita újra megnyilvánult velem kapcsolatban: írásában azt állítja, hogy a korábban megjelent nyílt levelemben (ami ITT olvasható) olyan mesteri módon használom „a spirituális, übermacsó, nőgyülőlő bántalmazás színes eszköztárát”, hogy akár az “Amire nincs bocsánat” c. könyve egyik szereplője is lehetnék, továbbá azt sejteti, hogy bizonyos, ki nem mondott ok miatt „irritál” engem az ő személye. A következőkben éppen ezért újabb nyílt levélben reagálok.
Kedves Rita!
Sajnálattal olvasom, hogy ennyire bánt téged az előző nyílt levelem, melyben amellett, hogy korrigáltam egy korábbi, téves állításodat, téged személyesen megszólítva feléd is hirdettem az örömhírt, miszerint Isten nagyon szeret téged, s abbéli óhajomat is kifejeztem, hogy örvendenék, ha egyszer Krisztusban testvérekké válnánk és így, mint az Ő szolgái, munkálkodnánk az Úr emberhalászaiként.
Sajnálattal olvasom azt is, hogy az őszinte szeretetből fakadó levelemet te bántalmazásként vetted magadra. S azt még inkább sajnálom, hogy az írásom kapcsán különféle hátsó szándékokat és politikai motivációkat sejtetsz legutóbbi reakciódban.
Először is, leszögezném, hogy én magam is egyértelműen azon az állásponton vagyok, hogy az egyházon belüli pedofília leleplezése és felgöngyölítése, az elkövetők példás megbüntetésével egyetemben egy jó cél, egy jó ügy, melyben elsősorban az érintett egyháztesteknek, illetve egyházi vezetőknek van óriási szerepe és felelőssége.
Ugyanakkor, úgy gondolom, hogy csak azért, mert valaki felvállal egy „jó ügyet”, az illető nem lesz kritizálhatatlan, mindenek felett álló.
A kritika pedig, amit veled kapcsolatban megfogalmaztam, nem gyűlölködő szándékkal született, hanem mint szeretettel elmondott szó. Nem egyéni személyes véleményemet tükrözi, hanem a Kijelentést (amivel hívőként a személyes véleményem is egyezik, hiszen magamat a megtérésemkor testestől-lelkestől az Úrnak átadtam, s így mindenben az Ő igazságát fogadom el elsődlegesnek és a magam gondolkodását ahhoz igazítom). Nem az abúzust mentegeti, s nincs köze az „Amire nincs bocsánat” című könyvedhez.
A kritikám apropója egy korábbi bejegyzésed, melyben a “fundamentalistákról”, vagyis egyéni értelmezésed szerint valójában a hitvalló keresztényekről szóltál, azt állítva, hogy „folyton arról beszélnek, hogy Isten utálja a melegeket, holott ez az indulat csak az ő szívükben van”.
Mivel ez távolabb nem is állhat a valóságtól, hiszen mi, hitvallók azt valljuk, hogy az Úr szereti a melegeket, s Magához hívja őket, hogy felszabadítsa őket a bűn rabsága alól, valamint új és örök életet adjon nekik, ezért erre, mint a hitvallók közösségének tagja, szükségét éreztem reflektálni. A kritikám apropója tehát a rólunk szóló szóló hazugságos – és ez nem az abúzus kérdésével kapcsolatos volt, hanem az LMBTQ kérdéssel.
Persze, tudom, hogy sokak szerint, ha kritikát mondok a progresszióval szemben: gyűlölködöm. Ha vitatkozom, mert másképp látok dolgokat, mint ti: „orbáncsicska” vagyok, aki csak gyűlölni tud. De ez az elképzelés igencsak komolytalan. Épp úgy komolytalan, mint az a progresszív „vitakultúra”, mely negligálja az értelmet, mivel érvek híján csak az érzelmekre tud hatni, s ezért vagdalkozik, vádaskodik, sejtet, és áldozati pózban tetszeleg, miközben a vitapartner minden érvelését és állítását negligálja, azokra érdemben nem reflektál. Valójában ez az, amit úgy hívunk: demagógia.
Viszont, mint fentebb is mondtam, a kritikám nem a gyűlöletből fakad, hanem a szeretetből. Azért kritizálok, mert szeretem az én Uramat, szeretem az egyházamat, s minden hitvalló testvéremet, szeretem a felebarátaimat, nemtől, bőrszíntől, nemzetiségtől vagy épp szexuális beállítottságtól függetlenül – és igen, szeretlek téged is.
Sajnálom, ha úgy érzed, hogy a személyed engem irritál – szó nincs erről. Se te, se más nincs, aki személyében engem „irritálna”. A bűn – az valóban irritál. S a hamis tanítások minden formája is. De a bűnöst és a hamis tanítót nem gyűlölöm: hanem megtérésre hívom. Azonban az, hogy erre ki hogyan válaszol – na az már mindenkinek a maga felelőssége.
Persze, tudom, hogy ez a fajta hozzáállás, amit képviselek, sokakat irritál. Nem volt ez sosem másképp a hitvalló ősökkel sem. Péter és Pál apostolok munkássága is irritált sokakat – s irritál a mai napig. István vértanútól az ISIS és a Boko Haram által Krisztus nevéért meghalt mártírokig milliók és milliók kiontott vére mutatja, egyeseket mennyire képes irritálni a Krisztus evangéliuma.
Ez az evangélium sem nem törvényeskedés, sem nem szabadosság, hanem egy magasabb szempont – ezért egyszerűen zavarba ejtő! Mert, míg a bűnt elítéli, addig a bűnöst szeretettel hazahívja, itt és most lélekben: azonban, a hazatérés csak akkor lehetséges, ha hazaérvén az ember az ajtón kívül hagyja a bűn terhét. S hogy kicsoda az Ajtó? Nem más, mint Jézus Krisztus, aki magáról azt mondja: „Én vagyok az ajtó” (János 10,9a). A hazatérésünk lehetőségének pedig bizony, súlyos ára volt: Krisztus kereszthalála
Igen, ez az evangélium sokszor nem kellemes. Éles, mint az orvos kezében a szike, mely alá senki sem fekszik be szívesen, de mely mégis sokak életét megmenti. Igen, ennek az evangéliumnak része az is, hogy a bűnöket meg kell bánni, Krisztusért el kell azokat vetni, és meg kell azokból tisztulni.
Legyen az homoszexualitás, paráznaság, házasságtörés, lopás, gyilkosság, fösvénység, kevélység, vagy bár mi más. Mert a Szent Isten nem szenvedheti a szentségtelent. De Krisztusért, kegyelemből minden bűnbánót megtisztít és felszabadít. Mert Ő azt akarja, hogy szabadok legyünk – nem a bűnre, hanem a BŰN-től. S hogy szabadok legyünk a JÓ-ra.
Ezt sokan nem tudják elfogadni, s így olyanná válnak, mint az az ember, aki tudja, hogy beteg, de inkább nem megy el orvoshoz, inkább eltagadja a baját, mert fél az orvostól, fél a szikétől: és így végül önmaga ítéli halálra magát.
Azonban, én arra esküdtem fel, hogy ezt az evangéliumot képviselem mindhalálig. Megalkuvás nélkül, határozottan – és szeretettel. Épp ezért, ha egyszer eljössz hozzánk egy vasárnap az istentiszteletre, szeretettel és örömmel foglak fogadni, s hellyel foglak kínálni. Ha egy meleg felebarátom jön be ugyanide, vele is hasonlóképpen fogok bánni. Mert az evangélium mindenkihez szól, s én mindenkinek örömmel átadom azt – én így mutatom ki a szeretetemet.
Meggyőződésem ugyanis, hogy annál nincs nagyobb szeretet, mint amikor az igaz Istent nem ismerő embernek megmutathatom a keskeny utat: azt az alternatívát, melyet kevesen ismernek, s melyet még kevesebben választanak, de mely végső soron az örök életre viszi azt, aki erre az örvényre rálép.
Hát, nagyjából ennyi. S azt gondolom, hogy hacsak valami nagy változás, vagy csoda nem fog történni, hosszú ideig ez lesz az utolsó olyan írásom, ahol rád reflektálok. Eddig sem voltam túlzottan „rád állva”, mint állítod, hiszen az elmúlt pár évben emlékeim szerint mindössze négyszer kerültél szóba a megnyilvánulásaimban (ITT, ITT, valamint ITT és ITT), s ezekben is csupán megemlítés szintjén – és ez után sem kell attól tarts, hogy folyamatosan veled fogok foglalkozni.
Mert amit mondtam, azt megmondtam. S hogy ezzel te mit kezdesz, az már egyedül a te felelősséged. Téged is, minden olvasómmal egyetemben szeretettel kérlek, hogy fontold meg, amit írtam, és vedd észre, hogy az én szívemben, ha rád gondolok, semmi gyűlölet nincsen. Csupán szeretet – és szomorúság.
Szeretettel:
Ifj Prózsa István, alias az Őcsényi Seneca
U.i: mivel az előző írásom kapcsán többen is felvetették, hogy miért használom az „Őcsényi Seneca” nevet, úgy érzem, ez némi magyarázatra szorul. Eredetileg Perintfalvi Rita egyik munkatársa, a korábban református Monostori Tibor akasztotta rám ezt , mint gúnynevet (EBBEN az írásában), amit aztán részben heccből, részben, mert amúgy egész jópofának tartottam, részben pedig egy kollégám és testvérem javaslatára megtartottam. Szóval, így lettem „Őcsényi Seneca”, még ha tehetségemben az igazi Seneca kisujjáig sem érhetnék fel, s egyben abban is reménykedek, hogy híresen rossz véget érő sorsát nekem nem kell átélnem.
