MIÉRT OLYAN NAGY A KÁLVIN-GYŰLÖLET KÖTŐEREJE?
Az előző részben szemügyre vettük Fáy András Kálvinról alkotott sommás véleményét 1842-ből. Most tekintsünk el nagyvonalúan, hogy a hegeliánizmus az „annál rosszabb a tényeknek” történetkoncepciója alapján áll. Fáy gondolatmenete ugyanis éppen a nyilvánosságelv szempontjából fordul önellentmondásba. Míg ugyanis a „nagy Luther” kiszolgáltatta egyházát a fejedelmi abszolutizmus „summum episcopus-ának” (főfelügyeletének, egyházi főségének), a „zsarnok és inkvizítor Kálvin” az egyházi főtanács által emancipálta azt a genfi városi befolyás alól…
A FEGYELEM KÉRDÉSE
Csak egy pillanatra álljunk meg a „nemzett mindenesének” legfelháborítóbb megállapításánál! Milyen igaztalan állítás az, hogy Kálvin Instutúcióját mindössze a protestáns egyház azon jogának kivívására írta volna, hogy az eretnekeket tűzzel-vassal pusztíthassa?! A Ferenc királyhoz írt ajánlólevél pont az ellenkezőjéről tanúskodik. Az Institúció hatására megtért jezsuitát, Jean de Labadie-t (1610–1674) az fogta meg Kálvinban, hogy olyannyira nem magával, hanem Isten dolgaival foglalkozik! Szabó Aladár (1862–1944) a Kálvin által tanított és kormányzott Genfben az igazi keresztyén életnek azt a példáját látta meg, amelyre ő maga is annyira vágyott.
De minden igaztalan és túlzó vád ellenére a liberálisoknak bőven elég az Kálvin gyűlöletéhez, ahogyan a reformátor az egyházi fegyelemről vall. „Amint a Krisztus üdvözítő tudománya az egyház lelke, úgy benne a fegyelem az idegek szerepét tölti be, amely által történik az, hogy a test tagjai, mindenik a maga helyén egymás között összefüggenek.” Az egyházi fegyelem tehát az Úr királysága az ő népe fölött, aki saját akarata szerint szerkeszti össze azt, és határozza meg mindenek helyét és feladatát az egyházban. (1Kor 12, 24; Ef 1, 10; 4, 16; Kol 2, 19)
DE MIT MONDOTT MAGA KÁLVIN?
De most adjuk vissza a szót a nagy reformátornak: „De mivel némelyek a fegyelmet annyira gyűlölik, hogy még a nevétől is iszonyodnak, az ilyenek gondolják meg, hogy […] mindazok, akik vagy a fegyelem megsemmisítését kívánják, vagy annak visszaállítását gátolják — tegyék ezt akár szántszándékból, akár meggondolatlanságból — bizonyára az egyház végső szétzüllését mozdítják elő. Mert mi lesz, ha mindenki szabadon teheti, amit kedve tart?” – Vagyis az egyházi fegyelemben a „mindenki azt tette, ami jónak tetszett az ő szemei elött” (Bír 17, 6; 21, 25) önimádói Isten uralmát gyűlölik maguk és az egyház felett.
„A fegyelem [áll] magánintelmek[ből], feddések[ből] és más efféle segédeszközök[ből], amelyek a tudományt fenntartják és [a tanítást] hatástalanná lenni nem engedik, […] tehát olyan, mint valami fék, amely visszatartja és megszelídíti azokat, akik Krisztus tanítása ellen dühöngenek; vagy mint valami ösztöke, mely a kedvetleneket és resteket felébreszti; néha olyan is, mint az atyai vessző, amellyel kegyelmesen és Krisztus lelkének szelídségéhez képest fenyíttetnek meg azok, akik súlyosabb bűnbe estek. […] az egyházban szörnyű pusztulásnak némely fenyegető előjelei [láttán], maga a kényszerű és […] egyetlen orvosszer ez, amelyet Krisztus is parancsol, s a kegyesek is mindig használtak.”
Kálvin első renden a Krisztus lelke szerint való szelídséget ajánlja, másodjára a böjtöléses–bűnbánatos–önvizsgáló szellemet, és csak harmadjára hozza a határozott és szorgalmas feddést, intést és tanítást, miközben vissza-visszatérően kárhoztatja az álszent, romboló és kemény kíméletlenséget… (Inst. IV. 12. fej.)
VIRÁGZÁS NYUGATON ÉS KÜZDELMEK MAGYARORSZÁGON
A nyugati protestantizmus virágzását érzékelve, és hozzá a képest a magyar állapotok bajait látva, Révész Imre (1826–1881) egyháztörténeti művet írt Kálvin halálának háromszázados évfordulójára (1864). Ebben a tiszántúli püspök – mintegy a romlásból kivezető út helyet helyes irányát is megtalálva – megrengette az antikálvinista modernizmus egyik fontos elemét.
Révész ugyanis gazdag irodalomra alapozva, népszerűsítő stílusban bizonyította, hogy a Fáy-féle gondolkodás már az akkori tudományos szinten is meglehetősen korlátos, tendenciózus és ellenséges tudáson alapult.
Az erőszakos inkvizítorként, türelmetlen zsarnokként, plagizátorként, a protestáns teológiai és egyházi abszolutizmus megalkotójaként beállított reformátor ugyanis nem akart soha senkinek a példa- vagy eszményképe lenni. Ő kizárólag Isten dicsőségére igyekezett mutatni. Ezt a művet adta Tatay Imre székesfehérvári lelkész, az ottani cisztercita gimnázium vallástanára és a mezőföldi egyházmegye könyvtárosa 1873–75 táján egy csillapíthatatlan olvasásvágyú kisgimnazista kezébe.
A magyar belmisszió későbbi atyja számára a tiszántúli szuperintendensnek ez a legkiválóbb (SzA kifejezése és kiemelése) könyve hozta el a megindulást az „Út”-on és hozta őt közel (más szép, népies elbeszélésekkel együtt) ahhoz, amit a Szentírás megtérésnek és újjászületésnek nevez.
A kálvini tanítások és gyakorlat befogadása a 19. században sem ment könnyen. Kozma József (Kásó) az 1870–80-as évek fordulójának egyházalkotmányos vívódásai közben élesen kikelt Tóth Sámuel (Debrecen) azon meghatározása ellen, miszerint a magyar reformált egyház a magyar szent korona alatt álló tartományok területén fekvő, a vallási és erkölcsi élet forrásául és szabályozójául egyedül az ó- és újszövetségi szent iratokat valló, a II. Helvét hitvallást és a Heidelbergi kátét szimbolikus könyvüknek elismert és egymással szerves egybeköttetésben és egyházkormányzati közösségben élő gyülekezeteknek az összessége.
A felső-szabolcsi esperes szerint a debreceni tanár ezzel a definícióval akár pápás zászlót is magasba emelhetne. Kozma ezen a helyen kásói lelkipásztorként a kor színvonalán álló falusi papnak nevezi magát. Élesen kikel a Heidelbergi káté 10.; valamint 91–95. kérdés-feleletei ellen. Szerinte ez a katekizmus egy zsidós (vagyis törvényeskedő), csúfoló és a római katolikusokat bosszúállásra sarkaló irat volt.
A felső-szabolcsi esperes mindezzel büszkén vállalja azt a rá aggatott csúfot, hogy Kozma-hitvallást hirdet, és egyúttal nagyon tudatosan és határozottan el is utasítja magától a kálvinista nevet. Szerinte ugyanis Kálvin az a protestáns Torquemada, akiben a Krisztus lelke már csak Szervét és Castellio elleni „vérbíráskodása” okán sem lakhatott.
A dogmákat a hittudomány számára kell fenntartani, azokat már csak cezaropapisztikus hatalom elkerülése végett sem szabad egyházalkotmányos formulává tenni. Kozma félelmét itt az állami beavatkozás lehetősége rettentette meg, hiszen az 1791. évi XXVI. tc. értelmében a királyi főfelügyeleti jog alatt álló egyházak alkotmányos berendezkedési dokumentumait is elő kellett terjeszteni felsőbb jóváhagyásra.
Bár a felső-szabolcsi esperes színleg egy konzervatív (katolikus jellegű) hatalom református egyházra kifejtendő hatásától retteg, „kilóg a lóláb” alapon valójában ő is az Institúció II. Helvét hitvallás és a Heidelbergi káté alig leplezett gyűlöletét és megvetését nyilvánítja.
MAI PROBLÉMÁK – NÉHÁNY IMPRESSZIÓ ÉS KÖVETKEZTETÉS
Valós ez a probléma ma is? A válaszom igen, és ennek alátámasztásául álljon itt az alábbi kis történet. Lassan harminc felé közeledik azon évek száma, amikor a Budapesti Református Teológiai Akadémián annyi idő után újra bevezették a kommunizmus által betiltott kötelező Kálvin-olvasmányokat. Ennek kapcsán fejezte ki örömét egy hitvalló teológus-hallgató. – Én nem fogok Kálvint olvasni! – jelentette ki erre egyik társa. – Miért nem? – Mert Kálvin egy idióta volt! – Miért mondod ezt? Olvastál már egyáltalán Kálvint? – Nem, de mondom, nem is fogok, mert Kálvin egy idióta volt…
Elődeinknek ne a hitetlenségét (és bolondságát) kövessük, hanem hitükre (és józanul meggyőzött ítéletükre) hagyatkozzunk! Kálvin-kérdésben csakis saját – Isten által nyitogatott – lelki szemeinknek higgyünk. Vegyük újra elő, és poroljuk le a mi oly sokszor igaztalanul sárba tiport és meggyalázott, mégis oly drága Kálvinunkat!
