Alapvető jelentőségű, kiváló tisztázás jelent meg „Tényleg a reformáció felelős a liberalizmusért? címen Szabados Ádám tollából itt (ITT). Szívből köszönjük neki! Tegyük hozzá rögtön, a konzervatív katolikus gondolkodók, mint Molnár Tamás vagy őt követve már eleve csúsztatnak egyet, amikor „egy az egyben”-kontinuitást és szerves leszármazást feltételeznek a klasszikus liberalizmus és a neoliberalizmus között.
Míg ugyanis előbbi a jogkiterjesztés formájában mégiscsak a „nép” formájában megnyilatkozó többség uralmát kívánta megvalósítani egy szűk öröklésalapú (feudális) elittel szemben, addig utóbbi kultúrmarxista alapokon az osztályharc helyébe minden- és bármiféle kisebbség védelmét helyezte a többségi társadalom lebontása és folyamatos revolverezése érdekében.
Ugyanakkor adódik a kérdés, hogy ha mindezek mellett sem a lutheri „Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem így segéljen!” hitvalló lelkiismereti kiállás a liberalizmust megteremtő „ősbűn”, akkor ki vagy mi a felelős a mindenféle liberalizmusra következetesen jellemző káros vadhajtásokért?
Bernáth Istvánról már két helyen is írtam (ITT) és itt (ITT)
A kiváló magyar református agrárközgazdász 1939-ben, immár egy újabb világégés árnyékában az „igazság fájó mementójá”-nak talapzatát arra (!) a felvilágosodásra állította, amely nyíltan szakított a vallással. Bernát szerint két alapelv áll szemben: a „Post mortem judicium”-é a „Post mortem nulla voluptas”-éval. Első a Zsidókhoz írt levél 9. rész 27–28. verseire alapoz:
„És miképen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet: azonképen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, a kik őt várják idvességökre.”
Utóbbi a humanisták által újrafelfedezett anakreóni „halál után nincs öröm” illetve horatiusi „Carpe diem!” („Élj a mának!”) elve, amely evilág-központúságuk alapja lett.
A katolicizmus a mindenkori humanizmussal szemben hiszi ugyan az evilági igazságtalanságokat jóvá tevő túlvilági boldogságot, de ezt a hitet az Egyház játékszerévé tette. „Semmiképpen nem üdvözülhetsz, ha nem leszel az Egyház mindenben vakon engedelmeskedő gyermeke, mert az Egyház nem jár közben engedetlenekért!” – hangzott az évszázados fenyegetés.
A jezsuita probabilitásetika ezzel párhuzamosan vallási köntösbe öltöztette a Machiavelli-féle „A cél szentesíti az eszközt [, ha a nép jóléte a tét]!” elvet. A jezsuiták képesek voltak minden, mégoly erkölcstelen aktuális cselekvésük alátámasztásához olyan probabilis [egyháztanítóilag elfogadott] vélekedést találni, amelyek pillanatnyi érdekeiknek megfeleltek. A vallás társadalmi szerepének megroppanása előtt ennek a két dolognak olyan erős politikai jelentősége volt, hogy az 1773-as esküformula például az alábbiakat várta el állampolgári hűségük bizonyításaként a brit korona katolikus alattvalóitól:
1.) a tridenti katekizmus egy szakaszának megtagadását, mely az eretnekek üldözhetőségéről szól;
2.) a jezsuita probabilitásetika azon tételének megtagadását, mely a hitetleneknek tett esküt érvénytelennek tekinti;
3.) a pápa közvetlen és polgári joghatóságának megtagadását a Brit Birodalom területén.
Milton, a sajtószabadság atyja a valódi szabadságot nem az Egyház iránti engedelmességhez, hanem a kifogástalan törekvésekhez kötötte. Kifogástalan törekvések ebben az összefüggésben az egyéni célok által nem befolyásolt meggyőződéssel egyezőek. Ilyen csakis a lelkiismeret tisztaságából és az ebből fakadó önzetlenségből eredhet.
A protestáns etika a felvilágosodás tudományosító nyelvezetének hatása alatt már a kanti kategorikus imperativus előtt engedményt tett a személyes Isten tekintélyének rovására. Azt azonban az unitárius Miltonnak is el kellett ismernie, hogy eszméi hátterében csakis az a szigorú vallásosság állhat, amely már az angol forradalom korában puritanizmus néven lett híressé.
Az úgynevezett felvilágosodás egyszerre lépett fel a barokk vagy jezsuita katolicizmussal és a tágabb értelemben vett puritanizmussal szemben. A biztos jelenre helyezte a hangsúlyt azzal a kitétellel, hogy a jövőnek a jelenné válás pillanatában kell majd gondoskodnia magáról. Így lett az élvezés a cél, mely felé az önzés vezet. Egyénnek és közösségnek a jövő iránti etikai felelőssége elsikkadt.
Sőt, az igények felgerjesztése lett a fejlődés záloga, mely megtörte a józanságra és takarékosságra, valamint ebből eredő felhalmozásra és befektetésre alapított puritán etikát. A kapitalizmusból plutokratikus neomerkantilizmus lett, amely egyre inkább megszabadulni igyekezett az igazság, jog, méltányosság terhétől.
Az ancient régime társadalmáról, a közkeletűen csak feudalizmusnak nevezett berendezkedésről mindenki tudta, hogy nem felel meg az általa hirdetett eszményeknek. Az ősi (birtok)jogon, nemesi éthoszon és életvitelen alapuló, a parasztság felett gyakorolt patriarchális (atyai) gondoskodás helyett ugyanis a kiváltságosok szűk érdekeit képviselő klikkszerű politizálássá fajult. Franciaország mégis úgy támadt a királyi és egyházi hatalom ellen, hogy észre sem vette, hogy gyarmatai és meghódított területei felett a „csendes abszolutizmus”-nak ugyanazon módszereivel uralkodik, amely ellen maga annyira lázadt.
Angliában a gépek uralma köszöntött be. Az ipari forradalom kapitányai a végeláthatlan termelés [vagyis a bővített újratermelés] nevében letörték a maradinak gúnyolt agrárrétegek fogyatkozó erejét, hatalmukba kerítették az emberi lelket és testet. Előbbit a fogyasztói igények, utóbbit a helótalét-szerű gyári vagy bányamunka által. A brit gabonavámok eltörlése után és azok a szántók, melyek hajdan a világ legbővebb terméseit adták, marhalegelőkké és az arisztokrácia falkás lovasvadász-területeivé süllyedtek. Az „egyenlő jogokat és szabadságot, mint az ember veleszületett tulajdonát” először kimondó Észak-Amerikai Egyesült Államokban eszükben sem volt ezen alkotmányos elvet a feketékre és a vörös bőrűekre is alkalmazni.
Magyarország – kontinentális ország lévén – francia és német mintákat követett. Az 1840-es években megjelenő skót szabadegyházi misszionáriusok a legújabb pedagógiai iskolák eredményeit alkalmazták, és így igyekeztek valláserkölcsi tekintetben is erősíteni a gyermekeket. A cél az volt, hogy az élet harcait morális erővel megharcolva lehessenek szüleik, hazájuk és az emberiség javára.
Nagyon szimpatikus számunkra, hogy a skótok a Timótheushoz írt első levél 6. rész 12. illetve második levél 4. rész 7–8. verseire alapozták pedagógiai felfogásukat, illetve alapvetően konzervatív felfogásban gondolkodtak a nemzeti eszméről: család → nemzet (= családok családja) → emberiség (= nemzetek családja).
A „más szemében a szálkát, a sajátban a gerendát sem” (Mt 7, 3–5; Lk 6, 41–42) elve alapján azonban a skótok félve látták azt is, hogy a magyarországi liberális közszellem gyakran éppen azokkal a diktatórikus allűrökkel lépett föl (egyre inkább a nemzetiségekkel szemben), mint az a konzervativizmus, amelyiktől ő saját elnyomatásait volt kénytelen elszenvedni.
Csodálatos módon mindenféle párhuzamos történet közös vége az lett, hogy a kétszínű alakoskodás sehogy nem volt képes megrontani a saját nagyságba vetett hitet és öntiszteletet. Pedig a szép homlokzat mögött ott rejtőzködő becstelen indulatok eleitől fogva a becsületes fejlődés leggonoszabb ellenségei voltak. Az eluralkodott moral insanity által elhomályosított gőg már a 19. században kezdte a maga szolgálatába állítani a diplomáciát, amelynek végül mégiscsak meg kellett tapasztalnia egy magánál is nagyobb hatalom ítélő jelenlétét.
Trianoni bukásunkra és a belőle való felállás, a valódi nemzeti egység megteremtésének szükségességére mi magyarok éppen a június 4-i napon emlékezünk. A meg sem keresztelt, tehát formailag is pogány Clemenceau-t sírjáig kísérte a keserűség, amelyet elnöki ambícióinak bukásán érzett. Lloyd George, a külsőleg tökéletes gentleman valójában a neomerkantilizmus kitartottja volt. Maga is annak az egyoldalú és elfogult érzéketlenségnek a képviselője, amely kiölte az angolokból azokat a becses erkölcsi vonásokat, melyek birtokában a gentleman-típus valaha az angolt a világ első nemzetévé tette.
Brit miniszterelnökként meghallgatta Apponyi Albert 1920. január 16-i párizsi, úgynevezett „trianoni védőbeszéd”-ét. Ennek során felkapta a fejét a magyar békedelegáció vezetőjének azon megjegyzésére, miszerint nem lehet emberek millióit marhacsordaként ide-oda hajtani. Teleki Pál „vörös térkép”-ének hatására – legalábbis a Csallóköz vonatkozásában – még 1920 márciusában is hajlott volna némi engedékenységre. A trianoni békeparancsban mégis meglehetősen könnyen vette milliók jogos panaszát. Végül meg kellett érnie, hogy egykor hatalmas pártja, a szabadelvűek [értsd: whigek] összeomlottak az események súlya alatt. Wilsont saját nemzetének legjobbjai hagyták cserben.
Az alapvető baj, hogy modern korunknak a 19. század vége óta napjainkig leginkább fennen hangoztatott jelszavai, a „kisebbségi jogok, leszerelés [értsd: pacifizmus, konfliktusok békés , tárgyalásos úton való rendezése], szabad kereskedelem [újabban a munkaerő, tőke, szolgáltatások, eszmék és kommunikáció szabad áramlása értelmében is]” a mindenek fölött uralkodó Úr Isten áldó és ellenőrző hatalma híján azon gőg, önzés és kapzsiság leplezésére szolgálnak, mely nem egyesít, hanem úgy választ el, hogy mindenütt és mindenkor új egyenetlenségek magvait szórja el.
