Elmenetele olyan, mint a királysága: ikónikus! Történelmi időkön átívelő uralkodása után most egy történelmi összeomlás előestéjén ment el. Mihozzánk most nem az áhított “történelem vége” közelít, hanem világtörténelmi léptékű vihar. És Ő – az állandóság ikonja – jelszerűen most ment el a történelem végéhez, Istenhez!
Uralkodása méltóságteljes, időben egymást követő kisebb korszakokat átívelő volt, ahol az állandóság érzését adta Angliának és nemzetének a kevés, de hangos kivételt leszámítva (Líz Truss is közéjük tartozott CIKK, aztán “megtért” konzervatívnak). Az állandóság és méltóság érzése úgy tűnik Angliának nagyon is fontos volt! Erzsébet számára ezt megadni nemzetének mindenek feletti szent kötelesség volt.
E küldetést akkor is bölcsen hordozta, mikor a monarchia és dinasztia népszerűtlenné vált, akkor is, amikor botrányok tépázták az uralkodó családot. A botrány és a Windsorok bukásai Őt magát sosem érte el, fel se ért hozzá, rajta fogást találni nem lehetett semmilyen szempontból. A “her Majesty” megszólítás esetében nem csak kötelező udvariasság volt, hanem hűen beszélt személyéről, arról aki volt!
II. Erzsébet sikeresen modernizálta a monarchiát; az egyik nagyon népszerű intézkedése a nép „beengedése”, „közel engedése” volt, melynek a St. James park megnyitása, látható- megragadható gesztusa nagyban hozzájárult a közszeretet és tekintély helyreállásához. Mi sem jelzi jobban az általa betöltött státusz és az eszmény fontosságát, az iránta való lelkesültséget, mint Vilmos herceg és Kate Middleton esküvője, amire a londoni utcákon egymillióan voltak kíváncsiak (hogy a médiában mennyien követték arról nem is beszélve).
Uralkodása még a birodalmi Angliában kezdődött és talán Erzsébet nevéhez nem fog “kor” fűződni, mint Viktória királynő uralkodásához a “viktoriánus kor” megjelölés, ám a folytonosság, a méltóságteljes fennállás érzését fenntartotta – betöltve azt a szerepet, amit e modern korban rátestált az ég, a hazája és a történelem.
A Királynő nem csak egy természetes személy, nem csak arisztokrata, hanem intézmény – és Ő ezt nagyon jól tudta – ebben élt és ezt élte meg. Megtestesítője és szimbóluma egy országnak, a nagyságnak, egy nemzetnek és történelmének. Ez az a dimenzió, amit a balliberális oldal nem ért (és nem is fog soha).
Ikonikus közülünk való távozásának időpontja is,
amit persze nem Ő, sem más, hanem Isten döntött el. Jelszerű! Jelszerű most, amikor egy világrend bomlik fel, mikor civilizációs összeomlás fenyeget. Mikor a modern világ által létrehozott biztonságos, alapvető szükségleteinket evidens módon betöltő kényelmes élet minden valószínűség szerint véget fog érni. Hogy hová tart az átmenet nem világos, csak az, hogy az átmenet finoman szólva is zűrös lesz. Fukuyama jóslata “a történelem vége” (eredetileg hegeli gondolat) megvalósulása- helyett történelmi katasztrófával nézünk most farkasszemet. Olyan érzése van az embernek, hogy Vele a maradék állandóság is eltávozott…
Nézem a nagy vívmány, a demokratikus változandóság kérészéletű embereit (tisztelet a kivételeknek), most, II. Erzsébet királynő állandóságával szemben. Nekem nem volt királynőm, de én is és mindenki megszokta jelenlétét, hogy Ő van, ott van Angliában, mint uralkodója. Puszta létével képviselt valami nagyon fontosat:
az állandóságot a szüntelen változással szemben.
És most elment, mert hazahívta a Mindenható, de úgy ment el, hogy ahová ment valódi, valósan létező, igazi hazának tekintette – reménység szerint Ő tényleg hazament. A történelem még tart, sőt zivatarláncai épp felettünk haladnak át,
