Létezhet-e jogos felháborodás tüzelte elkeseredettség a háborúban?
„Veszessétek őket!” Katonák! Testvéreink! Kikre e nagy faladat néz s kiket harcmező felé vezető utatok idehozott a mi lakóhelyünkre […] A honszerelmetekben, a vitézségetekben bizakodva kérünk: a háborgatóknak földére menjetek fel és a meglátogatásnak lakóit veszessétek el! Ezt a megbízást dobogja át szívünk a szívetekbe. A tágas csatatér bármelyik pontjára parancsoljon is benneteket a háború törvénye: ezt a megbízást el ne felejtsétek! […] Eszetekben tartsátok, hogy kardok élén, fegyverek csövében, ágyúk torkában, a jövendőnk vajúdik! […] Menjetek! […] Az Isten áldjon! Az Isten segítsen! […] Előre! […] Ámen” – buzdította Varga Csongor, berettyóújfalui református helyettes lelkész a harcmezőre induló 15. honvéd gyalog menetezred katonáit 1914. augusztus 20-án. És a beszéd bosszuló hangvételére mindenképpen felkapjuk a fejünket.
Azt már korábban megnéztük, hogy a bibliai zsoltárokban van szó várhatóan nehéz és áldozatos harcról, amelyben az önvizsgálat, a bűnbánat szellemének kell dominálnia. De találunk példát a bibliai történetben a nemzeti bosszú Vargáéhoz hasonló indulatára? Igen, a Moáb elleni hadjáratot a Királyok II. könyve 3. részében. Olvassuk el ezen a helyen a 18–19. verseket: „Kevés pedig még ez az Úr szemei előtt, hanem a Moábot is kezetekbe adja. És megvesztek minden kulcsos várost és minden szép várost, és minden jótermő fát kivagdaltok, és minden kútfőt betöltötök, és minden jó szántóföldet behánytok kövekkel.”
Elemezzük a történetet! Izrael bosszúvágya jogos volt? Igen: maga Mésa király büszkélkedett el megmaradt sztéléjén azzal, hogy betörései során még a magzatokat is kivágatta a várandós anyák hasából. Ellentmond-e Izrael bosszúvágya a mózesi törvényeknek? Szintén igen.
Az 5Móz 20. részben van az ún. „ostrom törvénye”, ahol a 19–20. versekben ezt olvassuk: „Mikor valamely várost hosszabb ideig tartasz körülzárva, hadakozván az ellen, hogy bevegyed azt: ki ne veszítsd annak egy élőfáját sem, fejszével vágván azt; hanem egyél arról, és azt magát ki ne irtsad; mert ember-é a mezőnek fája, hogy ostrom alá jusson miattad? Csak a mely fáról tudod, hogy nem gyümölcstermő, azt veszítsd el és irtsd ki, és abból építs erősséget az ellen a város ellen, a mely te ellened hadakozik, mind addig, a míg leomlik az.”
Ez a törvény tulajdonképpen a totális háború tilalma: a túlélőket is védte, hogy ne haljanak éhen az ostrom után, hanem legalább a testi táplálék minimuma rendelkezésükre álljon az újrakezdéshez. A Képes krónikában szerepel egy olyan megjegyzés a tatárjárás kapcsán, hogy többen voltak azok, akik a pusztítók kivonulása után éhínségben meghaltak, mint ahány embert a tatárok megöltek vagy elhurcoltak.
Tehát jogos volt-e Izrael bosszúvágya? Igen. Túlment-e az isteni parancsokon? Szintén igen. Eredményes volt-e Izrael bosszúja ? Igen is, meg nem is. Igen, mert totális volt a pusztítás, még a moábita trónörökös is meghalt (apja a városfalon áldozta fel). De mégsem, hiszen maga a szöveg kimondja, hogy mindeme hatalmas áldozatok ellenére azt a fő célt, hogy Moáb visszahódoljon Izrael uralma alá, „mind e mai napig” nem sikerült elérni.
Zárójelben jegyezzük meg a magyarázók nem egységesek abban, hogy a 27. vers „felháborodék” kifejezése arra utal-e, hogy az ostromlók arra gondoltak, ennél nagyobb bosszút már ők sem állhattak volna Moábon, mint amit királya saját trónörökösén elvégzett, vagy éppen ellenkezőleg: az izraelieket és júdabelieket megzavarta az a varázslás, amit rajtuk a városfalról elkövettek. Ez az átok pedig úgy foghatott rajtuk, hogy lelkiismeretüket elementáris erővel terhelte az a gyermekáldozatos bálványimádás, amiben ők szintén szintén bűnrészesek voltak…
Hasonló minta alapján gondoljuk át saját történetünket: Jogos volt-e a magyarság bosszúvágya? Igen. A szerbekkel kapcsolatban elég, ha rágondolunk mindarra, amelyek az 1848/9. évi délvidéki és erdélyi mészárlások idején történetek. Zentán például a szerbek a Szentháromság-szobor (!) tövében raktak koponyagúlát. De a románok sem maradtak el mögöttük! Az Alsó-Fehér megyei Hegyaljáról konkrétan etnikai tisztogatás formájában tüntették a magyarságot.
A megmaradt reformátusok lelki tartását, szellemi gerincét az törte meg, hogy 1867 után nemhogy semmi számonkérés nem következett, de a gyilkos román tribun, Axente Sever 1906-os haláláig osztrák őrnagyi nyugdíj „élvezetében”, bántatlanul járhatott be 1849-es rémtettei színhelyére mulatozni, csak mert szerette a magyaros cigányzenét.
Az oroszokkal való viszony elmérgesedését az 1849-es muszkajárás alapozta meg. Akkor a magyarság ellenében Ausztriát segítették meg. Az osztrák–magyar kiegyezés után pedig egyre inkább és egyre nyíltabban bujtogatták a nemzetiségeket a magyar állam ellen. Ennek a történetnek lett a része a Magyarország az 1893-ban Magyarország ellen kezdett titkos háború is.
A kiváló diplomáciatörténész Horváth Jenő már 1937-es A milleniumtól Trianonig. Huszonöt év Magyarország történetéből 1896–1920 című könyvében kimutatta, hogy az 1893-as francia–orosz kölcsönös segítségnyújtási szerződés óta a francia újságírók jelentős része a cári titkosszolgálat fizetési listáján volt, amely akciónak az volt a célja, hogy ezek a véleményvezérek a francia közvéleményt fokozatosan szláv- és román nemzetiség-baráttá és magyarellenessé formálják.
Újabb szakaszba Horváth Jenő 1939-es A magyarkérdés a XX. században című műve szerint ez a titkos háború 1901-ben lépett, amikor a búr háború miatti elszigetelődés a briteket – részben II. Vilmos hajthatatlansága miatt – a németellenes tábor felé közelítette. Ebben a helyzetben némely függetlenségi politikusok (1901-ben Ugron Gábor, 1913-ban Károlyi Mihály is) keresték az orosz-magyar viszony megjavításának lehetőségét, de ezen törekvések kudarcáért nem őket terhelte a felelősség, hanem akik ezt a közeledést – rosszhiszemű és alattomos módon – mindössze arra kívánták felhasználni, hogy a magyar állam belső erőit meglazítsák.
