Szabados Ádám írt egy posztot szerdán arról, hogy a szeretet és a harc nem szükségképpen ellentétei egymásnak (1). Lényeglátással mutatja ki, hogy a hippik jelmondata átment: szeretkezz, ne háborúzz (make love no war). Hagyján, hogy kultúránkba átment, de azon keresztül a keresztyén felfogásba is. Ezért a keresztyének nagy többsége például a kultúrharcot valami borzasztó, negatív, macsó izmozásnak tartja, mely elítélendő is és kerülendő is. Egyáltalán a harcot rossznak tartjuk.
Igazunk van-e keresztyénként, mikor a harcot elutasítjuk? Amikor egy szellemi- kulturális pacifizmusnak engedünk? Mikor azt gondoljuk: legyen inkább a szőlőtőke békessége és nyugalma az egész világé, s legyünk ennek “arcai”. Vagy félreértelmezzük a “békességet teremtők” boldogságát? E kérdésekre választ kell találni sürgősen, mert kétségtelenül harc van kívül-belül.
Harc a világban – de miért van ez így?
Sok oka van. Leginkább az emberi szív állapota az ok, a benne lakozó bűn, ami erőszakos, ami nem átallja elvenni akár a másik életét. A harcok, háborúk első és végső oka a bennünk lakó bűn. A második ok: külső. Ugyanis a Föld nem paradicsomi állapotban van. Édenben minden termett bőségben, és ez az egész teremtettségre is igaz volt, mai fogalmazással nem volt forráshiány. E forráshiány a bűn következménye: vagyis az egész teremtettség a hiábavalóság átka alá került. Ideig valóvá, hervadóvá, rothadóvá, a halál világává vált.
A teremtés természetté, a kreatúra natúrává alacsonyodott. Ott van a világban az élet és az életszeretet, de az élet végessége is, ami ellen minden élő tiltakozik, mert az élet ösztöne az élni akarás. Időkorlát van mindenen – a teremtést ért átok (mely okozója az ember) lényegileg az azt átszövő idő megváltozása: korlátlanból korlátossá lett. Az átokhoz elég volt Istennek az időt megváltoztatni. Pontosabban: mivel az örök az ő tulajdonsága, amikor eltávozott e világból a világ ideig való lett.
Ebben a világban, a természet világában már nem állnak rendelkezésre korlátlanul a források és életterek. Meg kell küzdeni az elemekkel a puszta létért: “Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Tövist és bogáncskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek füvét. Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te és ismét porrá leszel” (1Móz 3,17-19).
A királyok ugyanúgy izzadnak, mint a rabszolgák, az öltönyösök is, amint a melósruhában fizikai munkát végzők. Harc a megélhetésért, harc a forrásokért és terekért, harc magunkkal, harc az elemekkel, egymással, és nagy léptékben a háborúk, mint harc. Carl Schmidt mondja: “a háború politika más eszközökkel“. Ezzel azonban témánkhoz azt is mondja, hogy a kettő között lényegileg csak eszközbéli különbség van, amúgy ugyanarról a konfliktusról kell beszéljünk. Tehát a harc: állandó. Ahhoz, hogy a küzdelem, a harc befejeződjön valami más kellene: más ember, más szív, más világrend. Ez a világ javíthatatlan, csak az utópiák hiszik, hogy lényegi változást tudnak elérni.
Az ígéret az, hogy ez változás Isten országának eljövetelével és az új teremtéssel fog megvalósulni. Pál így beszél erről: “Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ is megszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk fiúságot, testünk megváltását” (Róm 8,19-23). Az ember homo viator, úton lévő lény, az öröklakás nem itt van, hanem ahol Jézus helyet készített nekünk, az Atya házában. A mai világot, életet nem kell összekeverni azzal, amit mi felépíteni nem tudunk. Mindegy, hogy ki mit hisz attól még ezek a tények és a tények makacs dolgok.
Békét hozott Krisztus?
Legyen világosság – mondta a teremtés kezdetén Isten – és lőn (1Móz 1,3). Krisztus eljöveteléről így ír János: “Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít a világba jött. A világban volt, a világ általa lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be” (Jn 1,9-11). Mintha a sötétséggé vált világban újra mondaná Krisztus eljövetelével az Isten: legyen világosság! Az új küzdelem, az új harc a sötétség harca a világosság ellen. Folytatódik az eredendő harc is, amiről fentebb szóltam, de egy új harc is ébred: azok között, akiknek kell a világosság, akik világosságra akarnak jönni, és azok közt akiknek nem kell a világosság és nem akarnak a világosságra jönni.
Világbéke: mily nemes gondolat! De hogy lesz külső és egymás közti béke, ha az ember szívében háború van? Krisztus azt mondta: “Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” (Mt 10,34), párhuzamos evangéliumi részekben a kard helyett: fegyver, meghasonlás olvasható. Szinte visszahangzik az Ézsaiási ige: “Nincs békességük a bűnösöknek! – mondja az ÚR” (Ézs 48,22). Azt mondják: a megosztottság rossz! Ellenben az egység jó! A sötétség egységét a fény megosztja. De valóban jó a sötétség homogén hegemóniája? Ezt azért senki sem mondhatja komolyan!
Krisztus átkeretezte a háborút!
Krisztus ezzel a létért és jólétért folytatott küzdelmet zárójelbe teszi! Nem ez az igazán fontos. Ez ám a nagy átkeretezés! Krisztus nem jó vagy jobb élet megteremtéséért jött, hanem a legjobb életért. Ez pedig az örök élet, ezt szerzi meg az embernek. A bűn életveszélyes, mi több örök-élet-veszélyes. Az új harc az emberért folyik, ám mindig is érte folyt, amióta a kígyó tőrbe ejtette. A sötétség nem tűri, hogy kiszabadítsanak némelyeket hatalmából, hát még sokakat!
A harc nem azért folyik, mert Isten vérengző, hanem azért, mert evilág ura az! A kultúrharc is azért nem negligálható, mert ellenünk indították. Krisztus a háborúnak új keretet ad azzal, hogy világ világosságként eljött és ezzel megtörte a sötétség hatalmát. Tanítványainak pedig ezt mondja: “ti vagytok a világ világossága; nem rejthető el a hegyen épített város” (Mt 5,14). A tanítvány pedig elég, ha olyan, mint mestere. Ha más, mint mestere kérdésessé válik tanítványsága.
A harc szellemi dimenziójú
Azonban a harc sem céljában, sem eszközeiben nem a világi harcokhoz hasonlít. Célja nem hatalomátvétel a világban egy olyan hittel, hogy majd mi ezt jobban csináljuk. De nem is az érvényesülés. A cél: a világosságba hívás és a világítás. Egyet azonban látni kell: a sötétség nem nézi ezt tétlenül. És aki azt hiszi, hogy igen, az nagyon benézte a valóságot. Pál megfogalmazásában: “Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (Ef 6,12).
A mi küzdelmünk tehát nem emberek ellen, hanem az embereket átható szellemiség ellen van, pont az emberekért. Még kevésbé szól arról, hogy emberi életet kioltsunk. Akkor sem, ha a keresztyénség nevében sok borzalmas dolog történt. A küzdelem mindig is szellemi természetű volt: eltérő koncepciók, eltérő hitek, eltérő igazságlátások és persze eltérő vélt vagy valós érdekek. Végső soron a bibliai kijelentés arról beszél, hogy minden mögött áll egy szellemi univerzum is, nem csak a látható van. Ezekben nagy erők mozognak, és céljuk uralom alatt tartani a földet. Krisztus ezeket keresztjével és feltámadásával legyőzte, de nem semmisítette meg.
De Pál tovább is mondja e dolgot, felrajzolva a valóság képét és rátérve a tennivalókra: “Mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, a mely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Kor 10,3-5). Itt részben ismétli a harc keretét: a mi vitézkedésünk nem testi. De van még itt nagyon fontos dolog, hiszen okoskodásokról és gondolatokról beszél. Úgy tűnik: a világ semmit sem változott! Akkor is gondolatok és okoskodások vezették a világot és ma is ezek gyakorolják a legnagyobb befolyást. Az egy dolog, hogy ma nem az agorák a szupravezetői ezeknek, hanem cybertér, a 21. század agorája – a lényegen ez semmit nem változtat.
Mit akar Pál lerombolni, mi a baj az okossággal és a gondolatokkal? Semmi. Pálnak azzal az okoskodással és azzal a gondolattal van baja, ami Isten ismerete ellen emelt magaslat. Azt gondolom, ha a keresztyénség képes valamire, akkor arra, hogy az isten ismerete ellen emelt magaslat fölé tornyosuljon, mint hegyen épült város. Elhívatása erről szól. A páli kép és a Krisztus kép (hegyen épített város) együttese azt is üzeni: a láthatóság nem ment, nem megy, nem fog menni harc nélkül! A magaslat az Ószövetség világában a bálvány helye, szimbolikusan a bálvány képe, hiszen mindig egy magaslaton állították fel ezeket. Nos, Pálnak azzal van baja, hogy ezek kitakarják Istent, eltakarják, hogy az ember meg ne ismerhesse a szertő Atyát, hogy haza ne térjen a tékozló fiú.
Kell-e harcolni keresztyénként?
Döntsd el te – hát mindent én mondjak meg? – mondhatnám félreérthetetlen dúlás-fúlás hangján. Szelídebben: igen, kell harcolni. Ha az Úr harcolt, ha a Krisztus harcolt, akkor nekünk is kell. Nem az ember ellen, hanem pont érte.
Dezertőrök és kapitulátorok kíméljenek!
(1) Szabados Ádám posztja: Harc vagy szeretet? ITT
