A Keresztyénüldözés a 21.század elején címmel írott könyv közönségtalálkozóin feltett kérdések közül néhány – és a válaszok
A keresztyén világhelyzet tárgyalásán belül a keresztyénüldözéssel foglalkozó cikksorozat utolsó megnyilvánulásában a „Keresztyénüldözés a 21.század elején” címmel írott könyvem író-olvasó találkozóin – ezekből a világjárvány kezdete előtt közel 90 volt – feltett kérdésekből és az azokra adott válaszokból idézek most néhányat. (Előre bocsátom, hogy a keresztyén világhelyzet cikksorozat a keresztyén értékrend elemzésével folytatódik majd).
Kérdés: Nem tartja túlzottan merésznek, hogy ami a 21.század elején a keresztyénekkel történik, azt holokausztnak nevezi? Nem fog ez a zsidóságból erős ellenérzést kiváltani?
Válasz: Először a kérdés utolsó mondatára válaszolok. Nagyon remélem, hogy semmi ellenérzés zsidó embertársainkban nem lesz. Indoklásként a következőket adom elő:
A világ és Magyarország számára tragikus eseményekkel tarkított 20.században (két világháború az összes következményeivel, benne Magyarország megcsonkításával) összesen 12 népírtást („magyarul” genocídum) tartanak nyilván. Ezek közül kettő a legismertebb, azok, amelyek a zsidók és az örmények ellen irányultak. Mindkettőt holokausztnak nevezik. Még a népírtások közül megemlítem a környékünkön, illetve Európában történt népírtásokat is, mégpedig azt, ami Ukrajnában a sztálini önkénynek tulajdonítható, és 3-6 millió ember életét követelte, vagy azt is, hogy Franciaország az 50-es évek második felében, a 60-as évek elején Algériában összesen 1,5 millió algériait irtott ki, de népírtás volt az is, ami Délvidéken a magyarokkal történt, ahol Titó partizánjai 40 ezer honfitársunkat irtották ki csak azért, mert magyarok voltak.
Ami a 21.század elején a keresztyénüldözés keretében történik az is népírtás, vallási alapon. A történelem során soha annyi keresztyént nem öltek meg, mint manapság. Ferenc pápa szerint korunk mártírjai a keresztyének, akik közül ma 5 percenként meghal egy a hitéért. Jó, elfogadjuk, hogy ez népírtás, de miért minősíti holokausztnak? – hangzik újra a kérdés: Ennek tisztázásához előbb határozzuk meg („magyarul” definiáljuk), hogy mi a holokauszt? A nagy lexikonok szerint a holokauszt egészen elégetett áldozatot jelent. A könyvben több országból hozok konkrét, helyszínnel, dátummal pontosított eseteket, amikor a keresztyéneket elevenen elégették. Tehát a keresztyénüldözés kapcsán a keresztyéneket nemcsak elüldözik lakóhelyükről, agyonverik, lefejezik, házaikat felgyújtják, hanem sok esetben elevenen el is égetik őket. Ezért nevezem a meghatározással összhangban holokausztnak azt, ami velük történik. Egyébként nem én, hanem Ron Proser, Izrael ENSZ nagykövete mondta 2015 március 16-án: „A keresztyének az új évezred zsidói.”
Kérdés: A Biblia a keresztyéneket az embertársai befogadására tanítja. Magyarország a bevándorlókat, menekülteket nem akarja befogadni. Ön, mint keresztyén hogyan áll ezzel?
Válasz: Rosszul. Nehezen. Kétségek között. Mint rendszeres Biblia-olvasó, tudnék sok helyet, történetet idézni a Könyvből, amik mind befogadásra bíztatnak. A Magyar Evangélikus Egyház 2015 évi igeként Pál apostol romaiokhoz írott leveléből választott. Az ige így hangzik: „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére.” (Róm 15,7). Ezt az igét 2014 őszén választották, amikor még szó sem volt bevándorlási (inkább bevándoroltatási válságról. Az Evangélikus Énekeskönyv 474-es énekével énekeljük: „Úgy fogadd be testvért, mint Krisztus tégedet.” Sokan ismerjük a Bibliából az irgalmas szamaritánus történetét is. Persze ő az úton félholtra vert embert nem fogadta be otthonába, „csak” segített neki, hogy felépüljön.
Nos az előzőkben leírtak miatt vagyok rosszul. Egyházam is hangosan hirdeti: Fogadjuk be a menekülteket! Ezzel én is egyetértek. Na, de kik a menekültek? Akiket üldöznek. De kiket üldöznek? A keresztyéneket. Lássuk be, a könyvem számtalan példával bizonyítja, a keresztyéneket brutális kegyetlenséggel üldözik az iszlám többségű országokban, de máshol is. Tehát a keresztyének az üldözöttek, és a bevándoroltatottak tömegében a keresztyének a menekültek. Őket fogadja be Európa, mert ezzel az európai embertömeg minősége javulni fog: Az üldözött, menekült keresztyének ugyanis különbek nálam és általában az európai keresztyéneknél, hiszen ők hitükért, Krisztus követéséért az életüket kockáztatták, míg nekünk európaiaknak ilyen kockázatot vállalnunk nem kell. (Nem tartozik ide, de megemlítem: Hasonló megközelítéssel tartom a határainkon túl, a környező országokban élő magyarokat magamnál és a 93 ezer négyzetkilométeren élő magyaroknál különbnek, hiszen ők magyarságukat igencsak ellenséges környezetben törekszenek megőrizni).
A könyv sok országban, sok példával bizonyítja azt, hogy a két vallás, az iszlám és a keresztyén, de a hindu meg a keresztyén, a buddhizmus és a keresztyén vallások nem igazán tudnak békében egymás mellett meglenni, kizárólag csak diktatúrákban. Ezeket a diktatúrákat azonban az USA fegyverrel felszámolta. A „demokrácia export” által érintett országokban nem demokrácia, hanem anarchia lett mindenhol, elszabadultajk az indulatok, és ennek legnagyobb kárvallottjai a keresztyének lettek, akik az adott országokban végveszélybe kerültek. Az „arab tavasz” a keresztyéneknek jéghideg telet hozott.
És nézzük meg mi történt Nyugat Európában az elmúlt 40-50 évben? A muszlim bevándorlók egyáltalán nem integrálódtak, mert nem is akartak. Dicséretesen őrizték vallásukat, civilizációjukat, muszlim azonosságtudatukat („magyarul” identitásukat). Sok országban (elsősorban Svédországban, Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Németországban) párhuzamos társadalmak alakultak ki. Ezért gondolom a muszlim bevándoroltatottak befogadását öngyilkosságnak. Márpedig az öngyilkosság a zsidó és a keresztyén tanítás szerint is bűn, amit nem szabadna elkövetnünk. Ezzel a gondolattal mentem fel magam muszlim embertársaim befogadása alól.
A befogadni, vagy sem kérdéshez még egy más vetületű fejtegetés: Nekünk magyaroknak egyébként
többrétű befogadási feladatunk is van:
- Fogadjuk be – ha képletesen is – a határon túl élő magyar testvéreinket, nemzettársainkat. Ebben a vonatkozásban szörnyű bűnt követtünk el 2004 december 5-én, amikor látványosan eltaszítottuk őket magunktól, megvalósítottuk – ebben az esetben francia segítség nélkül – a Trianon 2-t. (Nem teljesen idetartozik, de azután még elkövettük a Trianon 3-at is).
- Fogadjuk be a több százezer magyar állampolgárságú cigány embertársunkat. Segítsük őket, hogy ne szoruljanak a társadalom perifériájára. Az egyházak mutassanak ebben jó példát.
- Fogadjuk be lelkünkbe, próbáljunk megbékélni a velünk ellentétes nézeteket, értékrendet képviselő honfitársainkkal, még akkor is , ha valaki nemzetáruló (2004 december 5), vagy az országot külföldön folyamatosan mocskolja, feljelenti, tehát hazaáruló.
Láthatjuk: Embertársaink befogadása tekintetében van mit tennünk saját házunk táján bevándoroltatás („magyarul” migráció) nélkül is.
Kérdés: Mit szól Ferenc pápa megnyilatkozásaihoz, különösen ahhoz, hogy minden plébánia fogadjon be egy muszlim családot?
Válasz: A Biblia tanításaiból az előző kérdésre adott válaszomban már pontosan utaltam. Tisztáznunk kell egy kérdést, milyen háború van Közel-Keleten? Vallásháború. Kiket üldöznek ebben a háborúban? A keresztyéneket. Ők a menekültek, őket kell befogadni. Ez Európának nem okozhat gondot, hiszen a bevándorlási hullám embertömegében a keresztyének alig néhány százalékot tesznek ki.
Kérdés: Ön a keresztyénüldözés bibliai alapjairól írott fejezettel azt mondja, hogy a keresztyén hit vállalása, megélése egyben annak elfogadását is jelenti, hogy üldöztetésben van és lesz része a keresztyéneknek?
Válasz: Igen, a Biblia tanítása szerint a keresztyén hit felvétele egyben annak az elfogadását is jelenti, hogy földi életünkben – országtól, körülményektől függően eltérő mértékben – keresztyénellenes cselekedetekkel, rossz esetben üldöztetéssel találkozhatunk. A Bibliában Krisztus a főpapi imájában ezt mondja: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket (ti. a keresztyéneket) ebből a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn. 17,15). Tehát nekünk keresztyéneknek a jelen világi körülményei között kell hitünket megőrizni. Ezt a küzdelmet erős hittel és annak tudatában vállaljuk, hogy ugyan üldözöttek vagyunk, de nem elhagyatottak:
az Úr velünk van!
“Az elmúlt hetekben egy nagyon érdekes és aktuális polémiát követhettünk figyelemmel (1.,2.,3.,4.,5.,6.,7.,8.,9.,10.,11.) ami alapvetően a teológia és a pszichológia kapcsolatáról, illetve ehhez kapcsolódóan a Szentírás jelentőségéről szólt.
Először is röviden szeretném megemlíteni, milyen helytelen mintázat rajzolódik ki előttünk, ha ezeket a vitákat figyelemmel követjük. Egyesek egy-egy ilyen vita kapcsán – akkor is, ha személyesen részt vesznek benne, és akkor is, ha csak külső szemlélői a polémiának – rendszerint azt kifogásolják, hogy ki és miért támadja a másikat, és nem arról beszélnek, hogy ki miben tévedett, vagy kinek miben van igaza. Legtöbbször nem érvekre érkezik adekvát válasz, hanem az érvek mögötti helytelen motivációkat veszik górcső alá. Ebből leszűrhető, hogy végső soron nem az igazságkeresés és ennek kontextusában az érvek átgondolása, esetlegesen a konklúziók korrekciója dominál legtöbbször ezekben a vitákban, hanem a személyes reputáció. Hangsúlyozom, ezt nem csak különféle teológiai vitákban résztvevő feleknek kellene megszívlelniük, hanem azoknak is, akik e teológiai vitákat figyelemmel kísérik; azoknak, akik bármilyen konfliktus esetén egyből poroltóért nyúlnának, hogy eloltsák a tüzet, vagy rögtön hoznák a lapátot, hogy betemessék az árkokat, épp a személyes szintű adok-kapok indirekt elmélyítését segítve elő e mentalitással. Orvosi hasonlattal élve: ha van egy tályog, akkor először annak felfakadására, vagy műtéti úton való megtisztítására kellene törekedni, és nem arra, hogy egy bőrszínű sebtapasszal leragasszuk és elfedjük, csak azért, mert nem tudjuk elviselni a vér és a genny látványát.
A másik, részben ide kapcsolódó sajnálatos trend, hogy egyesek rövidre zárva a bibliaértelmezéssel kapcsolatos vitákat egyből címkézgetni kezdik a vitapartnerüket: ilyenkor kezdenek röpködni az „ultrakonzervatív” vagy „progresszív”, a „fundamentalista” vagy „liberális” jelzők. Az ilyen címkézgetéssel éppen attól az értékes „önmunkától” barikádozzuk el magunkat, amelyekre e vita során érkező reflexiók késztethetnének bennünket, szekértáborok közötti cicaharccá silányítva olyan témák megvitatását, amelyeknél igazából nem létezik jelentőségteljesebb. Nyilván könnyebb lefundamentalistázva partvonalra szorítani a vitapartnert, mint pontról pontra adekvát válaszokat adni a felvetéseire, de akkor is…
A sokak által érzékelt helyzet
A teológia és a pszichológia kapcsolatáról beszélni nagyon is aktuális, tehát az ezzel kapcsolatos véleménycsere, adott esetben vita elsőrendű jelentőségű – ezért lenne fontos, ha nem csak egy-két véleménycikk erejéig lenne tematizálva a kérdés, hanem az egyes felekezetek, gyülekezetek újragondolnák az ezzel kapcsolatos álláspontjukat, de legalábbis reflektálnának azokra a búvópatakként már jelenlévő tendenciákra, amelyek meghatározzák, hogyan gondolkodunk Isten kijelentéséről, illetve a teológia relevanciájáról, hogyan gondolkodunk az emberről, és mit gondolunk arról, hogy mi a társadalmunk, és benne az egyes ember legégetőbb problémája.
Véleményem szerint sok keresztyén (sőt, nem csak keresztyén) egyetért azzal, hogy a kultúrára, és már sajnos számos gyülekezetre jellemző pszichologizáló, vagy – mondjuk úgy – terapeutisztikus nyelvezet egyszerűen fojtogató. Arról a típusú fogalmi „átkeretezéséről” beszélek, amikor már azt sem jelenthetjük ki, hogy pl. egy gyerek füllent, vagy hazudik, hiszen csak „mesél.” Amikor egy iszákos embert nem nevezhetsz többé részegeskedőnek bibliai nyelvezettel, csak „alkoholbetegnek.” Hasonlóképp, amikor a notórikus házasságtörők immár csak „szexfüggők.” Sőt, maga a függőség is betegség – bárminemű függőségről legyen szó. Nem mellékes, hogy egy olyan durva perverzió is, mint a pedofília, ma már pszichiátriai rendellenességként szerepel az egyre bővülő „Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézkönyvében” (DSM-5). Röviden: annak mintázata, ahogy a „világ” (és egyre inkább az egyház) a bűnt kezeli, a következő: diagnosztizálja a bűntudatot, vagy valamilyen destruktív hozzáállást, cselekvést, és ártalmatlanabbnak tünteti fel. Nem is lehet már szinte „bűnösökről” beszélni olyan szituációkban, ahol az egyik fél megkárosítja érzelmileg vagy fizikailag a másikat, csak „áldozatokról.” És függetlenül attól, hogy miért lettél „áldozat”, többé nincs egyéni felelősség, mert mindig valaki más a hibás (a házastársad, a szüleid, a felmenőid, a kultúra, amiben nevelkedtél, egyéb befolyásoló tényezők stb.). Egyszerűen tragikus, hogy a keresztyénség egyre növekvő ütemben azonosul ezzel a gondolkozással.
Egyszerű tény, hogy ma a pszichológiai terminológia alakítja, hogy hogyan beszélünk az emberi életről, életproblémákról, és ugyanez a terminológia lassan kiszorítja a bibliai, illetve teológia nyelvezetet. És ez nem csak nyelvi, hanem – ha úgy tetszik, – ideológiai, vagy világnézeti különbség is. És ennek, akár tetszik, akár nem, komoly következményei vannak a bibliai tekintélyre és az evangélium tisztaságára nézve is.”
