Gondolatok a rabszolgaság kérdéseiről #válasz

A 2021. szeptember 2-a este az angol futballválogatott által bemutatott térdelés és azt kísérő magyar szurkolói füttykoncert nyomán ismét egymásnak estek a magyar internetnyilvánosság kommentelői. Egyik részük azt hangsúlyozta, hogy nekünk magyaroknak soha nem voltak rabszolgáink és gyarmattartó nép sem voltunk. Másik részük arról írt, hogy a krónikák és évkönyvek beszámolói szerint a korai magyarok is folytattak rabszolgavadász-hadjáratokat és az így szerzett emberanyaggal kereskedtek is.

Javaslom, hogy tegyünk akkor itt egy kis rendet! Történelmi tanulmányainkból tudjuk, a rabszolgaság történetének négy szakaszát különböztetjük meg: (1) a keleti típusú vagy adósrabszolgaságét, (2) a klasszikus ókori hadifogoly alapú árutermelő rabszolgaságét, (3) a későantik-koraközépkori rabszolgaságét, végül (4) az újkori rabszolgaságét. Bennünket az utóbbi kettő érdekel.

A rabszolga-kereskedelemnek a 9–11. században négy európai központja volt: London, Konstantinápoly, Kijev és Prága. Előbbi két helyre leginkább normannok és varégok hordták a pogány szláv rabszolgákat a Rusz területeiről. A Balti- és az Északi-tengerek vidékén a wiekek elnémetesedő hálózatából jött létre később a Hanza-szövetség. London kiemelt szerepét az biztosította, hogy a Danelaw és Wessex–Mercia (Anglia) határán feküdt. A szláv területek viking sárkányhajók által hajózható nagy folyóinak megfelelő pontjain a varégok hozták létre erődített telepeiket. A grádok hálózata megteremtette a kereskedelmi és adóztatási hálózatot Novgorodtól a fekete-tengerig. A Rusz központjává fokozatosan Kijev nőtte ki magát. A normann, varég, rusz, dán, viking – az előbb elmondottak tükrében – az északi germán törzsek saját és külső, eredeti lakóhelyből, életmódból vagy törzsi eredetből származó elnevezései voltak.

MAGYAR VONATKOZÁSOK ÉS JELLEGÜK

Kijev és Prága emberkereskedelmébe a magyarok is bekapcsolódtak. A magyar krónikás hagyomány és kortárs beszámolók egyöntetű tanúbizonysága szerint a magyarok nomád módra védelmi pénzt szedtek a kijevi fejedelmektől. A „szövetségesi ajándék” nagy részét a kijevi fejedelmek „túszokban”, tehát a nekik alávetettektől adóban beszedett foglyokban teljesítették. Nem tekinthetünk el attól a helyzettől, hogy a „kötéllel fogdosás” az általános hadkötelezettség bevezetése előtt a 19. századig annak eszközéül is szolgált, hogy a hagyományos faluközösség megszabaduljon fékezhetetlen és notórius problémás egyéneitől.

Szláv emberanyagot egyébként messze nem a magyaroknak szolgáltattak ki a legtöbbet. Az északi (novgorod–londoni) útvonal jelentőségét az mutatja, hogy az angol „slave”, a német „Sklawe” vagy a a spanyol „esclave” szavak a „szláv”-ból származnak. Embereinek legnagyobb része mégis Konstantinápolynak tartott, mely városon keresztül egy részük Bagdadig is eljutott. De csak azok a személyek, akik nem mutattak hajlandóságot a megkeresztelkedésre, illetve a bizánci társadalom számára kevésbé bizonyultak használhatónak.

Hasonló eljárást folytattak a magyarok is. Évkönyvi adatunk van arra nézve, hogy a magyarok nyilazni tanítják és lóra ültetik a szolgáik közül arra alkalmasakat. Amikor tehát Augsburg 955-ös ostrománál azt olvassuk, hogy a magyarok vezérei korbáccsal hajtották embereiket a városfalaknak, az valószínűleg a „golyófogó” szolgákat jelentette. Amikor azt olvassuk, hogy 970-ben Botond mint a „legkisebb magyar” szállt szembe a bizánci óriással vívott párviadalban, az egyáltalán nem biztos, hogy (csupán) a magyar birkózó termetére, hanem inkább szolgai jogállására vonatkozott. A fegyveres szolga sorsának vállalása a 17. századig a jobbágyságból való kiemelkedés egyik útja volt (erdélyi egytelkes nemesek, királyi Magyarország kisnemesi falvai).

Bár a „szolga” jogállása a tatárjárásig megmaradt, helyzetük fokozatos javulása is nyilvánvaló. Az istváni törvények a szolga megölését beillesztették az ökörrel vagy nagy értékű ezüstpénzzel való megváltás rendjébe, ahol is a szolga megöléséért egyházi penitenciát (is) kellett teljesíteni. Mindez azt jelentette, hogy a szolgát embernek tekintették, az ilyen jogállású embert csak a családjával lehetett eladni, a szolgaállapotú családfő elvesztése nyomán nyert bűnbánati pénzt pedig az egyház arra is felhasználhatta, hogy tehetséges fiát papnak nevelhesse. (A katonai mellett az egyházi pálya jelentette a 19. századig a jobbágysorsúak másik jelentős kiemelkedési útját.) A 12. századi Magyarországon a kálmáni törvények először megtiltották a Magyarországon született szolgák külföldre adását, majd azt, hogy keresztyének nem keresztyének (zsidók és izmaeliták) birtokába jussanak. A század végére már csak földjükkel együtt lehetett eladni őket. A Váradi Regesztrumok idején az ország népessége nagy küzdelmet indított a „szabadság”-ért. A források szerint a szolgaság és a közszabadság között ekkor már csak a szabad költözés joga képezte a megkülönböztetés tárgyát. Utóbbit pedig már állatvagyon (ökrök vagy lovak) birtoklásával igazolni lehetett. Ilyen esetben a birtokos egyetlen esélye annak bizonyítása volt, hogy nevezett állatokat ő juttatta kölcsönként szolgája birtokába. A szolga versus szabad megkülönböztetés kritériumává a földesúri kölcsön versus öntevékenységre való képesség és készség kezdett válni. A később egységes jobbágyságnak nevezett társadalmi réteg kialakulása már jóval 1223 előtt megindult.

GYARMATOSÍTÁS KORA – AMERIKAI KONTINENS

A nagy (?) földrajzi fölfedezések (?) időszakában 1492-től kezdődően a felfedezőket misszionáriusok és hódítók (conquistadorok) is követni kezdték. A gyarmatosítást megkönnyítette, hogy az 1494. tordesillas-i szerződés elhatárolta egymástól a felfedezett és még felfedezésre váró „Újvilág”-ban a spanyol és a portugál érdekszférákat. A kor fejlettségi szintjén az európai gyarmatosítók azokat a területeket tudták meghódítani, ahol fejlett földművelő társadalom létezett vaskor előtti szinten. Ilyen területek Közép- és Dél-Amerikában voltak, ahol a kukorica nagy népsűrűség eltartását tette lehetővé. Ezek a területek a felosztás következtében a spanyoloknak jutottak. Ahol ennél fejlettebb vagy fejlettebb ott az európai gyarmatosítók csak kereskedőtelepeket tudtak vagy ilyeneket volt érdemes létrehozniuk. Ilyen területek a portugáloknak jutottak: Kína, India (fűszerek, luxuscikkek); Afrika (arany, elefántcsont, fekete rabszolga); Indonéz- (Fűszer-) szigetek. Ezen területek mellett a portugáloknak jutott Brazília partvidéke. A spanyol gyarmatbirodalom alkirályságai Dél- és Közép-Amerikában jöttek létre.

A spanyolok kezére kerülő Közép-Amerika és az Andok területei gazdagok voltak nemesfémben, amelyek bányászat az amalgámozás következtében fellendült. A meghódított területek tulajdonjoga a hódítók kezébe került. A spanyolok önkényeskedtek, a frissen megnyitott bányákba rabszolgamunkára hajtották a bennszülötteket. Számukra a kukorica nem volt étel. Ragaszkodtak az Európában megszokott gabonafélékhez. Hogy ezek termesztéséhez területet nyerjenek, indiánjaikat a kis létszámú, szellős fa- és nádépítésű kunyhókból álló falvaikból kőfalú uradalmi épületekbe költöztették össze. Ezek fala esős periódusokban (El Nino-jelenség) vizesedett. A gyarmatosítók szétrombolták az ókori keleti templomgazdasághoz hasonló korábbi gazdasági egységeket és öntözőrendszereket, részben mivel pogány vallási hiedelmek, szokások kötődtek hozzájuk. A kialakuló éhínségek és áldatlan állapotok között az európaiak által behurcolt betegségek (melyekkel szemben ráadásul a bennszülöttek szervezete sokkal kevésbé volt ellenálló) taroltak. Az indián lakosság száma száz év alatt a tizedére csökkent. Az elsőként birtokba vett szigeteken (Santo Domingon és San Salvadoron, a mai Haitin) a folyamat már jóval korábban, 1525-ben befejeződött. Az itteni indiánokon már nem tudott segíteni, hogy Las Casas misszionárius előterjesztése nyomán I. (német-római császárként V.) Károly spanyol király a cordóbai ediktumban az indiánokat embereknek nyilvánította, és megtiltotta szolgaságba vetésüket. Az indiánokból félszabad (jobbágyhoz hasonló helyzetű) paraszti réteg lett.

A indiánok számának csökkenése, megkeresztel(ked)ésük és felszabadításuk következtében munkaerőhiány lépett föl. Ebben a helyzetben egyfajta kármentésként kezdtek elterjedni az úgynevezett ültetvényes (monokultúrás) növények (cukornád, kávé, kakaó, gyapot, dohány). Ezeknek a növényeknek a termesztése általában a 17–18. századra terjedt el, de még a kialakuló ültetvényes gazdálkodás (amelyre a spanyol gyarmatok mellett a portugál gyarmat Brazília, valamint az észak-atlanti partvidék déli gyarmatai is alkalmasak voltak) is azt a negatív hatást hozta magával, hogy ezen területek nagy része képtelen lett magát élelmiszerrel ellátni, és így erősen rá lett utalva kialakuló világkereskedelemre. Az amerikai spanyol gyarmatok nagy részét Spanyolország látta el élelmiszerrel. Mivel azonban Spanyolországban a Mesta hatására kiterjedtek a juhlegelők, a zsoldosüzlet és a gyarmatokra történt kivándorlás következtében Spanyolország népessége 4,5-ről száz év alatt 1,5 millióra (!) esett vissza, a korábbi latin-amerikai gabonaellátási feladatokat a hollandoknak kellett átvenniük (balti gabonából), majd a 17. század végétől kezdve becsatlakoztak ebbe az üzletbe az észak-amerikai angol gyarmatok is.

Az amerikai indián magaskultúráknál fejlettebb és fejletlenebb területeken az európaiak számára elsődleges értékű cikkek az alábbiak voltak: fűszer (India, illetve a Fűszer-szigetek, ma Indonézia), luxuscikkek (selyem, porcelán, a 17. század végétől a tea – Kína) az arany és az elefántcsont (Afrika), szőrme (Észak-Amerika). A rabszolga „csak” az ellentételezési kényszerből eredő „járulékos melléktermék”-ként lett világkereskedelmi cikké. A fejlemények nyomán ugyanis a kereskedelem ténylegesen világkereskedelemmé vált, amelyben minden mindennel összekapcsolódott. A mintát Santo Domingo adta, ahová 1525-ben egyszerre érkeztek az első indiai cukornád-palánták és fekete rabszolgák. Az itteni, ekkor már krónikus munkaerőhiánnyal küszködő fehér (spanyol) birtokosok jöttek rá arra, hogy a cukornád-termesztést, illetve -feldolgozást olyan egyszerű részfolyamatokra lehet bontani, amelyre a teljesen képzetlen (a vadászkultúrák szintjén álló) feketék is alkalmazhatóak. Őket már – a bennszülött indiánoktól eltérően – nem szabadították fel, bár a partra rakott feketéket – spanyol minta szerint – rögtön meg is hintették a keresztség vizével, és tudtukra adták azon keresztyén nevüket, amelyen ezentúl hívatniuk kell magukat. Spanyol oldalról (ahogy később angol részről is) az volt a kezdeti hivatalos ideológia, hogy a szolgaság – a fehérekhez hasonlóan – az „áttelepítési költségek” teljesítéséig tart. A fehér ültetvényesek – a keresztyénség szempontjából egyébként szégyenletes módon – a Bibliára hivatkozva (1Móz 9, 25–27) véglegesítették feketéik szolgaságát, amelyet az államhatalom politikai–gazdasági érdekei mentén volt kénytelen tudomásul venni.

A Biblia Khám–Kánaán-botrányára a tanulmány végén részletesen vissza szeretnék majd térni. Visszautalva most az előző részre, szeretném a kérdés fontosságát a középkori keresztyén magyar krónikairodalommal is alátámasztani. Tudjuk ugyanis, hogy ennek egyik alapkérdése is a noéi átok körül forog. Vajon a magyarság a bibliai Nimróddal azonosított Ménróttól (tehát Khámtól), vagy éppen ellenkezőleg, a „Góg és Magóg”-ős Gómertől (tehát Jáfettől) származik? Ez a kérdés úgy fordítható le, hogy a magyarság természetétől fogva erőszakos és parázna szolganép-e, vagy éppen ellenkezőleg, alkalmas a keresztyénerkölcsi elvek szerinti társadalom- és államalkotásra.

VÁLTOZATOK A GYARMATOSÍTÁSRA

Az ültetvényes gazdálkodás egyfajta mezőgazdasági manufaktúraiparrá, a fekete rabszolga pedig 1807-ig egyre emelkedő jelentőségű tétellé vált a világkereskedelemben. A tétel jelentőségét mutatja, hogy az 1714-es utrechti békében nagy-Britannia kisebb gyarmati szerzemények mellett leginkább csak a rabszolga-kereskedelem monopóliumát kötötte ki maga számára. A más lobogó alatt hajózó hajókon szállított ilyen „árut” a brit hajók „csempészet”-ként irányíthattak át a maguk javára.

Fontos hangsúlyozni, hogy a fehér európaiak a számukra egészségtelen viszonyok között sokáig el sem tudták hagyni a néhány száz méteres parti sávon épült erődtelepeiket. Berber, tuareg vagy néger rabszolgavadász törzsek hozták be ide az „árut”. Utóbbiak kifizetésében vált jelentős tétellé (az iparcikkek mellett) az erkölcseiket felforgató alkohol. A fekete-afrikai és észak-amerikai indián népek alkoholtoleranciára való szelekciója évezredekkel később indult el, mint a földművelő népeké. Ennek nyomán révületérzésük és függővé válásuk is jóval erőteljesebb volt, mint az európaiaké. Az észak-amerikai és az afrikai gyarmatosítás szégyenfoltja a keresztyénség szempontjából, hogy e kultúra kereskedői pénzügyi érdekek alapján olyan cikkel kereskedtek (égetett szesszel), amelynek erkölcsromboló hatásával maguk is tisztában voltak. Ez a történet Kína kapcsán az ópiummal kapcsolatban ismétlődött meg a 19. században.

A világkereskedelem kialakulásának egyik legegyértelműbb jelensége az Amerika-Európa-Afrika háromszög kialakulása volt: dél-amerikai cukornádból Nyugat-Európában rumot főztek, ezen Afrikában néger rabszolgákat vásároltak az Újvilág számára. Kialakult egy sajátos amerikai belső kisháromszög is: az észak-amerikai brit gyarmatok élelmiszerrel és iparcikkekkel látták el a „cukorgyarmatokat”. A déli gyarmatok első ültetvényes terménye a rizs lett, amelyet követett a dohány és az 1733 után kibontakozó konjunktúrában a gyapot. A karibi térségből származó melaszt az északi gyarmatokon alkohollá főzték, és „a fehérek rossz vadászok, de jó kereskedők” az indián kereskedelemben alkalmazták. A fegyver, üveggyöngyök és alkohol kereskedelmét alapján az indián törzsek prémekkel és zsoldba állással tudták ellentételezni. A skalpvadászatra alapított szövetségek kiélezték az indián belháborúkat. Az így bekövetkezett népességvesztés először az erdőövben tette lehetővé a kontinens belseje felé tartó folyamatos fehér telepes terjeszkedést. (A pionírok a 19. század elején kezdték birtokba venni a prérizónát.) Észak-Amerika, és annak különösen a középső sávja mérsékelt éghajlata miatt – több más gyarmati területtel ellentétben – alkalmassá vált az európai gazdálkodási kultúra és a az ottani népességfelesleg befogadására.

A portugál, holland és kereskedelmi telepek akkurátusan vezetett számadáskönyvei szerint 1525 és 1807 között 10,7 millió néger rabszolgát raktak európai hajók fedélzetére. Ezen személyek harmada soha nem érte el új hazáját, ahogy egyébként becsülhető módon a „behajtás” során is egy behajózottra két áldozat juthatott. A rabszolga-kereskedelem afrikai áldozatainak száma európai részről tehát összesen 30 millióra tehető. Ugyanebben az időben ugyanakkor észak-afrikai és közel-keleti arab területek felé 80 millió (!) néger rabszolgát hajtottak el. Ráadásul török és tatár martalóchadak, valamint berber kalózok ugyanebben az időben körülbelül 10 millió közép-európai és földközi-tengeri keresztyént is elhurcoltak, köztük több százezer magyart, akiknek túlnyomó része soha nem láthatta meg többé szülőföldjét.

A Csád-tótól Tripoliig húzódó rabszolga-kereskedelmi útvonal még 1911-ben is „virágzott”, és 1906-os felderítése után csak Líbia olasz meghódítása vetett neki véget. A nagy különbség mégsem itt fogható meg. Miközben a feketék Latin- és Észak-Amerika jelentős területein különböző keverék fajták formájában (a negroid rassz magában legalább annyira változatos, mint a skandinávtól az arab, pastu és hindi típusig tartó europid, amire rakódtak még a fehér – fekete mulatt; fekete – indián zambo keverék fajták) jelentős vagy alapvető módon változtatta meg a népesség-összetételt, az arab területeken a negroid rassz nyoma alig észlehető maradt. Genetikusok szerint mindössze egy árnyalattal tette sötétebbé az itt jellemző bőrszínt. Miért? Mert az ide hurcolt férfiakat eleve kasztrálták, hogy utódaik arabok közé ne keveredhessenek.

HARC A RABSZOLGASÁG ELTÖRLÉSÉÉRT

A protestantizmusnak a kialakuló világkereskedelmi kapitalizmussal kapcsolatos hozzáállása nyilvánvalóan nyomorúságosnak mondható. Ennek a nyomorúságnak a szimptómáit először Cook kapitány hajónaplói hozták a közvélemény tudomására . Második tengeri útja alkalmából (első kiadása Londonban – 1777) például egy Tahitiban meghalt társa sírjára egy fából készült keresztet állított. A kereszt kapcsán a keresztyén egyházakról szerzett benyomását a következőképpen vetette papírra: „Nagyon valószínűtlen, hogy valaha is komolyan gondolnának olyasmire, mint a misszió a világnak ezen a részén, mivel nem ígér eredményt, sem a nyilvános elismerés iránti becsvágynak, sem az egyéni kapzsiságnak. Mivel ezen ösztönzések minden fajtája hiányzik, állíthatom, hogy soha nem fognak vállalkozni erre.” Ennek nyomán a modern külmisszió atyja, William Carey a földleírás részét képező statisztikai tudományok segítségével 1792-ben kimutatta, hogy a világ hétkilencede, mintegy 731 millió ember az iszlám vallás vagy egyéb, pogány vallások követője. Felhívása szerint „Ha a keresztyének úgy szeretnék az elveszetteket, mint a kereskedők a pénzt, akkor a népek semmilyen vadsága sem akadályozhatna meg bennünket abban, hogy felkeressük őket.” Carey olyan hajókról álmodott, mint amilyenek Cook hajói, az Endeavour és a Resolution voltak, melyek azonban magasabb megbízatásból szelik át a tengereket, olyan hajók, melyek a kegyelem hírnökeit viszik a fedélzetükön.”

Aki esetleg olvasóim közül azt hiszi, hogy igazi angol keresztyének közömbösek voltak a rabszolgakérdéssel szemben, az nézze meg azt a filmet, amely John Newtonnak, William Wilberforce-nak Thomas Clarksonnak, Granville Sharpnak, Hannah More-nak és Charles Middletonnak a rabszolga-kereskedelem betiltása érdekében folytatott több évtizedes heroikus küzdelméről szól. A film a megtért rabszolga-kereskedő John Newton által írt „Amazing grace” kezdetű himnuszról nyerte a címét. Az 1784–1807 között vívott több mint két évtizedes parlamenti küzdelmet legeredményesebben vezető Wilberforce halála előtt még hírül vehette az 1833-as Brit rabszolga-felszabadító törvény (British Abolition Act) elfogadását.

A rabszolgaság eltörlése azért történt meg, mert bizonyos személyek küzdöttek a keresztyén hit és etika, illetve annak alkalmazása érdekében. Történt ez úgy egy keresztyén kultúrában, hogy sokan maradtak e hatáson kívül és cselekedték azt, amit pillanatnyi érdekeiknek megfelelőnek találtak. Mindennek ellenére épp ez a kultúra volt, ami kiharcolta a rabszolgaság eltörlését. A mai természetesnek tűnő erkölcs – miszerint a rabszolgaság elítélendő – a keresztyén kultúra vívmánya és annak köszönhető. E kultúra nem azt jelentette, hogy a benne élők mind „mélyen hívő” keresztyének voltak, hanem azt, hogy áthatotta az egész kulturális közösséget a keresztyén hit.

KI KÜZD VALÓJÁBAN A DISZKRIMINÁCIÓ ELLEN?

A történelemben a liberálisok, illetve a marxisták azok, aki a rabszolgák „felszabadításának” tényét maguknak vindikálják. Hamisan. A liberálisok tisztában vannak az egyének képességeikből és körülményeikből adódó különbségeivel. Ennek megfelelően náluk mindig egy felsőbbrendű gazdasági és szellemi elit hivatott a társadalom vezetésére. A közösség vezetése számukra mindig a független („szabadgondolkodó”) és egzisztenciálisan önálló egyéneken múlik. A kulturális és gazdasági elit demokráciája egy klubszerű vezetés önfeltöltő kiválogatását jelenti. A jogegyenlőség a válogatás eszközévé vált, hiszen a liberalizmus szakított a feudalizmusnak is nevezett „régi rend” származási és földalapú berendezkedésével, a kialakuló új elit azonban továbbra is érvényesítette erőfölényét, és pénzalapú, rideg diktátumaival igazgatta a társadalmat.

A liberalizmus „hamis szabadsága” és „új kiváltságosai” elleni reakcióként jött létre a „forradalmi szocializmus”, amely meghirdette az „elnyomók elnyomását”, vagyis először a történelemben valóban „Belzebúbbal űzte volna ki a Sátánt.” A marxizmus kezdte összemosni modern kora „rabszolgahelyzeteit” magával a rabszolgaság intézményével. Így lett a nehéz sorsú megélhetés, a szabadság lehetőségének részleges korlátozása bizonyos állami korlátozások idején (pl. háborús helyzet), avagy a prostitúcióhoz és egyéb bűnözéshez kapcsolódó rabszolgatartás az elnyomó társadalom tükörképe. „A felszabadított ember képességei szerint fog dolgozni, és szükségletei szerint vesz el a közösből” – hangzik a marxi tétel. A reális tapasztalat az, hogy gyarló természetünk a „könnyebb utak” keresésére irányítja képességeinket, és irigy követelőzéssé silányítja igényeinket. A fejlemények hatására a liberális humanizmus maximuma (!) az lett, hogy elismerte, hogy az embernek szüksége van munkából származó tisztes megélhetésre, ételre, ruhára, a jó értelemben vett családi intimitás légkörét biztosító lakhatásra, de halhatatlan lelkéről továbbra sem volt hajlandó tudomást venni. Ennek pedig meghatározó hatása van a rabszolga-felszabadítás utótörténetére nézve.

Mint láttuk, a liberalizmus a „polgári kiválasztottságtudaton alapuló elitkultúra” gyermekbetegségeinek első elemeit sem vetkezte le, Marx és Engels pedig még föl sem léptek, amikor a keresztyén konzervativizmus már elérte első áttörő sikereit az abolicionizmus területén. Mindemellett jogos annak megállapítása, hogy hiába volt az észak-amerikai polgárháború (1863), a szegregációellenes mozgalom az USA déli államaiban (1950–60-as évek), illetve a dél-afrikai apartheid eltörlése (1991), a „felszabadított” feketék túlnyomó része néhány éven belül valós életnívója drasztikus romlását volt kénytelen elszenvedni, akár a tisztes megélhetéshez, békés öregkorhoz, bűnözésmentes biztonsághoz, oktatási és egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés tekintetében. A BLM-mozgalom, illetve a dél-afrikai fehér farmereket a szó szoros értelemben véve a legkíméletlenebb terror alatt tartó, államilag pártolt bűnbandák álszent, hergelő neomarxista agitációja éppen a társadalmi leszakadás való helyzetéből eredő frusztrációt használja ki a szokásos aberrált bolsevik „forradalmiság” jegyében. Arról nem is beszélve, hogy a san (bushmann) népeket a Kalahári-sivatagba visszaszorító bantu népek, illetve a közöttük is irtóhadjáratot folytató zuluk későbbi betelepülői Dél-Afrika területeinek, mint a fehér búrok, és csak úgy tekinthetőek a terület „őslakóinak”, mint az ukránok Kárpátaljának.

Hibás és félrevezető tehát, ha a mai szemléletet (mely a keresztyén hitből nőtt ki) függetlenítjük a gyökértől és liberális vívmánynak tekintjük, holott – mint láttuk – egyáltalán nem az. Másrészről erkölcstelen e szemléletet, mint „evidens követelményt” visszavetíteni egy olyan korba, melyben e szemlélet még nem vívta ki saját érvényességét. A BLM épp ezt teszi, mikor szobrokat döntöget felelősségre vonva régen meghalt embereket, hogy miért is nem gondolkodtak úgy, ahogy ők most. Végtelen primitívsége mellett ez a személet furcsán szelektált is.

A déli konföderációs Lee tábornok például ellenezte a rabszolgatartást, és föl is szabadította a sajátjait. Ezzel szemben az uniós államalapító Washingtonnak voltak rabszolgái, és egyik rabnőjétől gyermekei is születtek, amely ágakat csak évszázados késéssel, genetikai vizsgálatok egyértelmű eredménye alapján, utólagosan iktattak a Washington-leszármazottak közé. Míg azonban Lee tábornok szobrát eltávolítják, a Washington- szobrokkal kapcsolatban ez az igény fel sem merül. Az egész meglehetősen ideologikus (neomarxista jellegű liberális), miközben egyetemes (mindenek felett álló és mindenkire érvényes) morálként mutogatja magát.

A rossz mintát az a sokak által nagyra becsült Martin Luther King alapozta meg, aki úgy beszélt emberi méltóságról, egyenlőségről, a faji előítéletektől mentes, valós érdemeken nyugvó testvériségről, hogy a keresztyén mázzal nyakon öntött kommunista jellegű felszabadítás-teológiájából éppen csak a kereszt botrányát hagyta ki. Ki kell ugyanis mondanunk: Noé botránya, amelyet a latin (spanyol vagy portugál) ültetvényesek, a rabszolgatartó vagy szegregácionalista Dél, illetve a dél-afrikai apartheid is saját nézetrendszere alátámasztására igyekezett kihasználni, valójában a kereszt botrányára mutat.

Volt-e joga Noénak legkisebb fiára úgy átkot mondania, hogy azt az Úr is magára nézve kötelezőnek ismerje el? Ahogy egyébként volt-e joga Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy elsőszülötteiktől különböző fiaiknak juttassák atyai áldásukat? Nagyon hosszadalmas lenne az Ábrahámtól Dávidig, Salamontól Jekóniásig tartó történetek végigelemzése, végigmagyarázása, de tegyünk most pontot erre a történetre két megállapítással: (1) Isten mint igazságos Bíró veszi magára az Édenkerttől az Apokalipszisig a Szentírásba belefoglalt átkoknak az ódiumát. Sőt, az Absolon fia elől menekülő Dávid király még a benjáminita Sémei nyilvánvalóan emberi átkozódását is alázattal veszi magára. (2Sám 16, 5–13) A Saul-párti ember tette nyilvánvalóan istentelen és hazug, így a dávidi kegyelem ellenére, éppen az isteni tekintély miatt nem is maradhat megtorlatlanul (1Kir 2, 8–9). (2) Áldást és átkot az eleve elrendelés (predestináció) valós módon irányít az Úr Jézus Krisztusra. Ebben az összefüggésben az az ősatyák kora óta érvényesülő isteni kiválasztás alapkérdése az lett: Volt-e joga az Atyának egyetlen Fiát úgy átok alá helyeznie, hogy egyetlen és tökéletes helyettes áldozata révén minket, bűnös és nyomorult embereket nyilvánítson igazzá?

Megváltónk volt ugyanis az, aki a kereszten függő testében az emberiség minden(féle) átkát magára vette, és feltámadása által Isten Áldását, a mindennek keretet és értelmet adó üdvösséget faji, nemzetiségi, társadalmi és nemi különbségek nélkül ingyen kegyelemből, hit által (tehát nem automatikusan) minden(féle) embernek megszerezte. Ennek fényében vetette papírra Jakab apostol a keresztyén antidiszkrimináció programját. Az „Úr testvére” Levele 2. részében valójában egy csodálatos hithimnuszt ír,melyben a „hit” vagy „hisz” szavak összesen tizenhatszor fordulnak elő, de a szövegösszefüggésnek megfelelően „a szabadság tökéletes törvényébe beletekintő irgalmasság” (Jak 1, 24; 2, 12–13; vö. Hós 6, 6; Mik 6, 8; Mt 23, 23b; Lk 11, 42) kifejezés is a „hit” fogalmával azonosítható. Az „egyedül hit általi, de nem a hit nevével kérkedő üresség általi üdvösség” alapja: ahogy Jézus Krisztus Isten Szolgája lett értünk, úgy vagyunk mi kötelesek az Ő királyi uralma alatt egymást szeretetben szolgálni. Egyedül a keresztyénség az, amelyik tisztában van azzal, hogy ezen a földön Jézussal járva is legfeljebb csupán a menny csekély előízét tapasztalhatjuk meg. Bár emiatt a szegények és szolgák az egyetemes újjáteremtés idejéig mindig velük fognak maradni, mégsem hiteles úgy lelki szabadságot és békességet (salóm = békesség, jókedv, bőség, igazság, áldás) hirdetni, ha a test ezekre vonatkozó igényeit nyilvánvalóan megvetjük.