Ez a tanulmány tizenkét olyan katolikus–protestáns viszonylatban máig vitapontként számító kérdést tekint át, melyek bizonyítják, a magyar reformáció nem kiragadható az akkori világtörténelmi összefüggésekből, és hogy a magyarországi reformáció nem halott történelem, hanem nagyon is élő örökség.
10-12 KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK
10. Mi volt a mezővárosi reformáció?
Hazánkban a reformáció jelentős részben a földesúrilag kedvezményezett oppidumokból indult ki, s ebben a közegben fejlődött ki. Ennek oka az volt, hogy önálló bíró- és tanácsválasztás, az egy összegben adózás, valamint a hozzá gazdasági érdekből fűzött szultáni védelem volt az a maximális jog, amelyet a török a nagyobb keresztyén közösségek számára hajlandó volt elismerni. A magyarországi Hódoltság fenntartása a török számára is nagyon drága volt, a fejlett és gazdag Egyiptom teljes jövedelmeihez mérhető összeget emésztett föl évenként. Ilyen körülmények között a törökök nem zilálták szét a gazdasági kapcsolatokat, sőt, elősegítették, hogy pl. az alföldi pusztákon ridegtartásban nevelt szarvasmarha Bécs, Nürnberg és Velence húspiacaiig is eljusson. Márpedig ezt a kereskedelmet kizárólag a mezővárosi polgárság tudta fenntartani. Ez a mezővárosi polgárság nem volt annyira a joghoz, igazgatáshoz, katonáskodáshoz kötött, mint a nemesség és a vitézi rend, így jövedelmeinek érzékelhetően nagyobb részét költötte iskolákra, nyomdákra, mint amazok. Nem véletlen, hogy Méliusz Juhász Péter debreceni prédikátor a Krisztus közbenjárásáról szóló prédikációit a „Magyarországot széjjel járó áros népek”-nek ajánlotta, akik kereskedőtevékenységük mellett a reformáció könyveit és hitbeli nézeteit is szertevitték és hirdették.
Természetesen nem hallgathatjuk el, hogy a kereskedők által „hitvitázni” magukkal vitt prédikátorok a „boxmeccses szurkolás”-nak sokszor az obszcenitás határáig terjedő „Ne kíméld! Adj neki! Mondj oda neki alaposan!” hangulatát honosították meg, amelyet Pázmány Péter is kiválóan alkalmazott, a torzítás, sőt a nyilvánvaló hazugság eszközét sem véve ki eszköztárából.
11. Mi volt az az úgynevezett politikai protestantizmus?
Ez a jelenség annak nyomán formálódott ki, hogy a 17. század elejétől érvényesülni kezdett Magyarországon az úgynevezett Habsburg-katolicizmus jelensége. A magyar reformátusságra a Habsburgok kétszáz éves szívós elfojtási törekvése nehezedett, amely egy akkori világhatalom minden politikai, hadi és gazdasági erejére támaszkodhatott. Ebben a helyzetben Pázmány Péter offenzív és kirekesztő módon szegezte a később Regnum Marianumnak nevezett eszmét a protestantizmussal szembe. Eszerint a protestánsok már csak attól bűnösök, hogy elhagyták szent királyaik hitét, de a Habsburgoknak is kötelességük, hogy a katolikus hitet Magyarországon saját formái szerint és ne német vallásként terjesszék. Ennek a sokszor nyílt üldözésekbe forduló folyamatos nyomásnak az ellenhatásaként alakult ki az a tömeg- sőt tömbjelleg, amely a magyar reformátusságot megőrizte a kontinens legnépesebb református egyházának, és amelynek társadalomformáló ereje jelentőségében Észak-Amerikához mérhető. Szívós ellenállása kifejlesztett benne egy olyan antikatolikus „vastagnyakúságot”, ami egy érdekes összetételű elegy. A katolikus hatalmi törekvésekre érzékeny idegesség párosul benne a dacos erőtudattal és erőérzettel. A bibliai igazság bírásának tudatára ugyanis egy olyan nyugodt és büszke önérzet épült, amely kulturális és morális értelemben is is lehetővé tette, hogy a magyar reformátusság legalábbis egyensúlyt tartson a vele szemben csábítással, erőszakkal, betelepítéssel számbelileg háromszorosra duzzasztott és főleg állami forrásokból származó módon anyagilag kilencszeres mértékben megdotált magyar katolikus egyházzal. Történelme véres és erőszakos, illetve fojtogatva sorvasztó szakaszai a magyarországi protestantizmus kezébe előbb inkább a kardot, mint a Bibliát, később pedig inkább a Corpus Iurist, mint a teológiai irodalmat adta. Ez a fejlődési tendencia azt a strukturális gyengeséget is belekódolta történetébe, hogy a teológiai álláspont helyébe a politikai hovatartozás (kuruc vagy labanc), a missziói alapú közösségépítés helyébe az egyéni érdekérvényesítés, a hitbeli alkotások helyébe pedig a kulturálisak nyomultak.
Egy igazán protestáns főember a 17. században még egyáltalán nem idegenkedett a bibliaolvasástól. Van olyan krónikánk, amelyik Bocskai István alázatának bizonyítékát látta abban, hogy nem kell neki István koronája, csak széles szablyája, termetes bibliája. Egy forrás külön kihangsúlyozza, hogy az eperjesi győzelem után, a füleki várba visszavonult hajdúság élén, míg serege javában vigadott, torozott, addig Bocskai sátorába vonult, hogy magányában kapcsos Bibliáját olvashassa. Bibliájuk jegyzetei szerint Bethlen Gábor életében 17-szer, I. Rákóczi György pedig több mint harmincszor olvasta végig a Szentírást.
Kemény János önéletírásának egyik pontján annak okait fejtegeti, hogy az 1645-ös linzi békekötés miért gyümölcsözött oly keveset Magyarország közjavára. Ezt mondja a többek közt: „Magyarországnak mind lelki testi szabadságának helyreállítását tettük vala fel célul, de az Isten látá a szíveket, és hogy a fejedelmek csak praetextusnak [ürügynek] csinálják az Isten dicsőségét, de az alatt a magok világi hasznokat keresik, amint a dolgoknak kimenetelei is ezt minden helyeken megmutatták; nem csuda hát, hogy az Úr Isten is a fejedelmeket és nemzeteket, kívánságok szerént való végekkel nem boldogítja.” Kemény János lényeges és jellemző vonást talált el, amely a magyar protestantizmus küzdelmein végighúzódik csaknem mindenütt. Illésházy István bizonnyal nemcsak a vallásszabadságért, hanem a saját nádorságért is küzdött Bocskai István oldala mellett.
Kevesen voltak azok, akik valóban az egyház és iskolák szabadságáért küzdöttek, és azon tudat, illetve érzet által indíttattak és lelkesítettek volna, mint az egykori angol és skót puritánok, akik az egyház egyetlenegy fejéért, a lelki királyért „a Krisztusért és az ő koronájáért“ harcoltak. Hatvani István, a kitűnő debreceni tanár, orvostudor és lelkész az 1760-as években az alábbi nyilatkozatot tette: „Hagyjanak békét minékünk a mi vallásunkon lévő némely főrendeink, és szűnjenek meg azzal vádolni, hogy mi a talentumot, amelyet vettünk az Úrtól, elássuk. Sőt inkább vajjon nem azokra illik-é ez a panasz, akiknek az Isten bővecskébben adott e világi jókban részt; de ezt sorpaloták építésére, libériás cselédre, pompás öltözetre haszontalan költik. Sőt óh fájdalom! vajha sokan a szent végre adott, de kölcsön felkért szent alamizsnát ne tékozolnák ilyen végekre. Mely kevesen vagynak, akik azt gondolóra vennék, hogy jó könyvek nyomtatására, professzorok tartására, theologus deákok taníttatására sat., fundátziót kellene tenni. Ugyde az ily eszközök által tartották meg az anglusok az igaz vallást magok között, azokban a nehéz időkben is, mikor a római ház csaknem ismét elnyomá közöttök az evangyéliom világát Carolus I, Jacobus II. királyok alatt, s ő utánok is egy darabig. […] Ki gondolkozott az ily hasznos eszközökről a mi magyar főrendeink közül még a régibb időkben is, amidőn a grófok, bárók nagyobb részint vallásunkon valók valának, és a dolog is könnyen meglehetett vala?” Ezen nyilatkozat megfontolása az 1780-as években sem lett volna késő, amikor az a cenzúra által nyomtatásba engedtetett.
12. Melyek voltak a magyar puritánok és presbitériumalakulások „problémái”?
Kálvin Genfben valósította meg azt az egyházkormányzati rendszert, amely mintát szolgáltatott egész Európában a svájci reformációt követő közösségek számára. Kálvin a bibliai minta alapján négy egyházi tisztséget tartott meg. A teológiai tanításért felelős doktorokét, a lelkipásztori feladatokat ellátó pásztorokét (lelkészekét), a gyülekezetek igazgatását végző presbiterekét (vénekét) és a gyülekezeti szeretetmunkáért (pl. szegények gondozása) felelős diakónusokét. Kálvin a legfontosabb szerepet a lelkipásztoroknak és a hívek közül a hívek által választott presbitereknek szánta. Mivel a pásztorokra az Úr kiemelt gondoskodást és ezzel járó felelősséget bízott, szükséges hogy a „felsőbb” egyházi tanácskozó szervekben (melyeknek hatáskörét később a presbiteriánusok és kongregácionalisták minimálisra csökkentették, az independensek pedig egyészen megszüntették) a gyülekezeteket ugyanannyi lelkész mint presbiter képviselje. Megvalósult a „világi” (nem lelkészi) elemek bevonása az egyházkormányzatba.
„Felsőbb” és „világi” – nagyon erős idézőjelekben mondom ezeket a jelzőket. A kálvini rendszer ugyanis a római katolikustól és az evangélikustól eltérően nem hierarchikus. Hogy milyen, azt politikai terminológiákkal lehetetlen megragadni. Ha nem hierarchikus, akkor egyesek szerint demokratikus. De ez nem igaz, mert Kálvin a presbiterek hitbeli alkalmasságának fontosságát hangsúlyozta, a választásban pedig azt, hogy a hívő közösség felismeri az Isten által adott kiválasztást, és a közösség választása csak megpecsételi ezt az isteni kiválasztást. A kálvini Genfben megvalósult az egyházi és a világi hatalom szétválasztása, akkor is, ha ebben az időszakban az egyházi hatalom az erkölcsi kérdések rendkívül nagy súlya és szerepe miatt az egyház komolyan ellenőrizte a világi hatalmat. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy a genfi gyülekezeti és kantonális egyháztanácsok választását alapvetően azért kellett elválasztani a genfi polgárjogtól (citoyen), hogy egyébként nemesi származású, rendkívül képzett, öntudatos és munkájukból megélő franciaországi hugenotta menekülteket polgárjog nélkül is egyházi vezető testület tagjává lehessen választani.
Egyesek viszont éppen emiatt beszélnek arról, hogy a konzisztóriumon keresztül (amit egyébként soha nem hívtak konzisztóriumnak) Kálvin diktatórikus hatalmat gyakorolt, ami szintúgy nem volt igaz. Az államról alkotott véleményében Kálvin egyrészt szembeszáll az abszolút uralkodói hatalommal. Bibliai alapon alátámasztja a már az antik szerzőknél is megjelenő zsarnokölési elvet. Eszerint a zsarnok uralkodót a népnek egy Isten által választott vezető irányítása alatt joga van elsöpörni. Ugyanakkor Kálvin inkább a bűn miatt a hatalommegosztás, egymás kölcsönös ellenőrzése, a „tanácsok sokasága” mellett érvelt. Véleménye szerint a nép (vagy a rendek) által választott szervek hitetlensége, ha nem szállnak szembe a zsarnok uralkodóval, mivel az ő feladatuk a nép szabadságának védelme. A kálvinizmust a reformáció polgári ágának szokták nevezni, és tény, hogy a kálvinizmus és a polgári gondolkodás kölcsönösen formálták egymást. Nem véletlen, hogy a polgári gondolkodás, életmód és állam úttörői azok az országok voltak, ahol erős volt a kálvinizmus (pl. Hollandia, Anglia, Észak-Amerika). Ez a kapcsolat ugyanakkor nem volt kizárólagos. Európa fejletlenebb és kevésbé polgárosodott régióiban (pl. Skócia és Magyarország) viszont éppen a hatalommegosztási elv tette a kálvinizmust vonzóvá a társadalmi elit, a nemesség körében.
A 17. század eleji angol puritánokra jellemző volt a radikalizmus az élet purizmusa (az életszentség) és a társadalmi szabadságeszmény vonatkozásában egyaránt. A „nem kérünk, de nem is adunk toleranciát” elv alapján a társadalmi szabadságot leginkább az „igazi keresztyén” gentry birtokosok és polgárok szabad közösségeire (önkormányzati szerveire, shire-eire, borrough-ira) vonatkoztatták. A valódi keresztyén élet kezdetét egy megigazulásélmény (hirtelen vagy átélt megtérés) meglétéhez kötötték. A Tolnai Dali János nevével fémjelzett 1638-as londoni liga „Istennek az ő lelkükben elvégzett nagyságos dolgai”-ért való hálából született. Ennek a kegyességnek a magyar református gondolkodást alapvető módon meghatározó alkotása lett Medgyesi Pál 1636-os Praxis pietatisa. Mivel nem szolgai átültetésről, hanem szabad átdolgozásról van szó, tekinthetjük Medgyesi Pál önálló művének is. Medgyesi az újjászületés fogalmának rövid definícióját adja: az újjászületés a Krisztusban a kegyelem által való megbékélés. E rövid meghatározás haszna, hogy nem terjeszkedik túl a hit mértékén. Hátránya, hogy csak biblikus hátterében utal a megelőző isteni szeretet tényére. Ezen velős definíció után az újjászületés-gondolat szisztematikusan, vörös fonalként húzódik végig a művön.
Ez a nézet az akkori Északkelet-Magyarországgal összekapcsolódott Erdélyi Fejedelemségben nem lehetett sikeres. Nem csupán Tolnai dali hirtelen, türelmetlen, mindenkivel összevesző természete miatt, hanem az angol puritanizmusnak az angol polgárháborúban történt királyellenes társadalmi radikalizálódása okán sem. I. Rákóczi György szerint „ha nincs püspök, fejedelem sincs”. Miskolczi Csulyak István – ha már mindenképpen kell – inkább fordult volna a főhöz (értsd: a fejedelemhez és a nemességhez), mint a lábhoz (értsd: a jobbágysághoz). A Geleji Katona István személyisége által meghatározott 1646-os szatmárnémeti nemzeti zsinat elméletben elismerte a presbitériumok igei megalapozottságát és hasznos voltát, csak még a magyar népet (értsd: az adófizető jobbágyságot) nem tartotta elég képzettnek és érettnek a létrehozásukhoz. Az első magyarországi presbitérium így a végvári, mezővárosi és iskolavárosi szerepet is betöltő Pápán jött létre 1617-ben annak ellenhatásaként, hogy a katolizált Esterházyak a belsővárosi templom- és iskolaépületet átadatták a pálosoknak, egy kijjebb lévő telekre kényszerítve a reformátusokat. Ez a választott egyháztanács a nemesi, a polgári és vitézlő rend egyenlő számú képviselőjéből tevődött össze. Az olyan alföldi mezővárosi jellegű településeken, mint Debrecen vagy Hódmezővásárhely a presbitérium Mária Terézia rendelkezése nyomán állt fel 1752-en, illetve 1754-ben annak kapcsán, hogy a nagy királynő katolikus tanácsosokat juttatott a városi tanácsba, lehetetlenné téve, hogy a grémium ezek a református egyház külső (anyagi, iskolai és fegyelmezési) ügyeivel is foglalkozzon. Az általános tapasztalat ezek után az lett, hogy ugyanazon előkelő családok első, illetve másodvonalat alkotva töltötték be a szenátori, illetve a presbiteri tisztségeket, rotációszerű forgásban váltva egymást.
Mégis, a magyar puritánok által fellendített bibliaolvasó, éneklő és imádkozó kegyesség döntő módon hatott oda, hogy a magyarországi reformáció örökségül maradhatott ránk. Honnan tudjuk mindezt? Sajátos módon az 1711 és 1781 között számtalan esetben dokumentált „törvényes vallásgyakorlati” vizsgálatokban. Tudjuk, hogy a vizsgálat (a forrásokban is gyakran szerepeltetett latin kifejezéssel „inquisitio”) eleve fenyegető éllel tartatott. Nem nagyon lehetett egy ilyet komoly pénzbüntetésnél kevesebbel könnyen megúszni. Tudjuk, hogy az 1691-es Explanatio Leopoldina olyan értelemben tett különbséget a nyilvános és a magán vallásgyakorlat között, hogy előbbit kizárólag az úgynevezett artikuláris helyeken engedte meg. Artikuláris helyből például Sopron megyében egyetlen egy volt, maga a megye székvárosa. Ezeken kívül érvényesíthették még a nemesek (esetenként kisnemesi falvak) saját káplántartási jogukat, de a magánlelkészük által tartott házi istentiszteleteken – legalábbis elméletileg – a szűkebb családon és protestáns szolgáikon kívül senki más nem vehetett részt.
A „törvényes vallásgyakorlat”-ról tartott vizsgálatok az egymás utáni spicliskedés számos gyakorlatát honosították meg a magyar társadalmi életben? „Vett-e részt katolikus(nak tartandó személy) az istentiszteleten?” „Vett-e részt más településről való személy az istentiszteleten (, hogy az igénybe vett lelki szolgálat után járó stólát elfelejtse befizetni települése katolikus plébánosának?” „Vett-e részt olyan személy az istentiszteleten, aki nem számítható szigorúan a famíliához?” „Használtak-e olyan iratot az istentiszteleten, amelyet valamely hatóság (egyházi, kamarai, állami) bármikor indexre tétetett és üldözendőnek ítélt?” stb. stb. Bennünket főleg az utóbbi pont nyomán felvett könyvjegyzékek érdekelnek. Amellett, hogy itt gyakran ökör-ára könyveket koboztak el (hogy azután a tulajdonos soha vagy a hosszas vizsgálat során „véletlenül” vizes pincében megrohasztva kapja vissza azokat), azt kell megállapítanunk, hogy a nevezett „veszélyes irodalom” évtizedekig, esetenként akár több mint egy évszázadig rejtegetett művei alapvetően három csoportból tevődtek össze: Bibliákból, az elsődleges reformáció korából származó művekből (főleg hitvallásokból, füzetszerű traktátus-irodalmi és komolyabb teológiai munkákból), puritánus kegyesség-irodalomból.
