Farkasfalvi Farkas Géza főgondnok az 1734-es II. Carolina Resolutio rendelkezése nyomán 1735-ben megalapított Tiszáninneni Református Egyházkerület kétszázados jubileumi ünnepségein kétszer is szirénhangoknak nevezte az 1711-es szatmári béke vallásügyi pontját. A kuruc ügy süllyedő hajójának elhagyását is megkönnyítette annak idején József császár ígérete. Hogy azután a „kegyelmes trónustól” mi minden jót várhattak a protestánsok, megmutatta III. Károly helyzetük „rendezésével”, aminek a vége a rettenetes megcsonkítottság és koldusbotra juttatás lett.
Az 1731-es I. Carolina Resolutio ugyanis vallási szempontból hat zónára osztotta a magyar Szent Korona országait. A nyugati és északnyugati 11 megyében az 1681-es, a végvári övezet 13 megyéjében az 1687-es, a valamikori Hódoltságban az 1731-es állapotok voltak a mérvadóak. Erdély még a Hódoltsághoz képest is nagyobb szabadságot képezett az 1690/1. évi Diploma Leopoldinum alapján. Az úgynevezett Háromegy Királyságban, Horvátország-Szlavónia-Dalmáciában az ottani alkotmányra hivatkozva tiltották a protestánsok birtokosi és hivatalviselő jelenlétét. Hasonlóképpen a Temesközben még az 1772-ben megkezdődött visszapolgárosítás alkalmával is azt mondták ki, hogy „zsidók és protestánsok nem szerezhetnek birtokjogot”. A rendelkezés utóbbi része egynémely erdélyi arisztokratacsalád ellen irányult, akik még ekkor is hiteles okiratokkal tudták igazolni, hogy a Bánság legkésőbb (1658-ban) oszmán uralom alá került részében, a lugosi kerületben voltak birtokosok.
A katolikus történetírás azt hangoztatja, hogy a vallásszabadság magyarországi foka lényegesen jobb volt, mint Ausztriában és Csehországban, és nagyjából megfelelt az angol és holland katolikusok által élvezettel. És valóban, az 1728-ban nagy lendülettel megindított „törvényes eskü”-mozgalom szeme előtt az 1673-ad angol Test Act (Próbatörvény) példája lebegett. Csakhogy Nagy-Britanniában két évvel korábban, az 1726-os Indemnity Acttal (Felmentési törvénnyel) már az enyhülés irányába indultak el a vallásügyi viszonyok. Ráadásul a Test Act egészen más társadalmi háttér mellett hatott Angliában, mint a magyarországi szabályozások. Előbbi helyen ugyanis nemcsak a katolikusok és a hozzájuk hajló Stuartok ellen irányult, hanem a reformáció, mint nemzeti ortodoxia védelmében a királyi jogot a birtokos gentry jogával ellensúlyozta. Ennek következtében egy tudatos és a társadalom túlnyomó többségének támogatását élvező alkotmányos küzdelem részévé vált, és – korlátozó jellege mellett is – paradox módon az uralkodói abszolutizmus ellenében ható parlamentáris fejlődés egyik bástyájává vált.
Magyarországon ellenben a közszabadság ellen hatott, amennyiben egy szűk, felső klérus által dominált katolikus elit társadalomellenes szövetkezése volt, mely akarat keresztülvitele szükségszerűen egy elnyomó, az alkotmányt nyilvánvalóan kiforgató, idegen uralomnak egyengette útját. A Habsburg-kormányzat nyíltan pártolta a vallási elnyomást, és ha valamiben hatalmi érdekből méltányosan is volt kénytelen cselekedni, azt bűnként titkolta. Az általános jogfosztásért a türelem rossz felfogása szerint, a részleges és időleges elnézésben adott kárpótlást. A lényeg azonban azon a tényen nyugodott, hogy a protestánsok mintegy „csak” királyi kegyelemből és elnézésből, nem pedig törvényes joguknál fogva, gyakorolhassák vallási jogaikat és vehessenek részt az ország igazgatásában.
A vallásszabadság kérdése Magyarországon 1731-től kezdve ötven évig a hivatalviselés kizáró feltételévé tett, Szűz Máriát és a szenteket segítségül hívó, a Werbőczy-féle Tripartitumba belefoglalt dekretális eskü, törvényes vallásgyakorlati vizsgálatok, eretnek iratüldözések (beleértve a Bibliát is), illetve az aposztáziaperek körüli botrányok formájában kerültek felszínre.
Az eretnek iratüldözések iskolapéldájává a Komáromi-biblia sorsa vált. Komáromi Csipkés György debreceni lelkész–tanár élete vége felé készült el saját bibliafordításával. Kiadására 1719-ben került sor a hollandiai Leidenben (címlapján szerepeltetett 1685-ös évszámmal). A műből 4000 példányt rendeltek meg, majd később még 200-at. Végül 12 ládában 2915 példányt szállítottak Magyarországra, azonban 31 kivételével a szepesi kamara lefoglalta őket. Bár 1720-ban egy udvari rendelet kimondta, hogy a debrecenieknek át kell adni a könyveket, ez nem történt meg. 31 példány Maróthi Györgyhöz került. A rendelés második fele Danzigban hátramaradt, és később Varsóba szállították őket. Ez a csomag 820 francia kötésű és 265 fehér pergamen kötésű Bibliát tartalmazott. Ez az összesen körülbelül 1100 példány csak sok utánjárás után 1789-ben kerülhetett Magyarországra. A lefoglalt könyvek az egri püspökhöz kerültek, aki a jezsuitákhoz adta ki utólagos könyvrevízióra (a cenzúra kéziratot érintő előzetes vizsgálat). A jezsuita revizorok – leginkább mondva csinált – fordítási pontatlanságokra hivatkozva a Bibliák „elfektetését” javasolták, a deponálást pedig szándékosan rossz körülmények között, vizesedő helyen valósították meg. Debrecen város tanácsának sokadszor ismételt kérésére az egri püspök – részben a penészesedésre hivatkozva – a nála tárolt, évtizedekkel korábban lefoglalt példányokat 1742-ben nyilvánosan elégette. A maradék, Németalföldön tárolt példányok végül eljutottak Magyarországra.
Az általában nyolc-tíznapos jezsuita népmissziók az ignáci lelkigyakorlás módszertanával igyekeztek bűnbánatra juttatni, melynek központjában a gyónatlanság bűnének halálos veszélye állt, és a hitszónok – miközben Krisztus szenvedéseiről beszélt – a középkori flagellánsokat példája alapján, egészségét nem károsító módon korbácsolhatta is önmagát. Az alkalmak elválaszthatatlan részét képezte hiúság- és eretnekségmáglyák is, amelyek során azok a kriptoprotestánsok, akiknek katolikus vallásossága kimerült a vasárnapi miselátogatásban és húsvét gyónás-áldozásában, de otthon protestáns Bibliáik és irományaik révén elődeik hitét igyekeztek követni, megszabadulhattak „tévelygéseiktől”. A probléma ezzel az volt, hogy a lelki terror ezen formája az ellenhatást is kiválthatta: a vegzálás hatására az addigi hivatalos katolicizmusba kriptoprotestánsként belesimuló egyén valódi hitvalló protestánsként léphetett elő. Ez mindenképpen problémás volt a hatalom számára, hiszen a „nyáj megtisztítása” egyházi követelésének hatására saját jó és megbízható adózójától kellett áttelepítés által megszabadulnia.
Bár Mária Terézia megkövetelte főpapjaitól a térítési eredményt, 1749–51-től kezdve ezt inkább a szélsőséges érzelemkiváltásoktól mentesen, tanítás és a második (esetenként többedik) generációnak a katolikus hitbe való gondos belenevelése útján kívánta elérni. Az aposztáziaperek gyakorlatát azonban a „große Kaiserin” is fenntartotta. Ezekben az lett a legsérelmesebb, hogy az embereket gyakran mindössze a katolikus plébános feljelentése alapján vasalták és kötözték meg. Mária Terézia uralkodásának második felében némileg enyhültek a belső (legtöbbször titkos) direktívák. A katolikus vallást elhagyók „kötelező vallásoktatását például hat hétben maximálták (heti maximum két böjtös nappal kenyéren és vízen), amely időszakot szükség esetén mindössze egyszer lehetett meghosszabbítani. Ez a maximum három hónapos időszak azonban a hatóságok és a katonai szervek (az aposztatákat gyakran erődítési vagy sáncmunkán gondolkodtatták tettük súlyán) hanyagsága, elnézése, feledékenysége miatt akár évekig is elhúzódhatott. Az általam talált leghosszabb eset tizenegy évre nyúlt. Általánosságban véve mégis kimondhatjuk: ha a protestáns közvélemény az államhatalom hatékonyságnövekedését a vallási szigor fokozódásaként élte meg, annak oka legtöbbször az volt, hogy 30–100 éves tudatos és szívós elnyomás „gyümölcsei” értek be ekkorra.
Mindeközben egy 1773-as erdélyi református sérelmi irat epébe mártott gúnnyal kénytelen így írni – „fáradsággal és a fogda világosságával kényszerítik ezeket az embereket [az aposztatáknak tekintetteket] a katolikus vallás felvételére”, egy ugyanebből az évből származó brit esküformula mindössze az alábbiakat várta el állampolgári hűségük bizonyításaként a korona azon katolikus alattvalóitól, akiket hivatali tisztségre választottak, hogy 1.) tagadják meg a tridenti katekizmus azon szakaszát, amely az eretnekek üldözhetőségéről szól; 2.) tagadják meg a jezsuita probabilitásetikát, mely a hitetleneknek tett esküt érvénytelennek tekinti; 3.) tagadják meg a pápa közvetlen és polgári joghatóságát.
II. József 1781-es Türelmi rendelete már a felvilágosult, de nem felvilágosodott [a megkülönböztetés lényegére nézve lásd a sorozat következő, felvilágosult abszolutizmusról szóló részét – KKÁ] gondolatok bevételét mutatta, hiszen a bevezető is a türelem jó [értsd: keresztényi] értelmezésére apellált. Ezt az ediktumot az 1790–91. évi országgyűlés a II. József által később elfogadott, némely esetekben azokon is némileg túlmenő méltányos kiegészítésekkel cikkelyezte be. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy Izdenczy József államtanácsos (a Staatsrat első magyar tagja) az 1794–95. évi erdélyi országgyűlési tárgyalások kapcsán az alábbi véleményét nyilvánította: A vallási ügyekben nem kell a toleranciapolitika szintjén túllépni, de mégsem lehet elég óvatosan eljárni.
Mindenképpen óvakodni kellett attól, hogy ilyen kényes és fontos ügyek megítélésébe mindenféle felületes véleményt vonjanak be, hiszen a helvét és az ágostai hitvallásúakat illetően az alábbi gyakorlatok alapvető jelleggel változtak meg: 1.) Az államhatalom lényegi beavatkozás nélkül kénytelen elismerni dogmáikat, így a házasságra vonatkozóakat is. 2.) Megszűnt továbbá azon jogelv alkalmazása, melyet korábban az akatolikusok, tehát valós új szekták ellen zászlóként felemelve használtak, miszerint „új eretnekek”-ként vád alá lehet őket helyezni, tehát a továbbiakban az 1723. évi IX. törvénycikk alapján nyilvános eretnekség miatt hűtlenségi perrel sem sújthatóak.
