Halottak napjához közeledve gondoltam azt, hogy foglalkozom a címben feltett kérdéssel és persze saját válaszomat is közzé teszem. Rögtön az elején rögzítem, hogy nem a halottainkkal való beszélgetésről van szó, hiszen ők nem tudnak nekünk visszaszólni.
A kérdés felvetése nemcsak a halottak napja környékén időszerű, hiszen többségünk máskor is kimegy a temetőbe és esetleg megszólítja előre ment szeretteit. Megvallom, így teszek én is, akár vidékre (szüleim, nagyszüleim, öcsém), akár budapesti temetőbe (lányunk, feleségem szülei, testvére) megyek. Egyházközségemben egy presbiteri imaórán foglalkoztunk ezzel a témával. Sok szempont merült fel, a rendkívül élénk beszélgetésnek nem akart vége lenni.
Nekünk keresztyéneknek mindenekelőtt – ebben az esetben is – az Alaptörvényünkben, a Bibliában leírtakhoz kell fordulnunk. Mit tanít a Szentírás a halottakról és a hozzájuk való helyes viszonyulásról?
A Könyv több helyen is rögzíti, hogy az Istenben hívők haláluk után az üdvösségbe, az Ő országába kerülnek. Ugyanakkor a nem istenhívők a kárhozatra jutnak. Ilyen röviden tudjuk megválaszolni azt a kérdést, hogy hol van elhunyt szerettünk. A halottainkhoz való viszony már sokkal bonyolultabb kérdés.
Az Ószövetség tiltja a halottakkal való érintkezést, súlyos büntetéssel fenyegetve az elkövetőt. Az Újszövetség azt mondja, hogy aki a halottaival keresi a kapcsolatot, az nem mehet be Isten országába.
Az előbbiekkel éles ellentétben van a múltbéli, de a jelenkori gyakorlat is. Mert például sokan mondják (én is!) : kimegyek anyukához, apukához, testvérhez, gyerekhez stb. a temetőbe, holott valójában nem hozzájuk megyünk, hanem a sírjukhoz. Vagy sokszor előfordul, hogy valakit a Bibliájával együtt temetnek el. Miért? Olvasgatni fogja odaát is? Vagy egy vidéki helységben a lelkipásztort papi öltözékben temette el szeretett gyülekezete. Lesz erre a másvilágon szüksége? A halottak napi gyertyagyújtásnak is van a Tanítással ellentétes gondolkodásbéli háttere: Sokakban él az a hiedelem, hogy az elhunyt lelke hazajáró lélekként visszajöhet, de ezt csak sötétben teheti meg. Ha viszont gyertyát gyújtunk, akkor ezt megakadályozzuk. Van, aki szerette halála után naplót ír az elhunyt számára a napi történésekről. És még lehetne folytatni a példákat, majdnem a végtelenségig.
De milyen a Biblia szerinti helyes viszonyulás a halottainkhoz? Erre a kérdésre Cseri Kálmán református lelkész a II. Helvét Hitvallásra hivatkozva adja meg a választ egy 1984 novemberében elmondott prédikációjában, szó szerint a következőképpen:
„Mi elhunyt szeretteink holttestét, mint a Szentlélek templomát, tisztes egyszerűséggel eltemetjük. Minden fényűzés és babonaság nélkül átadjuk az anyaföldnek. Lelküket pedig rábízzuk az Úrra, aki teremtette őket. És ezzel minden szál megszakad élők és holtak között. Annyira, hogy Jézus, aki hangsúlyozta, hogy a legmeghittebb, legmélyebb emberi kapcsolat a feleség és a férj szerető kapcsolata, de még ez is végérvényesen megszakad a halállal. És, ha történetesen mindkét házasfél üdvözül, a mennyben semmi jelentősége nem lesz annak, hogy itt évtizedeken át nagyon szerették egymást. Mert ott már csak annak lesz jelentősége, hogy Krisztushoz tartoznak és Vele lesznek közösségben, és, hogy egymással, mint kegyelembe fogadottak, a szentek közösségében összetartoznak. A halállal minden szál megszakad élők és holtak között!
Mi jellemzi a hívő embernek, Isten gyermekének a magatartását a gyász, a veszteség nehéz idején? Jellemzi az, hogy nem hisztériázik, de nem is áll oda a ravatal mellé tettetett mosollyal, mintha nem vérezne a szíve. A hívő ember is sír, ha fáj valamije. Csak másképpen sír. Ezt mondja az apostol: „Ne úgy bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.” (1. Thessz 4,13). Mi is bánkódunk, nekünk is hiányzik, ha Isten valakit elszólít mellőlünk, mi is a zsebkendőnk után nyúlunk. De úgy, mint akiknek van reménységük!……Egyedül az Úrban bízunk! Ezért nem tesszük oda elhunyt kedvesünk Bibliáját a koporsóba, vagy az urnába, hanem forgatjuk azt lehetőleg még gyakrabban és jobban, mint ahogy azt ő tette. ……Ha az egyszerű sírkőre valamit írunk, az nem a halottat magasztaló rigmus, hanem ige legyen, ami dicsőiti Istent és vigasztalhatja, erősítheti azokat, akik arra járva elolvassák.”
A címben feltett kérdéssel és általában a halottainkhoz való viszonyulás témájában folytatott kutakodásom, na és egyik lányom halálával kapcsolatos gondolataim, érzéseim ráébresztettek arra, hogy – bár rendszeresen járok templomba, imádkozom, napi rendszerességgel forgatom a Bibliámat – ehhez a kérdéshez mégsem keresztyéni módon közelítek.
Persze tudom, hogy a Biblia tanítását, a Tízparancsolatot sokszor nem követem, bűneim sokasága rémisztő, de eddig nem gondoltam soha arra, hogy még hazatért szeretteim tekintetében is a keresztyénség tanításával szöges ellentétben viselkedem, tehát még ezen a téren is számosan vétkezem. Mert én bizony szeretteimhez megyek ki a temetőbe, sőt beszélek is hozzájuk, sőt imáimban kérem is őket, hogy járjanak közben a Mindenhatónál bűneim bocsánata érdekében. Mert – eddig úgy gondoltam – én bizony kérem majd, hogy Bibliámmal temessenek el. Mert mi, Feleségemmel, viszonylag sokat költöttünk síremlékre, ahova majd a mi földi maradványaink kerülnek és ahol már egyik lányunk is nyugszik. Mert a nagyon szép síremlékre – nemcsak halottak napján – több napig égő gyertyákat is viszünk. És még folytathatnám….
Az, hogy idős szüleinket, nagyszüleinket elvesztjük, jóformán mindenki elfogadhatónak, az élet velejárójának tartja. Ez is nagyon szomorú esemény, de viszonylag hamar feldolgozzuk, elfogadjuk. Nem ez a helyzet, ha a szülő gyermekét – akár egészen fiatalon, akár később – elveszti. Különösen mély és tartós a fájdalom, ha a házaspár egyetlen gyermekét vesztette el. Az ilyen veszteségeket az idő nem oldja fel. Csak a lélek – ha egészséges – oldja fel.
Némileg más, ha az elhunyt gyermeknek is van/vannak gyermeke/gyermekei. Ilyen esetekben az édesanyát elvesztő gyermek is mélyen gyászol. Nehéz élethelyzet ez, amelyben a lélek is sérülhet, kerülhet nagy próbatétel elé. Az idő önmagában – szerintem, ismétlem – nem old meg semmit. A megoldásban, helyesebben a veszteség feldolgozásában, legtöbbet az Istenhez való fordulás, az imádkozás segít. Ebben a gyakorló keresztyének a lelkészükhöz, papjukhoz fordulhatnak, kérhetnek és kérjenek is segítséget. Az Istenben nem bízók pedig pszichológushoz fordulhatnak.
A magyar nyelv nagyon gazdag, szinte mindent sokféleképpen kifejezhetünk, nagy az árnyalati különbségeket, finomságokat bemutató változatok száma. A témánkhoz kapcsolódva: Aki elveszti szüleit, az árva. Ha „csak” egyiket veszti el, akkor félárva. Aki elveszti házastársát az özvegy lesz. Ám arra, aki elveszti gyermekét, még szavunk sincs.
Édesanyáméknak a Jóisten két fiút ajándékozott. Öcsém 43. születésnapján – kiderült, egy fel nem ismert súlyos betegség következtében – hirtelen meghalt. Az azóta eltelt évtizedekben – amikor valaki valami matt nekem panaszkodni kezdett – rögeszmésen ismételgettem: Csak ne panaszkodj, mert annál rosszabb nincs, amikor a szülő a gyermekét temeti el. A Jóisten tavaly magához hívta 50 éves lányomat. Átéljük szüleim sorsát.
Összefoglalva azt mondom, írom, hogy a halállal és a halottainkkal kapcsolatban is törekedjünk a Biblia tanításához igazodni. Ne a halottkultuszt, hanem az élők kultuszát gyakoroljuk. Isten igéje egyértelműen fogalmaz: Engedjük el halottainkat és törődjünk azokkal sokkal többet, akik még közöttünk élnek, akik között lehetnek lelki betegek, sőt lelki halottak is, azok között, akiknek nincs istenhitük. Nekik vigyünk ajándékba Bibliát, hozzá bibliaolvasó útmutatót. Tegyünk feléjük tanúbizonyságot Isten megtartó szeretetéről, mert Ő nemcsak a benne hívőket, hanem a hitetleneket is szereti, mert Ő mindenkinek az Ura, mert Ő az, aki velünk vándorol egész földi életünkben, segít támaszt, kapaszkodót ad. Forduljunk Hozzá mindig, gyászunkban is!
