“Képzeljünk magunk elé egy várfalat, ahol őrszemek vagyunk” – kezdi az egyik különösen kijózanító írását Doug Wilson, aki annak idején az azóta elhunyt Christopher Hitchensszel is barátságos, de témáját tekintve halálosan komoly nyilvános vitákat folytatott (egy beszélgetésüket pedig egy autó hátsó ülésén vették fel). Wilson az a fajta apologéta, aki képes egyszerre elmésen és joviálisan küzdeni a hitért, és akinek – C. S. Lewis Chestertonra használt képével – nem azért villog a kardja, mert csillogtatni akarja, hanem mert az életéért harcol, s ezért igen gyorsan forgatja. Wilson várfalról és őrszemekről beszél, mert a fejében egy szellemi csata, pontosabban egy háború van, amely akkor is zajlik, ha mi egyébként nem szeretjük a csatákat és a háborúkat. „Küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott!” – mondja Júdás apostol, és hozzáteszi: „Mert belopóztak közétek bizonyos emberek, akiknek az ítélete régóta meg van írva: istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják.” (Júd 3-4) Pontosan ehhez kapcsolódik Wilson várfalas hasonlata …
… És hogy miért írok erről? Nem Doug Wilson miatt, őt lehet kedvelni vagy nem kedvelni, lehet vele egyetérteni vagy egyet nem érteni, ő most itt nem lényeges. Amiatt hozom fel az analógiáját, mert tökéletesen diagnosztizál egy jelenséget, amely Krisztus egyházában ma a bajok egyik gyakori forrása. Arról van szó, hogy azok, akik az egyház felvigyázói, sokszor feszültebbek attól, hogy valaki az ellenség közeledésére figyelmeztet, mint attól, hogy az ellenség közeledik. Természetesen nem mindenki őrszem. Nem mindenki figyeli a várfalon kívüli tájat, és még az sem biztos, hogy a várfal mellett lakó látja, ami kint van. Az őrszemnek azonban az a dolga, hogy megszólaltassa a harangokat, amikor veszélyt lát. Az egyház felvigyázóinak alkalmasaknak kell lenniük arra, hogy meg tudják győzni az ellenszegülőket, és adott esetben elhallgattassák azokat, akik feldúlják a hívők hitét (vö. Tit 1,9-11). Mégis, az egyházban furcsa mód sokszor azokat hibáztatják, akik az ellenség közeledtekor riasztást adnak ki, és azokat tartják nagy becsben, akik erről az őrszemeket folyton le akarják beszélni.
Az ellenséggel cimboráló őrszem természetesen nem azonos azzal, aki egyszerűen csak vak az ellenség jövetelére, de az utóbbi – Lenin szavaival, amiért előre is elnézést kérek – könnyen az ellenség „hasznos idiótájává” válik. Aki nem hisz az ellenségben, azt sem tudja, mit jelent küzdeni a hitért. Aki irtózik a háborús nyelvezettől, nem vesz tudomást a valóság természetéről, amely sok más mellett bizony egy hatalmas csatatér is. C. S. Lewis a megtérésekor jött rá, hogy az égtájak csatában álló óriások, és a hazavezető út veszélyekkel van tele. Bunyan Zarándoka fegyverzetet kapott az útra, és azt újra és újra használnia is kellett. A csata és a csatazaj elválaszthatatlan a keresztény lelkiségtől, ezt az atyák is pontosan tudták, és írásaikban gyakran emlékeztettek is rá. Az az őrszem, aki a félrevert harang zúgásától jobban fél, mint a falakon kívül meglapuló erőktől, akaratlanul is az ellenség kezére játssza a várost.
Az ellenséget észlelő őrszem számára pedig szinte semmi nem annyira frusztráló, mint az ilyen társ az őrszolgálatban. Az az őrszem, aki nem az ellenséggel foglalkozik, hanem azzal, hogy a harang kongása bosszantó, mert széttöri az éjszakai nyugalmat, alkalmatlan az őrszolgálatra. Csakhogy az egyházak ma tele vannak ilyen őrszemekkel. Ők azok, akik akkor is a békétlenségtől féltik az egyházat, ha valaki egy megtámadott hittétel megerősítését kéri, vagy legalább a tisztázást. Ők azok, akik kultúrharcot vívnak a kultúrharc ellen, és nem az ellenséggel, hanem a harcos nyelvezettel szállnak szembe. Ők azok, akik keresztbe fekszenek, amikor missziós szervezetük a kor életveszélyes eretnekségeire időszerű válasznyilatkozatot adna ki, és inkább az eretnekekkel megformált status quo-t védik a nyilatkozattól, mint a hitet az eretnekségtől. Ők azok, akik láthatóan nagyobb bajnak tartják, ha egy lelkész az LMBTQ-ideológia veszélyeiről beszél, mint magát az LMBTQ-ideológiát, amely a kultúra után a felekezetüket is szép lassan maga alá gyűri. Ők azok, akik a fundamentalizmus szélsőségétől óvnak, amikor valaki a fundamentumok felszámolása ellen emeli fel a szavát, és szinte mindig a tisztázást szorgalmazókat feddik, nem a hit alapjainak felszámolóit. És ők azok, akik mindezt kedvesen, mosolyogva teszik, amitől a harangzúgás csak még riasztóbbnak hat. A szelídség egyébként fontos erény, de ezek az emberek végzetes szereptévesztésük miatt felelősek lesznek a város bukásáért.”
