Az »urban legend« jó emlékezetű Szűcs Ferenc professzorral kapcsolatosan őrzi a klasszikusnak számító kijelentés megspékelését, miszerint a református egyház ereje az igehirdetésben van, a professzor hozzátette: vagy éppen nincs. Nemcsak nagy hangsúly esik, hanem már-már kizárólagos felelősség hárul a református istentiszteletben az igehirdetésre.
De mikor jó egy igehirdetés? És mitől?
Attól, ha felkavar, nem hagyja nyugodni a gondolatot, felülírja a berögzött képzeteket. A jó igehirdetés megérinti a hallgatóságot, bevonja a Kijelentés titkainak izgalmába.
Tolatok ki autóval a kapun, integet egy fiatal orvosnő, aki épp akkor parkolt le. Lehúzom az ablakot, s már hallom is: „csak azt akartam mondani, hogy nagyon jó volt a vasárnapi igehirdetés. Már akkor akartam mondani.” És mosolyogva elsiet. Ezt halottam közvetlenül az istentisztelet után már egy tizenhét évestől is, aki kérdezés nélkül közölte frissiben véleményét. Pár nappal később egy szintén templomos mérnökemberből kikívánkozik a bizalom szava. „Meg kell mondjam, hogy nekem nem tetszett a vasárnapi prédikáció, az nem igaz, hogy az angyaloknak nincsen szárnyuk, az olyan szentségtelenül hangzik”.
Nem tudom, hogy milyen volt a vasárnapi prédikáció, de hogy megérintett embereket, arról visszajelzések vannak.
A személyes megszólítottság mégiscsak elmond valamit az igehirdetés erejéről, amiben az emberi szó az egyik összetevő.
