Az evangéliumhirdetés ÚTJA

Tisztában vagyok azzal, hogy cikkem tartalma talán meg fogja osztani az olvasókat. Az írásom célja mégis az, hogy egy olyan evangéliumi megnyilvánulási módot mutasson fel a hitvalló, keresztény testvéreknek, ami kilép abból az egyre szélsőségesebb, és ellenségesebb háborús helyzetből, ami a konzervatív keresztények és az LMBTQ mozgalom között figyelhető meg. Mindezt úgy, hogy közben nem köt kompromisszumot, és hű marad a Bibliához. Olyan utat muttok fel, ami lehetővé teszi az igazságot szeretetben kommunikálni, és nem jogszabályoktól, vagy világi hatalmaktól várja a megoldást, hanem az Isten szíveket átformáló jó hírétől, az evangéliumtól. Úgy is nevezhetjük, hogy ez az evangélium hirdetés útja.

Az Evangelikál Csoport Egyesület facebook csoportjában napvilágot látott egy kérdés, amely részben Semjén Zsolt KDNP elnöknek a homoszexualitás megélését bűnnek tituláló gondolatára reflektálva fogalmazódott meg. Ez a kérdés röviden így foglalható össze: Miért nem merjük mi, az egyház a magunk csatornáin keresztül ezeket az általános érvényű igazságokat megfogalmazni? Mitől félünk? Talán annak érdekében, hogy „szeretetteljes” lelkészképet alakítsunk ki magunkról, inkább kompromisszumokat kötünk a Biblián nyugvó hitelveink kárára, és bizonyos kérdésekről inkább nem beszélünk? Ebben a cikkben három kérdés mentén járom körbe a felvetett témát. Szóljunk-e? Mit mondunk? Hogyan mondjuk?

SZÓLJUNK-E?

Első körben tehát járjuk körbe a kérdést, hogy vajon szóljunk-e! A kérdésfelvetés azért égető, mert a múltban megfigyelhető a pártpolitika, az egyház és a társadalom hármasa közt egy egészen kifacsart értelmezési probléma, mely elsősorban a kommunikációt érintő értelmezési probléma. Több alkalommal éri az a kritika az egyházat, hogy az csak a kormány szavait erősíti, és mögé állva kiszolgálja azt. Ez azonban csak a felületes szemlélő véleménye lehet. Ez a jelenség annak köszönhető, hogy az egyház sok esetben nem reflektál hivatalos közleményben társadalmi jelenségekre. (Halkan megjegyzendő, hogy a homoszexualitás kérdésében a Magyarországi Református Egyháznak pont van hivatalos állásfoglalása.)

A politikai pártok viszont arra kényszerülnek, hogy szinte minden társadalmi helyzetre reflektáljanak. A politika, és azon belül a pártpolitika meglátásom szerint teljesen más dinamikával áll a társadalmi kérdésekhez, mint az egyház. A pártpolitikának önértelmezés céljából folyamatos párbeszédben kell állnia azzal a világgal, amit sokszor saját magának alakított ki, mert abban tudja meghatározni saját magát. Az egyház azonban elsősorban nem a társadalomban keresi önmagát, hanem a Szentháromság Isten kijelentésében. A Szentírás alapján határozza meg magát minden időben, és majd csak az örök érvényű üzenet továbbadása céljából érdemes úgy megszólalnia, hogy az az adott társadalmi kontextusban érthető legyen. A politika ebből kifolyólag arra kényszerül, hogy minden helyzetben az általa vallott értékrendnek megfelelően reflektáljon a környezetére. Az említett kérdéskörben ez az értékrend a kereszténység. Így természetes, hogy a kormánypárt a maga nyilatkozáskényszerében keresztény üzenettel áll elő.

Az egyház azonban a legtöbb esetben nincsen ilyen nyilatkozáskényszerben, hiszen – a pártpolitikával ellentétben, ami elsősorban társadalomban gondolkozik – az egyház elsősorban személyekben, és az evangélium által átformált szívekben, amik összessége építheti fel a társadalmat. A szíveket pedig nem a nyilatkozatok fogják megváltoztatni, hanem az evangélium hirdetése. Ebben a folyamatban a felületes szemlélő valóban azt a megállapítást teheti, hogy az egyház a kormány szavait erősíti, de ez egy kiforgatott gondolat. Valójában a kormány erősíti meg az egyház szavait a társadalmi nyilatkozáskényszerben. Legegyszerűbb példája ennek, hogy amíg a kereszténységnek kétezer éve elsődleges üzenete az evangélium, addig a jelenlegi kormányunk pár évtizede lépett be ebbe a történetbe, és biztos vagyok benne, hogy amikor eljön az az idő, amikor már nem jelenlegi kormányunk áll Magyarország élén, a kereszténységnek továbbra is az evangélium lesz az elsődleges üzenete. Egy egyszerű képpel élve, ami a keresztény értékrendről való nyilatkozást illeti, nem a szekér tolja a lovat.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell szólnunk. Szólnunk kell, mert az egyház elsődleges feladata az, hogy hirdesse Isten jó hírét szóval és tettel. Jézus azt a feladatot adta nekünk, hogy ezt hirdessük a hitetleneknek (Mk 16,15-16), és ebben való elmélyülésre tanítsuk a már megtérteket (Mt 28,18-20). Itt azonban különbség lép fel e kettő között. Fontos ezt megemlíteni, mivel amikor egy-egy társadalmi helyzetre akar reflektálni az egyház, akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy azt nagy többségében nem a megtért emberek, hanem egy szekuláris környezet fogja figyelemmel kísérni, akiknek nem autoritás Isten szava, és azért, mert egy „régi könyv” azt írja, nem fogják követni annak iránymutatásait. Az ilyen megnyilvánulások kapcsán érdemes figyelni, hogy nem az ellenséget kell keresni azokban, akik hitünk szerint bűnben élnek, hanem azt a kihívásokkal küzdő embert, aki keresi az identitását, és akinek hisszük, hogy Jézus Krisztus választ tud adni. Nem szabad, hogy ne az egyes személyektől való elhatárolódás legyen a cél. Jézus is a betegekhez jött, asztalközösséget vállalt velük és gyógyított (Lk 5,31-32). Úgy váltotta meg az embert, hogy emberré vált, és a megváltó munkájában megtapasztalta egyszerre az emberi lét fizikai nehézségeit is, a megkísértést stb. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az evangelizáció és misszió során a keresztényeknek is homoszexuális aktusban kell részt venniük, de azt mindenképpen jelenti, hogy sokkal többet volna érdemes hallgatni ezeket az embereket, hogy felfedezzük, milyen kontextusban tudjuk eredményesen elmondani nekik az evangéliumot.

Itt kell megemlíteni a második részét a küldetésnek, ami a hívők közösségének tanítása, és az evangéliumban való elmélyülés. A megszentelődés útján – ami itt a Földön egy végtelen út – fontos szerepet játszik a testvéri iránymutatás. Az a különbség, hogy ebben az esetben az Isten szava, a Szentírás – jobb esetben – abszolút autoritással lép fel, de kizárólag akkor lehetséges annak megfelelő értelmezése, ha a szentírás törvényeit mind az evangéliumtól szemlélve értelmezzük. A megtért keresztény emberek ugyanakkor nagy valószínűséggel nem a különböző médiumokban fogják egy-egy társadalmi kérdésben a biblikus, evangéliumi választ keresni – bár nem elhanyagolható tény, hogy nagy hatással vannak mindenkire a különböző médiumok –, hanem a templomban, a lelkésznél, egyéni bibliatanulmányozás útján, vagy keresztény weboldalakon. A kérdés tehát sokkal mélyebb annál, minthogy azt elsőre hittük. Halkan felveti annak kérdését, hogy vajon nem távolodott-e el az egyház a világtól, és lett bizonyos mértékben remete egyház. Vajon egyértelműen hirdetjük-e az igét gyülekezeteinkben?

Úgy gondolom, hogy ahol teológiailag és homiletikailag erős, egységes és a társadalmi kérdésekben is irányt mutató igehirdetések hangzanak el – ez lehet prédikáció, kiscsoport, vagy személyes beszélgetés –, ott szinte nem is lenne szükség a hívők felé külön nyilatkozatokra, mert az egyház elsődleges nyilatkozata a szószékekről hangzik el, mégpedig az Isten kinyilatkoztatásának hirdetése által. Sajnos a tapasztalat egyre inkább azt tárja elénk, hogy teológiailag nem egységes, homiletikailag gyengülő, társadalmi kérdésekben sokszor csendben maradó igehirdetések hangzanak el. Tehát szólnunk kell, de meglátásom szerint a nyilatkozatok szükségszerűsége inkább szószékeink disszonáns hangjainak, vagy éppen némaságának a jele, mely disszonancia és némaság nem általános, és véleményem szerint nem teológiai képzetlenség eredménye, sokkal inkább annak a felelőtlen, evangéliumi hittől eltávolodott, nyugateurópai vallásosságnak a hatása, amely már a magyarországi egyházak ajtaját is döngeti. Itt viszont fontos szerepe van a nyilatkozatoknak, hogy önmagunk számára kijelöljük az evangéliumi kereteket, amelyekből nem engedhetünk. Lehet épp az a feladat adatott nekünk, hogy ha egész Európa el is fordul az igazságtól, mi akkor is szilárdan álljunk, és megtartsuk az evangéliumi hitet. Megőrizzük a lángot, amelyről majd, ha eljön az ideje, újra elterjedhet az evangéliumi hit tüze Európában.

Nagyon helyesen felmerül a kérdés, hogy hol van akkor az egyházunk prófétai szerepe? A prófétai szerep a Szentírásban végig abban áll, hogy a még hitetlen, vagy a bűnös útra tévedt hívő embernek hirdesse elsősorban a megtérés szükségszerűségét. És miután tárgyalás tárgyává tettük a kérdést, hogy szóljunk-e? Most a prófétai tiszt kapcsán meg kell vizsgálnunk, hogy mit mondunk a megtérés szükségszerűsége kapcsán.

MIT MONDJUNK?

Az evangéliumot! A válasz egyszerűnek tűnik, de mégis kihívásokat tár elénk. Amikor az írás bevezetőjében megemlített facebook csoportban megszületett a kérdésfeltevés, az egyik előfeltevés az volt, hogy biztosan félnek a lelkipásztorok attól, hogy ha az igazságot elmondják, nevesül azt, hogy a homoszexualitás megélése bűn, akkor kevésbé tűnnek szeretetteljesnek, mint azok, akik nem beszélnek róla. Az említett vitaindító kérdésfeltevésben előkerült az az egyébként pejoratív megállapítás, amely szerint sokan elkenik a bűnt Isten szeretetével. Meg kell említenünk ezen a helyen, és tökéletes kiindulóponttá válik, hogy Isten szeretete elsődlegesen Jézus Krisztus Urunk kereszthalálában és feltámadásában nyilvánul meg (Róm 8,39b). Minden esetben, amikor bűnről beszélünk, akkor két dolgot nem szabad szem elől tévesztenünk. Egyrészt azt, hogy a kereszténységben a bűnt nem szabad kiemelni a bűnbocsánat és a szabadítás lehetőségének kontextusából. Másrészt pedig fontos tisztázni, hogy az emberek, akik bűnt követnek el (így minden keresztény ember is) nem azért bűnös, mert bűnt követ el. A világi jogrendben ez így működik, de a kereszténységen belül ez fordítva van. Tehát nem azért bűnös valaki, mert bűnt követ el, hanem azért követ el bűnöket, mert az alap állapota az, hogy bűnös. Ezt az alap állapotot azonban nem lehetséges pusztán emberi akarattal megváltoztatni.

Az evangélium éppen ezért Isten hatalma minden hívő üdvösségére (Róm 1,16), mert a benne hívő ember alap állapotát változtatja meg. Ha az a célunk, hogy gyógyulást nyerjenek a gyógyulást keresők, akkor nem közelíthetünk máshonnan, mint abból a kettős tényből, hogy minden ember bűnös, de van bűnbocsánat. Ez a kettősség határozza meg magát az evangéliumot is. Az Isten nagy örömhírét. Sajnos manapság az a hang kezd erősödni, amely előtérbe helyezi többek közt a homoszexualitás bűn voltát, és a bűnbocsánat lehetősége elhalkult. Ha valóban evangéliumot hirdető keresztényekké akarunk válni, akkor hinnünk kell, hogy az evangélium hoz igaz gyógyulást, és átformált szíveket. Amely hirdetésében egyenlő arányban jelenik meg a homoszexualitás bűn volta, a lehetőség, hogy ebből van szabadulás, és a tény, hogy Jézusnál meg lehet találni az identitásunkat. Sőt, csak Jézusban lehet megtalálni az igazi identitásunkat. Tehát a teljes igazság, amely a megtérésre hívás szükségességében áll, egyszerre hordozza a törvényt, melynek fontos feladata, hogy rámutasson a bűneinkre, és a bűnbocsánat lehetőségét Jézus Krisztusban. A bűnbocsánat nélküli bűn hirdetése minden esetben moralizáláshoz vezet. A bűn nélküli bűnbocsánat hirdetése pedig értelmetlen. Egyedül a kettő együtt hordozza igazi értékét és erejét úgy, mint egy pénzérme, amin van fej és írás is, de szétválaszthatatlanok, és csak akkor ér valamit, ha mindkét oldala látható.

Nem szabad tehát eltitkolni sem az egyiket sem a másikat. A szeretetteljesség nem attól függ, hogy valaki eltitkolja-e az igazságot. Ez egy nagy csapda. Nem lesz valaki szeretetteljesebb, ha nem mondja ki azt, ami bűn, és nem lesz valaki kevésbé szeretetteljes, ha kimondja az igazságot. Vajon szeretetteljesnek mondható-e az a szülő, aki hagyja, hogy a gyermeke megégesse magát a forró sütőnél ahelyett, hogy szólna neki?

A bevezetőben arra utaltam, hogy rámutatok, hogyan lehet az igazságot szeretetben kommunikálni. Miután röviden megvizsgáltuk, hogy az evangéliumban hogy jelenik meg a bűn és a bűnbocsánat, és megállapítottuk, hogy az igazság elhallgatása nem tesz szeretetteljesebbé, most térjünk át arra, hogyan lehet az igazságot szeretetben kommunikálni?

HOGYAN MONDJUK?

Amikor abba a feltételezésbe botlunk, amit előzőekben cáfoltunk, mégpedig, hogy az igazság elhallgatása tesz szeretetteljessé, akkor abba a csapdába lépünk, mely szerint a szeretetteljesség a mondanivalónk tartalmától függ. Ez így ebben az értelemben egyáltalán nem állja meg a helyét. Az üzenetünk szeretetteljes kommunikálása elsősorban inkább a stílustól függ. Az „igazságot szeretetben” elvben az igazság egyszerre a törvény és az evangélium, a bűn és a bűnbocsánat. A szeretet pedig ebben az értelemben a kommunikáció formája, stílusa. Egy üzenetet kétféleképen is el lehet mondani. Ha gyermekként a szülőnk ránk kiált, hogy „Vidd le a szemetet!” nem valószínű, hogy első gondolatunk egyike az, hogy mennyire szeret minket. Ha viszont kedvesen kér meg, lágy hangon, akkor inkább érzékeljük azt, hogy szeretetteljes közegben vagyunk, és a szülőnknek segítségre van szüksége. A példa talán bagatell, de szépen megmutatja, hogy ugyanaz a tartalom más-más stílusban egészen más hatást gyakorol. Továbbá rámutat arra is, hogy a szeretetteljesség nem függ a tartalomtól. Amikor olyan megosztó társadalmi kérdésekről beszélünk, mint az LMBTQ mozgalom, akkor az első és talán legfontosabb paradigmaváltás, amire szükségünk van az az, hogy ezekben az emberekben ne az ellenséget lássuk, hanem a segítségért kiáltó embert. A Jézusért kiáltó embert.

Még akkor is, ha ő egyelőre nem tudja, hogy rá van szüksége. A mi célunk egyedül az lehet, hogy ezek az emberek egyesével, személyesen eljussanak arra a pontra, hogy a saját identitáskrízisükben Jézusra, a szabadítóra és gyógyítóra van szükségük. Ebben a folyamatban nagy szükség van az evangélium hirdetésére. Ez azonban az elmúlt évtizedek legnagyobb hatású evangélistáinak prédikációit, és megnyilvánulásait hallgatva nem onnan indul, hogy leteremtették a hallgatóságot és fejbe verték őket a Tízparancsolattal. Személyes preferencia miatt hagy hozzam példának Billy Graham-et, aki a 20. század nem csak Amerikájának, de talán az egész világnak meghatározó evangelizátora volt. Legnagyobb többségében a prédikációinak volt egy olyan íve, mely először rávilágított egy a hallgatóság életében aktuális krízisre, ezt követően tárgyalta, hogy ez az élethelyzet a bűn következménye, majd kivilágította Jézust és a keresztet, mint azt a helyet, ahol a szabadulást és megoldást kapjuk a problémánkra. Természetesen nem minden prédikációjára jellemző, de a legtöbben megfigyelhető ez a dinamika.

Azt gondolom, hogy az igazság szeretetben való kommunikálása akkor valósulhat meg, ha nem ellenségként kezeljük az LMBTQ embereket, hanem segélykérőként. Ha képesek vagyunk meghallgatni őket, és az ő világukban elmondani azt az evangéliumot, ami stabil és egészséges identitást ad nekik. Ne legyőzni akarjuk, hanem meggyőzni őket! Ne mi akarjunk nyerni a harcban, hanem őket akarjuk megnyerni Jézusnak! Erre viszont egyedül az evangélium hirdetése által vagyunk képesek.