Avagy pár szóban a progresszív „egyházfelszabadító” kezdeményezésről
Az elmúlt időszakban látványosan megszaporodtak hazánkban is a progresszív „keresztény” hangok. Úgy tűnik, a „haladás” szele szépen lassan beszivárog nem csak a középkelet-európai politika világába, de az errefelé található keresztény és akár egyházi körökbe is.
Míg pár évvel ezelőtt még egyedül Perintfalvi Rita és pár elvtársa tolta a progresszív álevangéliumot a Felszabtér nevű zugblogján (mely azóta egészen kinőtte magát, amiben meglátásom szerint nem kevés szerepe volt annak, hogy az elvileg keresztény-konzervatív Mandinerben valamelyik újságíró kényszeresen szemlézte, és ezzel akarva-akaratlanul hatékonyan reklámozta egy időben a „teológusnő” szinte minden egyes írását), mostanra már gombamódra szaporodnak a hasonló agendát hirdető portálok, elég, ha a SzemLélek-re, vagy a Kovász Közösségre gondolunk.
Sőt, ezek a felületek egyre nagyobb médiaelérést kapnak. Legutóbb például a SzemLélek magazin kötött egy igen előnyös megállapodást hazánk egyik legolvasottabb internetes újságával, a Telexszel, melynek köszönhetően újabb és újabb cikkek jelennek meg a progresszív „keresztény” oldal munkatársainak a tollaiból a balliberális médium hasábjain. Hatékony reklám, sokakat elérnek, akiket eddig nem tudtak.
Aztán persze ott van az a tény is, hogy közeledik a választás, itt a kampány, és ennek kapcsán előkerül kormány, ellenzék, egyház, minden. Ezek a progresszív felületek pedig főleg a kormányzat és az egyházak viszonyait szeretik kielemezgetni, s általában mindig oda jutnak el végül, hogy az egyházak ma a kormánypolitika fogságában vannak, s ez alól a fogság alól fel kell őket szabadítani.
S ennek a fogságnak a jeleként újabban szeretik azt hozni, hogy hogyan gondolkodik az egyház családkérdésben, vagy azt, hogy a hitvalló egyházak képviselői alapvetően támogatják a kormányzat családvédelmi népszavazását, mely a választásokkal egy napon, április 3-án lesz megtartva.
Érdekes, hogy szinte mindig ezen a népszavazáson megy a fennakadás, s hogy a SzemLéleknél, meg a többi progresszív „keresztény” lapnál is hol burkoltan, hol nyíltan megjelenik az a gondolat, hogy az egyházak kormány által való leuraltságát mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy az egyházak és a kormányzat szivárványkérdésben egyetértenek. Ebből aztán levonják, hogy ez is mutatja, hogy bizony, itt már a kormány határozza meg, hogy mit mondjanak az egyházak, s ez alól fel kéne szabadítani őket.
Én meg csak állok, bámulok és pislogok értetlenül. Merthogy, az egyházak az elmúlt 2000 évben is azt vallották ebben a kérdésben, amit most. Vallották, hogy a házasság egy férfi és egy nő között köttethet csupán, s minden, ami azon túl van, bűn. Vallották, hogy ennek fényében a megélt homoszexualitás, illetve a születési nemmel ellentétes nemmel való azonosulás és minden szexuális deviancia a teremtett rendtől való elhajlás, Isten ellen való lázadás, vagyis bűnös cselekedet, ami kizárja az azt gyakorlót az Isten országából. Vallotta, hogy a gyermekeink nevelése az Istentől rendelt erkölcsi rendelkezések mentén kell történjen. Evidenciaként kezelte, hogy az apa férfi, az anya meg nő. És így tovább.
Most meg azt látjuk, hogy a jelenlegi kormány (melynek számos prominens vezetője egyébként aktív, hitét rendszeresen gyakorló keresztény) hasonlókat mond ebben a kérdésben, szembe menve a mindent megkérdőjelező progresszióval, alkotmányba iktatja a keresztény értelemben vett házasság védelmét, s azt az evidenciát, amit a hitvalló kereszténység soha nem kérdőjelezett meg az apa és az anya nemisége kapcsán (hogy az apa férfi, az anya pedig nő), de a progresszió ma nemhogy megkérdőjelezi, hanem egyenesen tagadja azt.
Azt látjuk, hogy a magyar állami vezetés törvénybe iktatja, hogy a leginkább sebezhető gyermekek és tinédzserek számára a progresszív szervezetek által nyújtott, a keresztény erkölcsi rendet és a teremtett rendet megkérdőjelező agymosásoknak nem lehet helye az oktatásban. Látjuk, hogy támogatják a családokat, a gyermekvállalást és azt is, hogy az elárvult gyermekek érdekeiknek leginkább megfelelő módon házaspárok által legyenek örökbefogadva, ha van erre lehetőség.
Ezzel pedig a hitvalló egyházak és közösségek egyetértenek. Ebből pedig nem azt vonják le a progresszió „keresztény” bajnokai, hogy na, akkor ebben a kérdésben a kormány átvette a 2000 éves keresztény tanítás alapvetéseit (pedig egyértelmű, hogy ez történt), hanem azt, hogy mivel ebben a kérdésben az egyházak és a kormány egyetértenek, ezért valójában a kormány az, aki ezeket az egyházakra ráerőltette (ezzel úgy téve, mintha 2010 előtt ezek az egyházak nem ugyanezt vallották volna két évezreden át), s ezért mondják ezt az egyházak is.
Íme, a progresszió egyik legfontotális félreértelmezése, majd egy féligazságokból és hazugságokból kreált álvalóság megkonstruálása, amit aztán olyan magabiztosan hirdetnek (miközben a tényleges valóságot eltagadják, s aki arra felhívja a figyelmet, azt titulálják hazug álvalóság-gyárosnak), hogy sokakat sikeresen elbizonytalanítanak, vagy épp meggyőznek.
Aztán erre a konstruált álvalóságra hivatkozva jön az, hogy “az egyházakat fel kell szabadítani”. A kormányzati “elnyomás” alól, s mindaz alól, ami szerintük annak a jele. Amiben benne van a házasság, család, szexualitás kapcsán vallott 2000 éves egyházi tanítás és keresztény erkölcsi rend is. S így jutunk el hirtelen oda, hogy az egyházak “felszabadítása” végső soron azt jelentené, hogy a hitvallókat elhallgattatjuk, vagy minimum marginalizáljuk, s az egyház, vezetőkkel, lelkészekkel és gyülekezeti tagokkal egyetemben beáll a progresszió zászlaja alá.
S így végül valójában a “felszabadítás” nem mást jelent, mint azt, hogy feladjuk azt, ami mi vagyunk és meghajtjuk a fejünket az új, totális és mindenre kiterjedő hatalmat követelő ideológia előtt. Ismerős ez? Nekem igen. Annak idején, a klasszikus marxisták ugyanígy “szabadították fel” Magyarországot, hogy aztán 40 évig rabságban tartsák. A nagyban kultúrmarxista alapokon nyugvó progresszió ugyanezt csinálja – csak nem katonai módszerekkel, hanem sokkal hatékonyabban: ideológiai módszerekkel, s a kultúra és a vallás tervszerű leuralásával.
Ennek eszközeként pedig a fogalmakat formálja át elsőként: így lesz a jó rossz, a rossz jó, a 2000 éves keresztény tanítás egyházakra oktrojált kormánypropaganda és az egyházak „rabságának” a jele, a “felszabadítás” pedig az összes nem progresszív eszmei irány leuralása vagy megsemmisítése.
Nekünk, keresztyéneknek, hitvallóknak nem szabad ennek a narratívának bedőlni. Sőt, meg kell, hogy lássuk, hogy azok, akik oly szimpatikusan fel akarnak minket szabadítani, valójában nem szabadságot hoznának számunkra, hanem rabláncokat. Olyan rabláncokat, melyek ellehetetlenítik az egészséges tanítást, eltorzítják a 2000 éves keresztény tanítást, kiforgatják a Szentírás szavait és így végül elszakítják az egyházat annak az Urától, Jézus Krisztustól, s egy ördögi eszme kiszolgálóivá tesznek minket – ha hagyjuk.
De nem, nem kell ezt hagyjuk. Nem szabad ezt hagyjuk. Nekünk ugyanis van Jézus Krisztusunk. Van Istenünk, aki számunkra kijelentette Önmagát és az Ő akaratát a Bibliában. Hozzá és az Ő Igéjéhez kell ragaszkodjunk mindenek előtt és mindenek felett. S ha így teszünk, akkor leszünk valóban szabadok – mint olyanok, akik ismerik az Isten Igazságát, engedelmeskednek annak és hirdetik azt.
A mi szabadságunk záloga az Úr Jézus Krisztus – Ő az igazi felszabadító, nem a progresszívek. Mi, hitvallók pedig Hozzá és egyedül Hozzá ragaszkodunk!
