Kelt levelem: irodám csendjében október 12-én
Kedves Barátom!
Hideg ősz kezd lenni. A diófákon már alig van levél, s reggel megdermed az ember, ha a házból kilép. De nem csak ilyen esetben dermedek meg, ill. dermed le a szívem. Akkor is, ha, analysis ecclasiae rusitiae-t művelek, vagyis a falusi gyülekezetek állapotát vizsgálom. Az elmúlt időszakban a rám bízott gyülekezetben is olyan jelenségeket észleltem, amelyek valóban ledermesztik az ember szívét, és valahol egy kicsit magyarázzák is azt, amit előző leveleimben boncolgattam, hogy miért is tartunk, mi a pásztorok ott, ahol. Hogy miért is kedvetlenedik el az ember a szolgálatát, s annak minőségi törekvéseit illetően. S hogy miért is kell a mindenáron való kitartáshoz a Lélek ama belső munkája. Már előzőleg is, ott, a hegyek lábánál is értek hasonló dermesztő tapasztalások, s a rövid egy esztendő alatt, mostani helyemen is.
Úgy kerültem ki a teológiáról, hogy a tanáraink – már akik a gyakorlati résszel foglalkoztak – jó része úgy óvott a cirkalmaktól, a kánaáni nyelvtől, s úgy engedtek ki a pályára, hogy belénk verték: óvakodjunk ezektől, mint ördög a szenteltvíztől. Én magam aztán még az olyan szavakat is kerülöm, amelyek jóformán csak a prédikációk nyelvezetében jelennek meg, vagy régi irodalmi művekben, versekben (pl. által). Törekszem a legegyszerűbben, a legmagyarosabb és legérthetőbb formában, logikailag is követhetően megfogalmazni a mondanivalómat. Hozzáértő családtagjaim már nevetnek is rajtam sokszor ezért, hiszen volt, hogy mikor valaki a családból megemlített, én éppen valamelyik filiában prédikáltam. S kérdezték, na, vajon hol járok? Valaki ezt mondta: „Már a harmadik pontnál tarthat.”. Mivel javarészt ragaszkodom a klasszikus hármas felosztáshoz. Hogy ujjhegyre szedhető, hogy hazavihető legyen, amit mondok. Mégis, amikor a múltban észrevettem, hogy ha beszélgettünk ilyen természetű dolgokról, vagy szóba került valami olyan téma, amire prédikációkból utalni lehetett, az emberek egy némelyike, kicsit mutatni is akarván ebbéli jártasságát, visszaidézett valamit a vasárnap a szószéken elhangzottakból. Elborzadtam, hogy mennyire nem a helyzethez, témához illett az, amit kiragadtak az igehirdetésből. S dermedten tettem fel magamnak a kérdést: ennyit értett meg belőle ez az ember? Akkor tényleg jobb, ha visszamegyek a gasztronómia világába! Mert bárminek inkább, de papnak, nem vagyok való. Aki ennyire nem tudja magát kifejezni, s aki ennyire nem tudja a mondanivalóját a falusi ember szintjén megfogalmazni, az sürgősen keressen magának vagy az egyházban, vagy a világban más elfoglaltságot, megélhetést.
Ez a keserves felállás Barátom, azt hiszem, általános. Templomos gyülekezeti tagjaink legjava az elhangzó igehirdetésekből, előadásokból, azok tartalmi lényegéből egészen kicsit ért meg. El-elkalandoznak, s ha valami példát mondok, akkor felkapják a fejüket. De a teljes összefüggést ritkán veszik. Mikor tanár voltam Patakon, de a falusi hittanórákon is, a legnagyobb idétlenségek a feleletekkor úgy születtek, hogy az illető diák csak epizódokra ajándékozott meg a figyelmével, s így a teljes kép persze nem állhatott össze a fejében. S amikor szó került az elhangzottakról, beszélt olyan sületlenségeket, hogy elkeserítő. Ugyanez a helyzet sokszor a prédikációkkal is. És még valami: nincs meg a megfelelő ismeretbeli háttér. Nincsenek bibliai sémák, előzetes tudás, csupán minimális szinten. Nincs mihez az árut kapcsolni. Ezért teng-leng az elhangzó üzenet egy darabig, aztán elfelejtődik. S ami a legnagyobb baj, hogy igény sincs arra, hogy komolyabb bibliai hátteret szedjenek össze gyülekezetünk tagjai, legalábbis zömében. Ezen is sokat töprengtem, hogy mi az oka mindennek?
Talán valamiféle reformáció előttről való hagyaték ez a jelenség? Úgy értem, a katolikus kegyességi ideálhoz a megértés, az igei ismeretek, a belső megtermékenyülés folyamatának elősegítése nem igen tartozott hozzá. Most már máshogy kezdik látni a kor nyomására ők is. Ott elég, ha eljársz a templomba, ha ott vagy, ha emez-amaz egyházi kötelességeket teljesíted, s azzal te jó hívő vagy, és mégy a mennyországba. Kisarkítva persze. De valahol gyülekezeti tagjaink zöménél ugyanez a helyzet. Egy író, az egyik könyvében jól fején veri a szöget, amikor ezt írja egy lelkipásztor magános gondolatait körvonalazva (világi író, nota bene!): „Itt (ti. a templomban) az emberek úgysem azt figyelik, amit mond, csupán a hangját figyelik, s önmagukat. Az érzéseiket, amiket a templom ébreszt bennük, s a szavakat utána mondják ugyan (ezzel én is találkoztam a hegyek között) de értelmét nem kutatják, s a hangsúlyt hallgatják inkább, s az Istent, amit ott hallanak a szavak mögött.” Ezt egy református lelkipásztor gondolja az író tollán, és tapasztalatain keresztül. A valós tényeken alapuló regény 1943-ban jelent meg. Tehát a dolog nem új. Csak ma nincsenek tele templomok, a hagyományok már nem diktálják a templomozást, a templom nem a majd’ hogy nem egyetlen közösségi fórum falun, s a politikai kurzusok, a diktatúrától a nagy demokráciáig sem erőltették és erőltetik ezt. Tempora mutantur. Akkor a 21. század elején, falun, a református kegyességi ideál gyakorlatilag azonos lenne – általánosságot mondok, nem mindenkire igaz természetesen – a katolikus kegyességi eszménnyel? Elmegyek, ott vagyok, befizetem az egyházfenntartást, s megkapom érte (az egyesek által modern bűnbocsátó cédulának titulált) bizonylatot, úrvacsorakor feltétlen ott vagyok, az előkészítő, bűnbánati alkalmak kivételével, bár ítéletet eszik és iszik, aki nem becsüli meg az Úrnak testét és vérét, de ezzel el van intézve a mennybejutás kérdése. Sarkított valóság. De tudod-e, hogy mi, vagy ki van e mögött? Tudod-e, hogy mikor lehet jogos ez a kritika? Mi magunk, a pásztorok vagyunk mögötte, és akkor lenne jogos ez a kritika, ha mindent megtettünk volna azért, – ahogy veszik a fáradságot a szekták tagjai – hogy személyesen tanítsuk a népet, részletekbe menően, hitvallásainkra, a Biblia fogalmi, és mindenfajta összefüggéseire. Amire valljuk meg, egy vasárnapi istentisztelet, s egy hétközi bibliaóra, ami inkább esti istentisztelet a legtöbb helyen, nem elegendő. A felnőttek szoros, bibliai tanítása egyszerűen hiányzik egyházunkból. A gyermekkor az általánosan elfogadott időszak az elegendő ismeretek összeszerzésére, amely időszak a konfirmációi felkészítővel be is fejeződik. És van egy hosszú szünet, mintha gyülekezeti tagjaink, népünk mindent tudna, s erős bibliai ismeretbázissal rendelkezne. És csodálkozunk, hogy nehezen veszik, értik az igehirdetésekben elhangzottakat. Tettünk-e ezen helyzet javításáért valamit is? És volt-e ebben, van-e ebben segítségünk a felelős őrállók részéről? S hogy miként is értem ezt?
Úgy, hogy az értetlenség, és az ’ennyi nekem bőven elég’ reformátusságnak az is az oka, hogy végletekig liberális az egyházhoz való tartozás feltételrendszere. Akárki hozzánk tartozhat, a legtöbbeket megkereszteljük, konfirmáljuk, befogadjuk, még presbiterek is lehetnek, mert faluhelyen örülünk, ha a feltételek század részének egy férfiember megfelel (pl. egyfeleséges ember), s már hajrá, hat évig vagy bármeddig presbiterként feszíthet. Ennek az árát keservesen fizetjük, s a fizetőeszköz, a valuta, nagyon kemény. Úgy hívják: hitelesség, és úgy: megmaradás. Tény, hogy az emberek jó része számára könnyebb és követhetőbb jól átgondolt, betartott és betartatott követelményrendszerhez igazodni. Ez nem jelent üdvösséget így se, de javíthatna a helyzeten, és kirostálná az életképtelent egyházunkból, s csak az életképes maradna. Persze ez egy összetett folyamat, aminek eme dolog csupán csak az egyik részecskéje.
S nincs egyházfegyelem. Pedig Kálvin az igaz egyház fogalmát három feltétellel határozza meg. Igaz egyház ott van, ahol az ige hirdettetik, a sákramentumokat kiszolgáltatják, s az egyházfegyelmet gyakorolják. De örültek neki, s a nagypapi vizsgámon kitűnőt kaptam azért, mert ez utóbbi tételt húzván, kínomban, úgy fejtettem ki, hogy az egykori konzekvens egyházfegyelem gyakorlását ma egyre inkább a személyes lelkigondozás váltja ki. Ötöst kaptam érte. A nagy karéjban ülő professzorátus, és egyházi elöljáróság széles mosollyal megelégedetten bólogatott. Pedig egyiknek a másikat – az egyházfegyelem gyakorlásának a lelkigondozást és fordítva – nem kiváltania, hanem komplementárisan, egymást kiegészítve kellene működnie. Az egyházfegyelem gyakorlásához viszont, az életüket szigorúan bibliai mércéhez szabó, s zömébe ilyen keresztyénekből álló gyülekezetek szükségeltetnek, és konzekvens, figyelő egyházkormányzat és lelkészi kar. Miért? Mert ha én gyakorlom valakivel szemben, tegyük fel, az egyházfegyelmet, akkor a delikvens egy faluval odébb menve, simán eléri a célját, mert ott nem veszik, és vétetik olyan komolyan ezt az egészet. S megint előjön, hogy papi emberhez illik-e az ilyen diagnózis? Illik-e erre figyelni, ezt felemlegetni ahelyett, hogy annak, azoknak örülnék, akik eljárnak a templomba, az egyéb alkalmakra. Egy szóval sem mondtam, hogy ennek nem örülök! Örülök én! Szeretettel igyekszem pásztorolni azokat, akik körülöttem vannak. De belenyugodni nem nagyon akarok ebbe a helyzetbe. Az egyház számára a kifelé való szolgálat, a misszió olyan, mint a lélegzetvétel. E nélkül nincs élet. De ez a hitellel kezdődik. Mert egy nem vonzó közösséghez, nem vonzó életű emberekhez, a névleges keresztyénekhez, a nevében reformátusokhoz ki akar csatlakozni?
De a végén még valamiről: nézz körül az Isten nélkül élő világban! Minden valamire való értelmiségi hivatásban létezik továbbképzés, sőt, itt-ott már kredit rendszer is. Aztán csak aki tovább képezte magát, csak aki megfelelt az adott kritériumoknak, az léphet tovább. Egy orvos esetében kik azok, akik ennek a gyümölcseit élvezik? A betegei, akik között él, és dolgozik. Mert minél nagyobb tudás megszerzésére van ösztönözve orvosuk, annál jobban fog gyógyítani – jó esetben. A tanárokat is tovább képzik. Sőt: a modern autószalonok szerelői sem maradhatnak állásukban, csak úgy, ha időről-időre iskolába ülnek, az új rendszerek, az új kihívások elsajátítása, leküzdése végett. Ismerek magam is ilyen szerelőt! Egy autószerelő ő! Ha nem akaródzik neki – kicsapják! És mi, lelkipásztorok? Képtelenség, hogy az ötven éve végzett orvos, az eltelt idő alatt ne képezte volna tovább magát. Vagy ne kényszeríttették volna rá. Ez itt a gödör széle Barátom. S hogy mi az alja? Ha nem változik ez a helyzet, hamarosan azt is meglátjuk!
Addig is, szeretettel köszönt:
Kereső Sándor
