„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában.”
A trianoni békeszerződés aláírásának gyászos napját szinte mindenki ismeri. Ugyancsak majdnem mindenki tud róla, hogy a Magyar Királyság 325,411 km2-nyi területe a Versailles-ban aláírt gyászos diktátum következtében 92,952 km2-re csonkult (nem 93,075 km2-re, ahogyan később visszabővült). Ez a korábbi, természetes módon körülölelt határaink közel háromnegyedének elorzását jelentette! A magyar nemzet egyharmada rekedt az anyaországon kívülre: legtöbben Nagy-Romániába, Csehszlovákiába, ennél kevesebben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba és Ausztriába.
„Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben”
A történelmünket célszerű úgy tekintenünk, mint ok-okozati összefüggések láncolatát, egyfajta összetett folyamatot. Nem elég pusztán évszámokat fejből tudni – elvégre internetről bármikor előkereshető –, hanem a népünk és nemzetünk politikai, diplomáciai, népesedés- és eszmetörténeti hálóinak szövevényét fontos kibogoznunk. A tragédia nem egyik napról a másikra következett be. Hosszú évtizedek, sőt évszázadok rossz gyümölcse érett be Isten megengedő akaratából a fejünk fölött, amelyben szerepet játszott ellenségeink keze, de a mi bűneink úgyszintén.
„Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének?”
A 20. századi országcsonkításunk nem a nemzetiségi mozgalmakkal, pánszlávizmussal vagy szabadkőműves konspirációkkal kezdődött. Hanem az 1526-os mohácsi csatavesztéssel, és az ezt követő trónviszályok, cselszövések és további török hódítások másfél évszázadon át tartó pusztításaiból. A magyarság abszolút többségben Mohács előtt volt utoljára a saját hazájában. A végvári hadakozások, kettős adóztatások a vallási villongásokkal terhelve épp azon részét sújtotta legjobban, ahol a magyar nép volt többségben. Ezt követően települtek beljebb a nemzetiségek olyannyira, hogy az 1700-as években népünk számaránya alig 40% volt! És Horvátországgal együttvéve 1910-ben nem egészen fele, azaz 48%-a volt hazánknak magyar…
„S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!”
Ha felteszem ez alapján a kérdést, hogy lehetett-e volna etnikailag igazságosabb határokat meghúzni a javunkra, akkor sajnálatos módon nemmel kell válaszolnom. Etnikai alapon már 1849-ben (!) föderalizálni kívánta volna a cseh protestáns František Palacký a Habsburg Birodalmat.
Az ausztroszlavizmus szellemében megvetően hangoztatta, hogy a középkori szláv népek egyesülhettek volna, hogyha mi, magyarok a 800-as évek végén nem vesszük birtokunkba az Úristentől kapott hazánkat a Kárpát-medencében.
Ráadásul – s ezt kevesen ismerik főleg, akik revízióért kiáltanak! – a mai határaink meghúzásánál az a stratégiai elv volt a döntő szempont, hogy Magyarország a néhai vasútvonalai mentén teljesen kikerülhető lehessen a kisantant országai számára.
1. Pozsonytól a Duna-kanyarig azért lett a Duna a magyar-(cseh)szlovák határ, hogy Csehszlovákia egy hajózható folyóval rendelkezzen a Fekete-tenger irányába, ezáltal is színmagyar területeket vágva el tőlünk.
2. A Börzsöny fölött Ipolyságtól Losonc-Kassán át, és Csaptól Szatmárnémeti-Nagyvárad-Nagyszalonta-Arad folytatásával egészen Szabadkáig a volt vasútvonalaink mentén húzták meg határainkat! Ezért választották le Sátoraljaújhely városáról a Ronyva-patak mentén a vasúti delta nagyobbik felét. Napjainkban ez Tótújhely község. Ugyanez a helyzet Bánréve esetében. Ha Miskolcról Ózdra szeretnénk utazni vonattal, akkor Bánréve állomásnál a szerelvénynek vissza kell „tolatnia” a másik irányba. Ha továbbhaladna egyenesen, már átlépné a szlovák-magyar határt.
Előbbi két pontból következik, hogy a trianoni békeszerződés valójában egy békebörtön. Olyan kényes pontossággal, mondhatni sátáni módon húzták meg határainkat, hogy a „mindent vagy semmit” elve szerint két opció lehetséges: vagy maradnak a jelenlegi határaink, de a határon túli magyarság számára biztosítva vannak a kisebbségi jogok, vagy pedig „mindent vissza!”, és akkor a nemzetiségekkel együtt újraegyesül a régi Magyarország. Ugyanis részleges revízió(k) esetében (1938-41 között) hiába térne vissza számos terület hazánkhoz a magyarság jelentős hányadával! Infrastrukturálisan, stratégiailag s főleg vasútilag hátrányban szenvednénk. Így volt ez Észak-Erdély visszatértekor: Nagyvárad és Kolozsvár visszatért, de Székelyföldet nem kötötte össze közvetlen vasútvonal az ország belsejével!
„És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.”
E szomorú tényadatokat követően, ha teljes letargiába süllyednénk, ki kell jelentenünk, hogy mégis voltak sikeres revízióink, amelyekről a nagyközönség keveset tud. Olyan településekről van szó, amelyek kis méretük miatt nem váltak olyan híressé, mint a soproni népszavazás. Hála ellenségeink egymással való acsarkodásának és a Rongyos Gárda figyelemfelhívó tevékenységének! A leghűségesebb várossal egyetemben Magyarországhoz tért haza a Széchenyiek Nagycenkje, de a gradistyei horvátok által lakott Fertőboz és Kópháza is. Utóbbi települések mindegyike abszolút többséggel hazánkra szavazott. Ágfalva, Balf, Fertőrákos, Harka és Sopronbánfalva német lakossága inkább Ausztriához húzott, de Magyarország részei mind a mai napig.
A református Szomoróc község 1922-ben térhetett vissza mihozzánk, köszönhetően a szomszédos Kerca lakossága akciójának. A megszálló szerb-horvát-szlovén katonákat egész egyszerűen kiűzték a faluból. A két település 1943-ban Kercaszomor néven egyesült. 1923 első negyedében visszacsatolták országunkhoz a Vas vármegyei Kisnarda és Nagynarda (ma Narda), Felső- és Alsócsatár (ma Felsőcsatár), Magyar- és Németkeresztes (ma Vaskeresztes), Horvátlövő, Pornóapáti és Szentpéterfa községeket. Ezeknek a Pinka-völgyi falvaknak a lakossága jelentős részben katolikus gradistyei horvát volt. Észak-Magyarországon Somoskő 1924-ben tért haza. Napjainkban a „hétmérföldes sebesvonat” végállomásaként működő Zajta pedig ugyancsak az 1920-as években lett a csonka Szatmár vármegye része, a Tiszántúlon.
