A TÉRDEPLÉSRŐL
Isten előtt – letérdelni régen mindig a hódolat és engedelmesség jele volt vagy a könyörgésé. Térdet hajtani a legnagyobb méltóság előtt helyes dolog. Ki érdemli, hogy térdet- fejet hajtsunk előtte? Egyedül Isten. Ő méltó rá, mert igazságos, kegyelmes, szent, mindenttudó és mindenható, eredetünk és végünk is Őbenne van. Valójában senki más nem érdemelné meg e tisztelettel vegyes imádással azonos érzés testhelyzetünkkel való kifejezését. Senki más! Isten, Krisztus előtt való letérdelés a hódolat és imádat kettőse. Jele annak is, hogy engedelmesek leszünk ezután mindig, pusztán azért, mert Isten ISTEN. A teljes- mindenre kiterjedő autoritás elismerése ugyanazon legnagyobb tekintély előtt. Nem pózerkedés, hanem halálosan komolyan gondolt gesztus, amellyel kinyilvánítjuk a hűséget mégpedig – visszavonhatatlanul. Így deklaráció is. Igazából senki más, mint maga Isten nem érdemelheti ki a hódolat imádással összekapcsolt változatát és nem is lehet méltó erre senki Őrajta kívül.
Mégis régente letérdeltek a királyok előtt – ami ugyan a király előtt történt, de elsősorban nem a személynek szólt, hanem az intézménynek, azaz a királyságnak, sőt, azon túlmutatóan is. A régi világban a király nem a saját nevében, sem nem a népe nevében került trónra és uralkodott, hanem a hatalmát Istentől kapta. Ezért volt méltó a térdhajtásra, nem önmagában! Ez nem csak egy kor sajátos és korhoz kötött (tehát meghaladható) vélekedése, hanem ennek komoly teológiai alapjai vannak! A teológiai alap pedig azt jelenti: érvényes valóság azért, mert Isten világosan beszélt róla, ezért így van! Konstans (állandó) és nem kontingens (változó) valóság. Más szavakkal: nem egy vallási kérdés, amit egyik vallás így, a másik úgy gondol, hanem gondolatainktól és vélekedéseinktől teljes mértékben független valóság. Miről van szó? Arról, hogy “nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől” (Róm 13,1). Minden hatalom Istentől van még a zsarnok hatalma is – lehet büntetésül. Ezért a király előtti letérdelés Isten akarata előtt való meghajlást jelentett és egyben hűségnyilatkozatot a királyi tisztet gyakorló személlyel kapcsolatosan. Itt azonban a térdelés nem hódolat és imádás, hanem hódolat és a lojalitás megfogadása.
Lánykérés esetén – bár nem igazán a mi kultúránk szokása, hanem inkább angolszász szokás, de sokat láthatjuk filmekben. Az “imádott” nő előtt letérdel az úriember és gyűrűvel a kezében megkéri szíve hölgyét. Szép gesztus, talán komoly is. Itt nem az imádatról van szó, hanem a szerelmes hódolat kifejezéséről és komoly szándék nyomatékosításáról szép szimbolizmussal, hogy egy élethosszig szeretné egy férfi egybekötni életét a szeretett nővel. Ennek a komolyságát fejezi ki a térdeplés. E letérdelés motivációs mintája a szerelemi vallomás- hódolat- életre szóló elköteleződés, szövetség és hűség.
Esengve kérve – régebbi korokban bevett szokás volt, hogy valamely hatalmas előtt ilyen módon fejezték ki kérésüket az emberek. Kértek valami nagy, vagy fontos dolgot, kegyelmet, irgalmasságot kértek, valamit, ami nem volt meg. Valamit, ami feltétlenül szükséges- életbevágó volt. Kifejezve önnön kicsinységüket és egyben elismerve a másik nagyságát és bízva abban, hogy ez a nagyság lelki nagysággal is párosul.
BŰN ÉS BŰNHŐDÉS
Bocsánatot akkor kell kérni, ha bűnt követtünk el – ez vitán felül álló kérdés! Azonban vitatott és vitatható is, hogy ki mondja meg, ki mondhatja meg, hogy mi bűn. Elviekben ez is vitán felül álló kérdés, mert egyedül Isten mondhatja meg, hogy mi bűn és mi nem az. Itt a Földön lehet ezt vitatni, de amikor elé állunk majd az ilyesféle vita mondhatatlan nehézségekben fog ütközni… Azonban ha egy kicsit is odafigyelünk korunk lelki-szellemi erőtereire, akkor azt láthatjuk, hogy a fentiekkel ellentétben ma nem Isten mondja meg mi bűn, hanem a progresszívek, a liberálisok. Mindezt olyan határozottsággal teszik, hogy vitathatatlan legyen az őáltaluk kimondott ítélet. Az egyház régi ilyen lelki típusú hatalmához képest azonban van némi nem elhanyagolható különbség! Nevezetesen az egyház nem magától mondta, amit mondott, hanem azt mondta, amit Isten mondott. Tehát felhatalmazása, hivatkozása transzcendens volt és ma is az. A liberalizmus pedig önmaga hivatkozása. Ilyen alapon bárki vagy bármely kör felhatalmazhatja önmagát, hogy vélekedései és ítéletei egyetemes érvényűek és tessék azt betartani, de sürgősen – mondjuk akár egy horgászklub is. A progresszívek önfelhatalmazása az egyetemes érvényűségre semmivel sem több, mint a horgászoké lenne (csak hát ők látják az ellentmondásokat és ezért eszük ágában sincs ilyen babérokra törni).
Mi következik ebből? Hát az következik, hogy meglátjuk a tényt, hogy a liberalizmus gyakorlatilag az egyház helyére állt, mert ő akarja megmondani: mi bűn és mi nem az. Ebből következik továbbá, hogy
amennyiben mi keresztyének nem kívánunk “Istent váltani”, akkor erre kategorikus nemet kell mondanunk!
Számunkra továbbra is Isten mondja meg mi bűn és továbbra sem a liberalizmus, vagy akármely más izmus. Azaz:
vitatjuk a liberalizmus és a progresszívek már-már vitathatatlan jogát a bűn meghatározására és morális ítéletek meghozatalára!
Sok keresztyén úgy érzi (leginkább érzi, mert ha végiggondolná egy kicsit is sürgősen változtatna szimpátia érzésein), hogy a liberálisok követelései egybecsengenek keresztyén hitük követeléseivel. De ez egyszerűen nem igaz, sőt, veszélyes tévedés! A liberalizmus azzal, hogy a bűn meghatározásának jogát magának vindikálja és gyakorolja – IMPOSZTORRÁ lesz. Molnár Tamás filozófus mondja, hogy a liberálisok valójában olyan vehemensek és küldetéstudatosak, hogy megszégyenítik a régi prófétákat és a retorziókban az inkvizítorokat! Az úgynevezett CANCEL CULTURE nem csak gondolatokat, hanem személyeket is kitöröl a társadalmi létből és egzisztenciából – megvalósítva ezzel az orwell-i 1984 rémuralmát. A progresszió ezzel az egyház helyére áll, rafináltan gyakorolja az egyház régi lelki hatalmát és mivel az egyház azt mondta és mondja, amit Isten mondott és mond, ezért lényegében Isten helyére akar állni! Ez így nemcsak imposztor vonás, hanem egyben antikrisztusi vonás is. Manapság pedig kinyilatkoztatásaikat főleg az érzékenyített nyugati társadalmak készségesen elfogadják – lásd, ahogy térdelnek az írek a meccs előtt. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga!
LETÉRDEPELTETNI MINDENKIT?
Bocsánatot annak kell kérnie, aki elkövetett valamit másokkal szemben. Elsősorban Istentől, másodsorban az emberek felé. ABSZURD és felháborító, hogy pl. bennünket arra akarnak kényszeríteni, hogy olyasmiért kérjünk bocsánatot, amit el se követtünk – sem egyénileg, sem pedig közösségileg történelmi dimenzióban! A rasszizmust nem elítélgetni kell, hanem esetleg nem kell rasszistának lenni. Én nem sok színesbőrű emberrel találkoztam életem során. Akiket pl. filmeken látok úgy ítélem meg, hogy hogyan játszanak és ez megint nem rassz függő. Denzel Washington, Morgan Freeman nagyszerű fekete színészek, ráadásul az előbbi hívő keresztyén, aki meg is vallja Istenbe vetett hitét. Zoe Saldana is azok közé a színesbőrű színészek közé tartozik, akik nem akarnak beállni ebbe a gyalázatos szellemileg lepusztult, primitív sorba.
Ez az új liberális-kulturális marxista morál, ez a vallási motívumokkal operáló arrogáns térdre kényszerítés nem csak “nevetséges”, hanem egyenesen FELHÁBORÍTÓ! Felháborító, mert úgy akar harcolni a rasszizmus ellen, hogy rasszista: megalázó és keserves volt mindaz, ami a rabszolgaság idején történt és most ez a rassz megaláz egy másik rasszot. Ez egy szellemi rövidzárlat, ami dühítő, de nem csak ezért kell kritikát és nemet mondani, hanem azért is, mert egy egész fajt – a fehér fajt – és keresztyén nyugati kultúrát bélyegzik meg úgy ahogy van és ez elfogadhatatlan! Beleoltják az öngyűlöletet, saját kultúránk- otthonunk gyűlöletét – az oikofóbiát, mely teljesen ismeretlen más kultúrákban és más történelmi időkben. Mesterséges, mint a műanyag. Meg akarják gyűlöltetni a keresztyénséget is, mert eltűrte a rabszolgaságot, holott eltörléséért is olyanok harcoltak, akik keresztyének voltak és nem ateista humanisták.
Letérdeltetni akkor szoktak embereket – királyt és népét – amikor legyőzték őket háborúban. És én pont ezt látom: egy egész kultúrát, civilizációt, mely eredetében fehér bőrszínű térdepeltetnek le. Hja, ÉS TÉRDELNEK! Miért? Azért, mert feladták, megadták magukat! Kinek-minek? A liberális, kulturális marxista- haladóknak és moralizálásuknak. Kérdezném tisztelettel: ez nem rasszizmus?
Jaj a legyőzötteknek – tarja a mondás…
Épp ezért nagyon helyes, hogy a magyar válogatott nem térdelt le! Mert ez Istent illeti meg!
Ez a kép a nyugati kultúrát és hasadtságát szépen kiábrázolja! Az egyik csapat térdel egy moralizáló humbug előtt, a másik szívére teszi a kezét és büszke hazájára, akit képvisel. Köztük lassan egy világ a választóvonal, a tátongó szakadék. Öngyűlölet és büszkeség!
És van mire büszkének lenni, mert mi magyarok nem tartottunk rabszolgákat és hódító háborúkat sem vittünk végbe (még akkor sem, ha némelyek a honfoglalást annak tartják – teljesen indokolatlanul). A válogatott Magyarországot képviselte és nekünk semmi közünk nem volt a rabszolgasághoz és rasszizmushoz – miért kérnénk bocsánatot? Sportolók, nem politikusok, nem kormányzók és nem ellenzékiek, mi közük nekik ezekhez? De az új morál mindenhová beeszi magát agresszíven. A rasszizmust nem elítélgetni kell, hanem nem gyakorolni. A térdeplés Isten előtt helyes, de a rasszizmust elítélendő helytelen, kiváltja az Isten előtti hódolatot, miközben tönkreteszi az önbecsülést.
Javaslom, ne legyünk rasszisták semmilyen irányba – a fehérekkel szemben se! Ha pedig bocsánatot kell kérni – kérjünk emelt fővel, szívünkben komolyan, megbánással. De térdelni Isten előtt térdeljünk le, mint a bevezető képen, a kereszt előtt, Krisztus előtt, aki olyan Úr, amilyen nem termett még e Földön, ki vállalta a halált értünk és fel is támadt értünk. Ő méltó erre egyedül!
