1517-ben, ezen a napon Wittenbergben különös dolog történt: egy fiatal szerzetes, Luther Márton megjelent a vártemplom ajtajánál és kiszögezte 95 tételét. 5 évvel később, nagyböjt idején a zürichi Grossmünster plébánosa, Ulrich Zwingli besétált egy nagyböjti vasárnapon a templomába kolbászt falatozva, majd az Ige alapján elkezdte magyarázni, hogy a katolikusok húshagyó böjtölése miért hiábavalóság, és hogy mit is mond a Szentírás arról, hogy milyen az Isten szerint való böjt.*
Így indult el először a német, majd a svájci reformáció. Hiába próbálta a korrupt, kapzsi és nepotista X. Leó elfojtani csírájában az egyházi reformok minden formáját, az isteni akaratnak útját nem lehetett állni. A pápa makacssága csupán arra volt elég, hogy egyházszakadást idézzen elő, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben. Mindkét iránynak megvolt a maga elindítója (Luther és Zwingli) illetve a tanai kidolgozója (Melanchton és Kálvin): mindkettő a megújulást kereste. Ezt a megújulást ünnepeljük ma: ez a reformáció.
a reformáció céljai
A reformáció korát meghatározta a katolikus egyház válsága: az igaz hittől a Vatikán régesrég eltért, a főpapság életvitelét botrányok sora övezte. Maga a regnáló X. Leó pápa sem volt ez alól kivétel: reneszánsz pompával berendezett, hedonista udvartartást tartott és kedvenc foglalatosságai egyike volt különböző itáliai trónokat juttatni a saját rokonságának. Luther maga is szembesült római útján ezekkel a visszásságokkal – ez is nagy hatással volt a későbbi életútjára.
A reformmozgalmak egyébként mindig is jelen voltak, de sokáig a római egyház eléggé rugalmas volt ahhoz, hogy ezeket képes legyen betagozni, s ezzel önmagát megújítani. Így lehetséges, hogy Szent Benedek vagy Assisi Szent Ferenc nem a máglyán végezték, nem is kiátkozott eretnekként, hanem máig is nagy tiszteletnek örvendő szentekként.
Az érett középkor során ugyanakkor az egyház hatalma hanyatlani kezdett, s hitelessége is csökkent: dekadens, gyenge pápák és rangkór, pénzsóvár, urizáló főpapok vették kezükbe az egyház gyeplőjét. Ezzel egyidőben pedig az egyház tanrendszere is kezdett egyre merevebbé válni: a megújulás lehetősége egyre jobban kiveszett belőle.
Jól példázza ezt az előreformátor Husz János esete, aki már máglyán végezte, mivel Róma már nem tudott és nem akart megújulni. Még a két szín alatt áldozást sem vette be a gyomruk: vagyis azt, hogy a hívek ne csak az ostyát, de a bort is magukhoz vehessék az úrvacsora alkalmával.
Az egyház súlyos válságát jelzi, hogy Róma belső problémáit ekkor már nem az egyház oldotta meg önmagának, mint korábban: hanem az egyházat öncélúan használni kívánó politika. A szálakat pedig Luxemburgi Zsigmond magyar király és egyszemélyben németrómai császár tartotta a kezében.
Az 1500-as évek első felére aztán a botrányokba süllyedt, hiteltelenedő római egyház hatalma viszont végzetesen megroppant. Mindeközben pedig az egyre erősödő polgári öntudat is sokat segített abban, hogy a reformáció végül nem egy lábjegyzetként végezte, mint a huszitizmus: Isten eddigre elkészítette a megújulás feltételeit.
A reformátorok eredeti célja egyébként, bár sokan nem tudják ezt, nem az egyházszakadás volt, hanem a katolikus egyház megreformálása. A pápa erre a szándékra kiátkozással válaszolt, így másképp nem tehettek: kényszerű módon ugyan, de felvállalták a szakadást
Fontos megjegyeznünk azt is reformáció nem valami új, mint azt a római egyház állítja hanem megújulás. Visszatérés a bibliai és óegyházi alapokhoz, amelytől a római egyház sajnálatos módon a középkor végére már teljesen elszakadt. Luther és Zwingli nem új egyházakat és még kevésbé nem új vallást alapítottak: hanem visszatértek ahhoz, ami az igaz hit volt a nagy eltévelyedés ideje előtt.
A Szentíráson túl a reformátorokat egyébként elsősorban Hippói Szent Ágoston korszakalkotó, de a középkor végére javarészt méltalanul elfeledett munkássága inspirálta. Kálvin például több, mint 4100 alkalommal idéz tőle vagy hivatkozik rá fő művében, az Institutio-ban; Luther pedig ágostonrendi szerzetesként szintén belőle (is) inspirálódott. A reformátorok az Ige és Szent Ágoston igemagyarázatai alapján dolgozták ki a reformátori alapelvek is: ezek azok a pillérek, melyek mentén az egyház megreformálását elképzelték a reformátorok. Luther és követői négy ilyet ismernek, Kálvinék viszont ötöt: ezeket fogjuk most röviden bemutatni.
solus Christus
„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért, tanúbizonyságul a maga idejében.” (1Tim 2,5-6)
Ez az alapelv leszögezi, hogy Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között. Csak Általa lehet eljutni az Atyához, és nincs szükség semmiféle más közvetítésre: például Mária, vagy a szentek közbenjárására, vagy a feléjük szóló könyörgésre. Keresztyénként Krisztusban közvetlenül mehetünk az Atyához, éppen ezért Rajta kívül nincs is másra szükségünk.
Érdekes módon egyébként ez a gondolat is Szent Ágoston által volt először megfogalmazva. Ő maga a “De vera religione” (Az igaz vallásról) c. művében nyíltan ellenezte az elhunyt szentek felé irányuló könyörgések minden formáját, jelezve, hogy ez a gyakorlat idegen a keresztyénségtől, de azoktól a szentektől is, akik magukra nézve ilyet nem kívántak volna. (Szintén, bár kevesen tudják, a köztudat által Kálvinhoz kapcsolt eleve elrendelés tanát is Szent Ágoston dolgozta ki elsőként az Ige alapján: Kálvin ezt csak újra felfedezte a hippói püspök műveit olvasva.) Szintén része ennek a pillérnek az, hogy egyedül Krisztus képes az embereket Isten útjára vezetni és ez által örök életet adni neki – erre semmilyen rítus, jócselekedet nem elégséges. De erről részletesebben a következő pontban is szó lesz.
sola gratia – egyedül a kegyelem
„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2,8-10)
Ez a pont azt szögezi le, hogy egyedül Isten kegyelemből van üdvösségünk (vagyis örök életünk). Ez egy ajándék az Úrtól, amit önként és ingyen ad annak, akinek Ő akarja. Nem tudjuk kiérdemelni semmilyen módon, nem tehetünk érte semmit, kívül esik a hatáskörünkön.
A katolikus egyház a reformáció korában azt hirdette (és részben ma is azt hirdeti), hogy az üdvösség eléréséhez elég, ha sok jót cselekszünk, sokat imádkozunk, és esetleg adakozunk az egyháznak. Ezen tanítás része az is, hogy akinek túl kevés a jócselekedete, az levezekelheti ezt a purgatóriumban, illetve az is, hogy a szenteknek vannak fölösleges jócselekedetei, amelyekből lehet kérni.
A római tanítás ebben a kérdésben abból indul ki, hogy képtelen elfogadni az ember tehetetlenségét Isten Mindenhatóságával szemben. Az a vágyvezérelt gondolkodás irányítja, amely az embernek hatalmat akar adni az Istennel szemben, mintha nem Isten, hanem az ember lenne az, akinek hatalmában áll megnyitni önmaga előtt a menny kapuját.
A Szentírás viszont azt tanítja, hogy az üdvösségnek nincsen emberi feltétele: Krisztus fizette meg az árát, Őbenne kapja az, akinek Isten akarja adni: az ember Istennel szemben tehetetlen. A menny kapujának kulcsa Istennél van: s Ő annak nyitja meg, akinek akarja, akit pedig akar, azt kizárhatja onnan (vö.: Máté 25,1-13). Mi erre csak válaszolhatunk, de még azt sem kényünk-kedvünk szerint: mert ha az Úr valakinek adja a kegyelmét, akkor azt is kimunkálja benne, hogy ezt hittel el is tudja fogadni. A Mindenható akaratával szemben halandónak szava sem lehet.
sola fide – egyedül hit által
Először is lássuk, hogy az Ige szerint mi az igaz hit? A válasz a következő:
„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. (…) Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsid 11,1.6)
Maga Luther Márton pedig a Római levél olvasása közben jött rá arra, hogy miért retteg a kárhozattól annak ellenére, hogy szigorú szerzetesi rendszabályok szerint él: azért, mert nincs élő hite, cselekedetekből pedig nem tud megigazulni, bűntelenné bármennyire is próbálkozik, nem tud válni. Az alábbi két igevers volt megtérésének és munkásságának a katalizátora:
„Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva: ’Az igaz ember pedig hitből fog élni’.” (Róma 1, 16-17)
Az Ige és az azon nyugvó reformátori tanítás világos: egyedül hit által van üdvösségünk. Helyből azért is, mert Istent hit által ismerhetjük fel: ésszel nem tudjuk felfogni az Ő nagyságát. Nem tudjuk Őt tudományosan megvizsgálni, megmérni sem (bármennyire is szeretnék ezt a szcientizmus és az ateizmus hívei), mert Ő nem része az anyagi világnak. Ő alkotta azt, de nem része annak: felette áll az anyagnak, felette áll a fizikai valóságnak: így lehetséges az, hogy Ő egyszerre van jelen mindenhol időben és térben egyaránt, annak minden egyes pontjában.
Istent megismerni, az Ő létét elfogadni, és az Ő akaratát meglátni csak hit által lehet: aki nem hiszi, hogy Ő létezik, az képtelen elé járulni. A hit az alapja tehát mindennek, és azt nem válthatják ki a jócselekedetek, sem semmi más.
A helyzet tehát végtelenül egyszerű: aki hisz az Úr Jézus Krisztusban, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. Így aztán nincs igaza Ferenc pápának, amikor azt mondja, hogy egy erkölcsös ateista is mehet a mennybe, sem az univerzalista/hiperkegyelmes tévelygőknek, akik azt hazudják, hogy Isten senkit sem küld a pokolba: mert aki nem hisz, annak nincs kegyelem. Az csak az Isten izzó és engesztelhetetlen haragját fogja megtapasztalni.
Fontos persze az, hogy a hit egyedülvalósága nem egyenlő azzal, hogy akkor a jócselekedetekre nincsen szükség. Ez elsősorban a nyugati lutheránus irány nagy tévedése, akik Luther nyomán szalma-levélnek bélyegezve mellőzik Jakab apostol tanításait. Ők azt gondolják, hogy a hit annyi, hogy „hiszek” és azon túl mindegy, mit tesznek, már meg vannak mentve.
Jakab apostol, és az ő nyomán a kálvinizmus is arra hívja fel a figyelmet, hogy az ilyen hit nem élő, üdvözítő hit, hanem az ördögök hite, ami a kárhozat retteneténél többre nem elég (vö: Jakab 2,19). Az élő, üdvözítő hit viszont jócselekedetektől ékes.
„Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jakab 2, 26)
A valódi hit jele tehát az, hogy a keresztyén élete termi a megtérés gyümölcseit: az Istennek tetsző jócselekedeteket. Nem azért, mert azt várja, hogy Isten majd ezt érdemként számítja be neki: hanem hálából azért, mert megszabadította őt a Krisztus a halál és a kárhozat átka alól.
sola scriptura
„A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen.” (2Tim 3,16-17)
Ez a pillér azt jelzi számunkra, hogy az üdvösségre vezető út és Isten lénye egyedül a Bibliából ismerhető meg. Nincs más út, nincs más mód: csak ez. A Szentírás az Istennek az emberhez szóló üzenete. Éppen ezért minden okkal és céllal van benne: nem lehet mazsolázgatni belőle, mint ahogy ezt pl. korunk progresszívjei teszik.
Fontos az is, hogy a Biblia nem emberi szó csupán, hanem Istentől ihletett Ige: Isten szava a mi számunkra. Ez azt is jelenti, hogy az annak való engedelmeskedés elengedhetetlen feltétele az üdvösségnek. Aki pedig tagadja, hogy a Szentírás Isten egyetlen Kijelentése volna, az nincs a kegyelem állapotában, s ha nem tér meg, nem mehet be az Isten országába.
Az üdvösségre tehát a Biblia és csak a Biblia szavai vezethetnek el, az az egyetlen igaz Kijelentés. Nem vetjük el persze a keresztyén hagyományokat, zsinati tanításokat, hitvallások sem: sőt, nagyra becsüljük őket. Ezeket viszont nem tartjuk Kijelentésnek, hanem csupán olyan dolgoknak, amelyek a Kijelentést magyarázzák. Illetve elvetjük az olyan hagyomány-részleteket, melyek egyértelműen szembe mennek az Ige szavával. Mert ha az Ige a mérce, akkor minden. ami azzal ellentétes, csak romlott lehet, s ilyeténképpen elvetendő.
soli Deo gloria – egyedül Istené a dicsőség
„Én vagyok az ÚR, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak.” ((Ézsaiás 42,8)
Isten az egyetlen Szabadítónk. Ő végezte el Krisztusban a megváltást. Ő adja nekünk a hitet. Ő alkotott minket és ezt az egész világot. Ő ad elénk lehetőségeket, Ő ad nekünk képességeket, Ő vezeti és segíti a hívőt az életében.
Ebből pedig az következik, hogy mindezt tőle kaptuk, nem mástól – egyedül Őt szabad ezekért dicsőítenünk. Ez az a pont egyébként, amit a kálvinizmus rakott a Solákhoz, de egyértelműen ide illik: a keresztyén ember élete ugyanis nem lehet más, csupán folytonos Isten-dicsőítés. ahogy azt Pál apostol is írja.
„Akár esztek tehát, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (1 Korinthus 10,31)
Aki tehát bárki, vagy bármi mást dicsőít, mint a Szentháromság Egy Istent, az bálványimádó és annak meg kell térnie. Mindegy, hogy a dicsőítés tárgya angyal vagy szent, teremtmény vagy ember: aki ilyet tesz, az a kárhozatnak az állapotában van. Isten nem adja másnak a dicsőségét: adjuk hát meg Neki azt, ami jár. Elvégre, Ő maga mindent odaadott értünk: csekély ár ezért az, hogy életünket, szavainkat, tetteinket az Ő dicsőítésének rendeljük alá.
összegzés:
