Textus: Mt 28,20: “Elmenvén tegyetek tanítvánnyá minden népeket, megkersztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. És én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”
KAPCSOLATBAN KRISZTUSSAL
Amikor az egyház megszületik létének-életének alapja az átélt- megélt közösség Krisztussal. Minden közösségi aspektus ebből a valós kapcsolatból nő ki. Személyes kapcsolat Jézus Krisztussal, a megváltóval, az élő Úrral, a Mesterrel. Tagjainak egymással is ezért lesz kapcsolatuk és közösségük, mert a Krisztussal való kapcsolat élő. Krisztuson keresztül jutnak egymással testvéri kapcsolatba.
INTZMÉNY NŐTT KRISZTUS ÉS A HÍVŐK KÖZÉ
Az egyház a reformáció korára egy történelmi léptékben is hosszan tartó és nagy sodrású intézményesülésen megy keresztül. Az egyház üdvintézménnyé válik, az üdvösség kérdése, mint megannyi más kérdés is intézményes kérdéssé lesz. A hívő és az Isten közé került az egyház, a klérus papsága, mely közvetített Isten és ember között.
Persze van ebben ráció, hiszen ez a papság mindenkori feladata: képviselni az embert az Isten előtt és képviselni Istent az ember előtt. A mai divatos intézményellenes habitus miatt azonban meg kell jegyezni: Krisztus egyháza spirituális közösség is és intézmény is – nem egymás ellenére, hanem javára!
Ugyanakkor ebben megláthatunk egy ősi kísértést: automatizálni a kapcsolatot Istennel… ahol intézni-valók vannak, nem kell hozzá szív, értelem, akarat, érzés, hanem csak egy metódus, amit végigjár az ember – és már mehetünk is a dolgunkra. Az Ószövetség idején is számtalan ilyen eset van, amit Isten szóvá tesz, sokszor ítéletesen, mert Ő nem egy intézmény, miként a hit nem motorikus mozgás.
Ám az Óból az Újszövetségbe a lévita-papság és az ároni papság nem öröklődik át Krisztus rendje szerint és annak ellenére sem, hogy már az ó-katolikus egyházban megkezdik az intézményes klérus és egyház felépítését. Nem véletlen, hogy a reformáció ezzel szemben az általános papság elvét fedezi fel újra, miközben a papból pásztorrá lesz az egyház hivatalos szolgája.
Az intézményesülésnek volt a végső-stádiumú és méltán legriasztóbb aktusa a bűnbocsájtó cédulák árusítása, mely Luther méltó felháborodását váltotta ki és lett kiindulópontjává a 90 tétel megfogalmazásának, mely kikerül a wittenbergi vártemplom kapujára. Ezzel a prófétai cselekedettel indul útjára a reformáció, lobban fel a láng.
De azért látnunk kell, hogy ezt az a Luther tudta megtenni, aki még ezelőtt
személyes kapcsolatba került Krisztussal!
és ez a mindent eldöntő kérdés!
De még mielőtt a személyes kapcsolat megszületett volna lelkében feltámadt egy hatalmas erejű vonzás! Szerzetes lett, az ágostai rendben. A tehetséges fiatalember tudásszomjával csak az igazi- valóságos szent életre való olthatatlan vágya vetekedett. Úgy lehetne mondani korszerűen, hogy Márton az Istennek való életet komolyan gondolta! Számára ez a szent élet egyáltalán volt nem taszító (mint manapság), hanem ellenkezőleg: eszményi, vonzó, a legcsodálatosabb, a legnagyobb dolog a világon, amit csak el lehet képzelni!
Persze a mi korunkban, ahol a szent egyáltalán nem vonzó ez nagyon furcsa és értelmezhetetlen. De tegyük fel a kérdést, hogy miért van ez így? Azért, mert ma új „szentségek” vannak forgalomban. Például a „szabadság szentsége”, a „klíma-kérdések- természetvédelem és egyéb zöld szentségek”, a „befogadás- elfogadás szentsége” etc. – és az ezekhez kapcsolódó próféták és követőik. A szent és az arra való vágy maradt, “csak” a tartalmát kicserélték – voltaképpen ennyi történt. Miért nem jó karriernek gondolta csupán az egyházi életet Luther? A válasz röviden ennyi: mert a vonzás mögött Jézus állt.
JÉZUS HÍV – EGY ÚJ EGZISZTENCIÁBA
Krisztus hívja követésre a halászokat. Úgy beszél velük, hogy érthessék, azaz nem azt mondja: ti kövessetek engem és én azt mívelem, hogy szerte a római birodalomban gyülekezeteket alapítsatok és szent iratokat írjatok -a mártírhalálotok előtt- tisztelet a kivételnek”. Erre valószínűleg egymásra néztek volna azzal a jól ismert „hogy mi?” nézéssel. Hanem Jézus azt mondta, hogy: „és én azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Mt 4,19) – és ezt tökéletesen értették azonnal.
De mit is jelent EZ? Jézus itt nem kerít szót az egyéni üdvösség kérdésére, viszont egzisztenciális kérdéssé teszi a követést. Halásznak lenni – egzisztencia, emberhalásznak lenni szintén egzisztencia (még ha ott és akkor nem is világos miben áll). Egzisztencia, úgymint a teljes életet befolyásoló, kitöltő dinamikus életfolytatási pálya, meder és tudata annak ki és mi vagyok. És tegyük hozzá: az emberhalászat jóval nagyobb dolog, mint a halak halászata – ez is az első pillanatban érthető. Tehát vonzó! Felettébb. Továbbá ez a vonzás kitölti azt az űrt, ami annak nem-tudása, hogy mit jelent az emberhalászat – mindez majd kiderül a követés során.
A hívás lényegi pontjai ezek és bár évezredek teltek el azóta, hogy Krisztus ezt Péteréknek mondta, ám a mintázat semmit sem változott:
teljes egzisztenciánkat érintő módon egy új egzisztenciába hív Jézus maga után.
A követés a tanítványi közösségben zajlik le. Tanítvánnyá kell lenni, mely egyszerre tanulás és életközösség. Aki tanítvánnyá lesz egész életében az marad, sosem lesz mesterré, mert „egy a ti mesteretek a Krisztus” (Mt 23,8). A tanítványság még nem megtérés! Hanem a tanítványság során történik meg, hogy újjászületünk, megtérünk. Ha ez nem így lenne, akkor a pünkösd előtti tanítványokat nem lehetne tanítványoknak nevezni, márpedig Krisztus végig annak tartja őket (az ő megtérésük- újjászületésük a Szentlélek kitöltetésekor, pünkösdkor történik meg).
Krisztus tehát nem “csak” üdvözülésre hív el, hanem tanítványságra is, amiből következik a küldetéses élet. Ahogyan a kegyes mondás tartja: Isten országában nincsenek munkanélküliek! Mi a küldetés? „Tegyetek tanítvánnyá…” parancsolja Krisztus. Ez nem „megtérítést” jelent és azért nem, mert egyszerűen nekünk erre nincs hatalmunk, hanem csak az Ő Lelkének. Arra viszont van hatalmunk, hogy bevonjuk őket a tanítványi közösségbe, a gyülekezetbe.
Krisztussal való személyes kapcsolatunk a tanítványság során bomlik ki.
Ennek része az üdvösség, a testvériség a többiekkel, de fontos része az egzisztenciaváltás: emberhalásszá lenni. Mi nem csak a magunk földi életével (és üdvösségével) törődünk, hanem van küldetésünk is egyéni életünk mellett.
A MINDENSÉG CENTRUMA
Végül aztán Luther sok önsanyargatás, gyötrődés után megérkezik a kereszthez. A vonzás centruma ez volt, itt érti meg, hogy habár saját bűneiért eleget tenni nem tud, de nem is kell, mert Krisztus a kereszten tökéletesen eleget tett minden bűnéért. Ma is ez a gravitációs központ, miközben korunk tagadja a bűn létét és vitatja, hogy mi bűn mi nem bűn.
Jézus azt mondja „Ha én felemeltetem a földről magamhoz vonzok mindeneket” (Jn 12,32). Függetlenül a korszellem egyre diktatórikusabb narratívájával, mely vitatja a bűnt – mi csak hirdessük a keresztre feszített Krisztust! Mert onnan árad a vonzás. „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről.” (1Kor 2,2)
VELETEK VAGYOK MINDEN NAPON A VILÁG VÉGEZETÉIG
Krisztus jelenlétét ígéri minden tanítványának, minden nap míg a világ világ, míg csak tart földi életünk. Sosem vagyunk egyedül még akkor sem, ha egyedül érezzük magunkat. Pedig de sokat mondjuk ezt – egyedül érzem magamat! Kortünet, hogy ma nagyon nagy teret engedünk magunkban az érzéseinknek. A keresztyén hit tudatos hitforma, mert a hitnek tartalma van. Az érzések bennünk folyamatosan változnak, erősödnek, gyengülnek, ám a világos ismeret, tudás felettük áll. Főleg, ha annak a tudásnak szilárd alapjai vannak és jól meg vannak fogalmazva. És ha a tudott dolgoknak engedünk teret – ha kell: érzéseink ellenére is.
Jézus jól, egyszerűen és világosan fogalmazott: velünk van minden napon. Ez nem érzés dolga, hanem így van és kész, akár éppen érzem, akár nem. Érdemes lenne ennek fényében élni életünket! Ha küldetésbe megyünk nem egyedül megyünk, ha vizsgázni, akkor nem csak kettesben leszünk a professzorral. A gondot nem egyedül hordom. A nehézség, nyomorúság, betegség nem „kitolásból van”, nem „így jártam, azt kész”, hanem a „akik Istent szeretik azoknak minden javukra van” (Róm 8,28), mert Ő énvelem is van. És ez nem érzés dolga, hanem valóság akkor is, ha nem érzem, vagy ha épp az ellenkezőjét érzem. A személyes kapcsolat integráns része ez a tudás, hogy Krisztus velem van!
A reformáció az EREDETHEZ vezet vissza. És az eredet ott található, ahol Krisztus. Ezért mondhatjuk, hogy nekünk is erre van szükségünk, erre a reformációra – együtt és egyenként:
