AZ ELVESZETT PARADICSOM ELVESZETT HITE ÉS VÁGYAINK AMBIVALENCIÁJA
Korunkban a nyugati ember már nem hiszi, hogy egykor a paradicsom volt az eredet helye. Azt meg végképp nem, hogy elveszett volna és e veszteség oka ő maga lenne. Ám ambivalens módon mégis visszavágyik az elveszett paradicsomba – lényegében – akárminek is nevezi, akármilyen elképzelés szerint is szeretné újra megtalálni, létrehozni. Igen, mert állítom, hogy az ember vágyképei mögött ott áll a kert, hajdanvolt élettel teli békéje, ragyogása, harmóniája és mindaz, amit jelent a bibliai elbeszélés. Csak már nem is tudjuk, hogy mit mond a Kijelentés, hogy milyen is volt az eredet világa. Vágyak és érzések – ahogy más esetben is (pl. a szerelem) nincsenek tudatos kontroll alatt, vannak és kész és nem szorulnak magyarázatra, csak elvétve kérdezünk. Ilyen a paradicsom utáni olthatatlan vágy is, mert minden időben minden egyes ember és kultúra valahogy ezt az eszményi felhők nélküli, derűs világot szeretné megépíteni vagy létrehozni.
Amennyiben a hitében kiüresedett nyugati ember gondolkodna ezen csak egy kicsit is beláthatná, hogy olyasmi nem lehet vágyunk netovábbja, aminek semmi alapja ne lenne, ahonnan kinőhetett volna, vagyis az ismeretlen. Csak ismert dolgokra vágyhatunk, ami teljesen ismeretlen az nem lehet vágyunk tárgya. Márpedig a teljes harmónia, bőség és vég nélküli élet állandó inspiráció alatt tartja az embert! A mai civilizációs tudásunkkal és erőnkkel életünket soha nem volt módon tesszük egyre kényelmesebbé, lehetőségeit folyamatosan kitágítjuk (pl. virtuális valóság, kiterjesztett valóság) és amennyire lehetséges meg akarjuk hosszabbítani az életet.
Elképzeléseink a tökéletes életfeltételekről és életről egybeesnek azzal, amiről az Írás tanúskodik. Persze mindig van egy sereg újítás, az ember találékony és kreatív lény – de vajon mi hajtja előre mindig, ha nem az, hogy a fennálló élet még mindig nem olyan, mint amilyen kép él arról lelkében?
Hogyan lenne lehetséges, hogy ha van valami bennünk, aminek van egy érzés-vágy közös emlékezete, úgy, hogy az sosem volt? Ha nem volt az a valami, amire emlékezünk, akkor hogyan is vágynánk oda vissza mindnyájan? Mert az ember mióta csak eszét tudja visszavágyik az elveszett paradicsomba.
valójában ma a szabadság nagy ábrándos gondolata testesíti meg mindazt, ami a paradicsomban ott volt – ma ez a szó az a lencse, amivel fókuszálunk rá
A PARADICSOMI SZABADSÁG VOLT AZ IGAZI
Molnár Tamás filozófus mondta: “a szabadság egy nyilvánvalóan üres érték, mert annak tartalmától függ rossz vagy jó- értékes vagy értéktelen volta”. Az elveszett paradicsom dimenziói a szabadsággal nagyon jól összefüggésbe hozhatók. Az igazi szabadság tartalma tehát az igazi kérdés és ez a tartalmas szabadság a paradicsomban még jelen volt. Mire gondolhatunk?
Először is a paradicsomban korlátlan bőség volt – mindenből volt elég, mert a paradicsom gazdag világ volt, ahol nem hogy jutott volna mindenkinek elég, hanem bőséggel maradt is volna. Ezért a paradicsom, mint életkörnyezet mentesítette az embert a létért való szakadatlan küzdelemtől. Ez az utóbbi küzdelem csak a bűneset után jelenik meg, mint ami az átok része. Szabadság a létért való küzdelemtől, szabadság a nélkülözéstől, amit ha érzésekben szeretnénk beazonosítani talán a gyermekkorunkat idézi, annak felhőtlenségét és gondtalanságát (ha ilyen gyermekkor adatott).
Másodszor az idő a “meghalni nem tudás” miatt végtelen volt. Nem sietett senki és semmi sehova, nem kellett “időre” megtenni dolgokat, az életet nem jellemezte a következő életkorra való felkészülés, majd annak elmúlása és egy új életkorba való átlépés. Sem a zenit, ami után már csak csökkenőben van minden. Az idő csupán az élet harmonikus ritmusa volt és nem visszaszámlálás. Szabadság a lejáró időtől – az “örökzöld szabadsága”. Miért? Mert az időnek az “elmúlás” dimenziója akkor még nem létezett.
Harmadszor a teljes teremtéssel együtt tágasság és meghittség egyszerre jellemezte; egyszerre volt otthon e kert, mégis jóval nagyobb volt egy “konyhakertnél,” mert folyók keretezték, tágas volt, de nem olyan, amiben elvész az ember, hanem otthon a nagyvilágban. Abban a nagyvilágban, ami az ember felfedezésére várt. Az ember teremtett mivoltában meztelen volt, belesimult ezzel a teremtésbe, része volt, de fölé is emelkedett méltóságában és küldetésében. Mindezek együttese a létezés biztos és gyönyörűséges alapját, keretét jelentette, amiben lehetett élni, mert nem volt ott a puszta létért való állandó küzdelem. Az otthon és a horizontok szabadsága volt egyszerre, védettség és oltalom és a felfedezés perspektívája.
Negyedszer pedig a szépség és gyönyörűség helye volt, ahol nem volt semmi, ami híjával lett volna a jó az szép, a szép az jó összefüggésnek. Cicero mondta: “a változatosság gyönyörködtet” (varietas delectat) – és a paradicsomkert épp ilyen volt Éden földjén. Talán nem túlzó képzettársítás az Avatar című film élő bolygója, mely lefesti a képzeletbeli csodás Pandora bolygót, ahol minden él, lüktet és minden élet össze van kapcsolva egymással. Az analógia persze mint mindig behatárolt, így itt is: mert a Pandorával ellentétben a paradicsomban (sőt az egész teremtettségben) nem volt halál. Szabadság a rútságtól, a visszataszítótól, a félelmetestől vagy az egyhangúságtól és szabadság a jóra, a szépre és igazra.
Ötödször: ott volt az élet önmagán túli értelme – a küldetés. A paradicsomi isteni parancsok az embernek olyan feladatokat adnak, melyekben kiteljesedhet mindaz a jó, ami már a teremtése első pillanatában is ott van benne. Az isteni parancsok olyanok, melyek a mai és mindenkori ember motivációiban kimutathatók, azaz még ma is visszhangoznak lelkünkben. Szaporodjatok és sokasodjatok, hódítsátok meg, uralkodjatok, töltsétek be… mindezek alapmotivációi az emberi életnek (ma ebből számos parancsot rossznak tart kultúránk, ám erre semmi oka nincs – erről majd egy későbbi posztban írunk). Ez az élet értelme, küldetése és az élet továbbadásának szabadsága.
Hatodszor: az emberi közösség dimenziói is ott vannak már a paradicsomban, mert az Írás szerint Isten az emberpárt odahelyezi a kertbe, hogy “művelje és őrizze azt”. A klasszikus teológia szerint a művelés a kultúra születése, az őrzés pedig az államé. Az emberi közösségnek mindkettőre szüksége van: az egyik a kreativitását és flexibilitását adja, a másik a szilárdságát és szervezettségét. Eredetében így sem az állam, sem pedig a kultúra nem gonosz dolog (mint ahogy mindkettőre ezt az “eredendően rossz” kategóriát rávetítették már sokszor a történelem folyamán). Az emberi közösség szabadságát láthatjuk ebben.
Hetedszer: a paradicsomban az emberpárnak szeretetközössége van egymással és közössége van Istennel. Az ember férfi és nő együtt, és sehogy se másképp. Ez nem korlát, hanem ebben rejlik a szabadság, minden más nem szabadság, csak bűn-rabság. Másrészről, ami a vallás küldetése, hogy az Istennel való kapcsolatot megteremtse ott még szükségtelen, mert korlátlanul megvolt. Ez a szabadság azt jelentette, hogy Isten szabad az ember felé és az ember szabad az Isten felé és a férfi és nő kapcsolatában is ott tükröződik ez a feltéten szabadság. Ugyanis bűn nélkül minden feltétlen, azaz szabad volt.
Összefoglalva ezek képezik vágyaink fő aspektusait:
a bőség, az idői végtelenség, tágas horizontok és tágas otthon, a változatosság gyönyörűsége, az élet kiteljesedése a felfedezésben, az emberiség közössége, szeretetközösség egymással és Istennel – ez a szabadság tartalma, ezek a szabadság dimenziói!
És még mielőtt valaki azt mondaná, hogy ez csupán mai vágyképeink visszavetítése a vélt paradicsomba, az olvassa a teremtés könyvét, mely korunk embere vágyképeinknél kissé korábban lett leírva. Nem visszavetítésről van szó, hanem egyetemes, korokon és kultúrákon átívelő közös emlékből táplálkozó visszavágyásról.
A TEREMTÉS TERMÉSZETTÉ ALACSONYUL – A HIÁBAVALÓSÁG UNIVERZUMA
Ma nem ezzel találkozunk a természetben, mert az ítélet alatt a KREATÚRA NATURÁVÁ süllyed. És mégis: milyen fenséges, milyen gyönyörű! De ma már a teremtés hiábavalóság alá rekesztett változatával van dolgunk – mind az ember, mind a világ, sőt, az egész univerzum tekintetében. A Biblia szerint az ember bűne és annak következménye a teljes materiális univerzumot, a látható világot érintette.
A természet ismeretében jelentősen máshol tart már a tudomány, mint ahol a közvélekedés tart. Ugyanis a nyugati közvélekedés naturalista vagy materialista, tehát azt vallja, hogy nincs más csak az anyag (a mai pluralista társadalom hivatalosan – mivel ez a “tudománynak megfelelő” – ezt a materialista álláspontot tanítja; más kérdés, hogy az emberek ettől még lehetnek vallásosak; az is más kérdés, hogy ma vallási pluralizmus van és az is, hogy a vallásosság nem feltétlenül jelenti, hogy valamely vallási közösséghez tartoznak).
Azonban Einstein és Bohr felfedezései (relativitáselmélet és kvantummechanika) ezt a felfogást már rég meghaladták és arról beszélnek, hogy az energia és a téridő alkotják az univerzumot és nem valamilyen szilárd anyag. Ám az igazság az, hogy már ezen is túllépett a pontosítás tekintetében a tudományos világ: az univerzum atomi és a legnagyobb szinten is információ. Persze sokan feltették a kérdést, miután megállapították, hogy az információ “szellemi minőség”, hogy honnan van az információ? Mivel a szellemi minőség csak szellemiségből születhet, következésképpen egy szellemmel rendelkező élőlény szükséges az információ puszta létéhez.
Így a teljes univerzumra kiható következmény a halál és pusztulás megjelenése a teremtettségben értelmezhető az előbbiek nyomán úgy, mint az információból szőtt világegyetemnek megváltozott a kódolása! Bele lett kódolva a halál és pusztulás, az időhöz kötöttség. Más szavakkal Pál így jellemzi a világunkat: a rothadandóság, hervadás, ideigvalóság, hiábavalóság világa. Megváltozott az idő természete: többé nem harmonikus ritmusa az életnek, hanem visszaszámlálás – EZ a hiábavalóság kódja!
Ha a hiábavalóság kódját akarjuk megszüntetni – sok oldalról megközelítve tudományunkkal és civilizációs erőnkkel – akkor valójában az okozatot akarjuk megváltoztatni miközben a kiváltó okot érintetlenül hagyjuk – ami a bűn volt a Biblia tanúsága szerint.
Az ember meglehetősen régen kísérletezik azzal, hogy a hiábavalóságot megszüntesse, kiiktassa, felfüggessze. Ma különösen sok ilyen törekvést lehet látni. Persze keresztyénként elmondhatjuk az esztrádműsor címével: ez lehetetlen vállalkozás! Ám azt is elmondhatjuk, hogy a nyomorúságos helyzet nem fog mindig fennállni, mert Isten hű volt ígéretéhez és elküldte az asszony Magvát, aki a kígyó fejére taposott.
A következő posztban folytatjuk a paradicsomi vágyaink témáját, mert módfelett érdekes a nagy kísérlet korunkban: a paradicsom meghódítása (csak az 1492-es dátum nélkül), miként az is, ahogy Isten feloldja az átkot majd.
