“A szavak könnyen fegyverré alakíthatók”. (Ernst Jünger)
Sokat használjuk a hitelesség szót. Szinonim idegen kifejezéssel: autentikus. Lehet onnan nézni, hogy hogyan gondol valaki önnön hitelességére és mit érez úgy, hogy meg kell tennie hitelessége megerősödésének érdekében. És lehet onnan nézni e szót, hogy valakik eszközként használva állapítják meg valaki más hitelét. Most az utóbbiról lesz szó.
Innen nézve ez egy revolverszó, amivel sarokba lehet szorítani bárkit. Más oldalról nézve egy mérlegszó: valaki hitelesnek mondva rendben van -örökké, a hiteltelenség felvetése pedig már önmagában is hiteltelenít. A személy hiteltelenítése minden hozzá kapcsolódó dolgot is elhiteltelenít: azt amit mondott és amit tett, mégpedig visszamenőleges hatállyal. Hogy ez bekövetkezik-e az attól függ: mekkora publicitást kap a hiteltelenítő eljárás. Wellcome to a Brave New World!
De rendben van-e ez? Nem veszélyes játék? Erős kétségeim támadtak az eljárás hitelességét illetően …
A hitelesség régi megfelelője mind szóban, mind pedig a maga társadalmi valóságában
a tekintély!
A kor, amiben élünk régóta túl van a régi tekintélyek lerombolásán. Mi több: a tekintélyrombolás jó, pozitív tett, mert forradalmi. Az egy más kérdés, amiről kevés szó esik, hogy mivel maga a tekintély az emberi közösségben megkerülhetetlen, ezért új tekintélyek jöttek létre. És hogy-hogy nem: az egykori és mai tekintélyrombolók igen nagy tekintélynek örvendenek. Így hát olybá tűnik, mintha a nagy forradalmi tekintélyrombolóknak valójában nem a tekintéllyel lett volna bajuk, hanem hogy nem ők voltak a birtokosai. De ez a probléma immár megoldottnak tekinthető. Persze lehet, hogy ez konteó.
Mindenesetre letagadhatatlan, hogy a tekintély maradt, csak a hűbérbirtokosai változtak. Hűbér – nos, ez sem szűnt meg, csak hűséget kell fogadni leginkább a mainstreamnek, és máris lesz bér. A hitelesség-kérdés valójában masszív tekintélyelvűség, ahol a tekintély (norma) önkényes és egyben változó és egy bizonyos irányba halad.
A hitelesség felvetése ahhoz a képzethez tartozik, hogy képesek vagyunk minden ambivalenciát nélkülözve megfelelni annak, amit képviselünk – legyen az bármi is. Vagyis: tökéletesek vagyunk. A kérdés ezek után, hogy a természetben létezik-e ilyen ember? De ez könnyű kérdés, mert ilyen ember nem létezik. Következésképp a mérleg álszent! Nem a világra szóló botrányokról beszélek, hanem általában arról, hogy ez a gondolkodás eleve hibás, farizeusi és vágyvezérelt. Olyan követelményt állít a másikkal szemben, melyet maga se tud teljesíteni.
A hitelesség csiki-csuki játék a tekintélyrombolás utáni romokon, Baudelaire után szabadon: a romlás (új) virágai ezek
mi hiteles?
Ez legtöbbször attól függ, hogy ki kérdezi. Nem sok köze van a valósághoz, sokkal inkább a mérceállító mércéjéhez. Ő határozza meg az autentikus normát. Nyilván mindenhez ért vagy ha nem, akkor az autentikusság alapját képező értékekből kiválogatja azt, ami szerinte kulcsfontosságú. A norma legtöbbször önkényes, és a támadott fél értékrendszeréből egy szemelvényválogatással megy végbe. A megkérdőjelező tehát egyben a normát is felállító, a legtöbb esetben maga a bíró is a kérdés eldöntésében. Mi több: az, aki kihirdeti az ítéletet a közvélemény előtt. Egy esetleges valódi bírósági eljárásra semmi szükség – ez érdekes fejlemény mai kultúránkban. Molnár Tamás mondja: “Kiformálódik a közvélemény, mely valójában egy szűk csoport véleménye” (1).
a működési mechanizmus – before the facts: Johnny Depp esete
Például Johnny Depp hitelét egy pillanat alatt elveszítette, mikor Amber Heard megvádolta mindenféle dologgal. Lehet, hogy ennek ahhoz is köze volt, hogy Depp férfi, Heard meg metoo. Mindenesetre számos filmből kirúgták, és radioaktív persona non grata lett néhány pillanat alatt. Félreértés ne essék: Depp nem egy matyóhímzés (amint mi se) korántsem tökéletes ember (ahogy mi se). Ugyanakkor még a hosszadalmas bírósági eljárás vége előtt a társadalmi ítélet megszületett! Sőt: az ítéletvégrehajtó mechanizmusok is életbe léptek és végbementek.
Ezek után a bírósági tárgyalás még tartott és tartott és tartott. Aztán kiderült: Amber Heard hazudott és Depp mégsem olyan pusztítóan gonosz. De ekkor már bizonyítás nélkül tönkretették a hitelét. Mindössze bemondásra – és ez elég is volt a szép új világban. Okos volt, hallgatott, nem szállt vitába senkivel. Aztán jöttek a stúdiók és hívták vissza filmekbe, erre a jó Johnny azt mondta: rendben fiúk, de lesz egy kis felára a dolognak – na, tudjátok mire gondolok … és hát tudták. Depp szerencsés volt – 1000-ből 1, aki túléli a nyilvános autodafét.
hitelességmegállapító reflektor a személyre – élete pedig a kukába
A hiteltelenítő eljárás során kipécézett ember hitelessége összeomlik. Kiderül: a személy hiteltelen, és semmi tekintélye nincs továbbá. Ez, ahogy a bevezetőben említettem kihat minden eddigi munkájára is, amit letett az asztalra. Úgy is mondhatjuk: az ember radioaktívvá vált, így aztán minden szintén, amihez csak hozzáért. Mindenki, aki teheti 5 lépést ugrik hátra. Ilyenkor ismerszik meg az igaz barát- szerintem a jelenséget ismerjük. Azonban rendben van-e ez? Két példa: Vincent Van Gogh és Michel Foucault.
Van Gogh közismerten mentális problémákkal küzdött, mondhatjuk: bolond volt a maga módján, de nem közveszélyes. Közismert, hogy egyik fülét levágta és elküldte a szeretett hölgynek bizonyítandó, hogy szerelme komolyra fordult. Valószínűleg mindenki átlátja, hogy egy ilyen ajándékcsomag kinyitása utáni érzelem biztos nem a szerelmi láng fellobbanása lesz a hölgy részéről – kivéve Vincent barátunkat. Ám ez semmit nem von le művészete értékéből.
Michel Foucault posztmodern filozófus nagy ikon. Még mindig. Pedig kiderült róla, hogy pedofil homoszexuális volt és pénzért a temetőben fiúkat … nem is folytatom. Mikor ez kiderült a mainstream sajtó teljes csendje kísérte. Ez a represszív tolerancia stratégiája: a mieinkkel toleránsak vagyunk a végletekig, ellenfeleinkkel semennyire – Viknyédi Balázs írt erről ITT. Nem vagyok olvasója Foucault-nak, de nem ezért. Azonban mondott egy nagyon is igaz mondatot, ami lényegbevágó megfigyelés és így hangzik: “Aki uralja a nyelvet az uralja az egész kultúrát“. Foucault személyes élete talán ignorálja pl. e mondatának igazságát? Semmiképpen sem! Sőt, e mondata igazának ékes bizonyítéka a “hitelesség” szó fegyverként való használata ma.
Következik-e abból, amit írtam, hogy nem kell hitelesnek lenni? Nem, nem következik belőle. Ám, ha a hitelességet a tökéletességgel teszik egyenlővé akkor, jelzem: ennek senki se felelhet meg, még a követelődző sem. Új moralizálás ez, egy új farizeus morál szerint. Az elején azt a kérdést tettem fel: nem veszélyes játék ez?
ám ez nem játék, hanem fegyver!
Minden fegyver kivédhető és lehet ellen-fegyvert is fejleszteni. Legalábbis a történelem, a hadtörténet erről tanúskodik. Ez amúgy – mint minden nyelvi fegyver – jól konstruált, hatékony és főleg azért, mert újra és újra bevetik. Ezért megszokottá válik, nem tűnik támadásnak és fegyvernek, sőt: egy morál adja az erejét- egy hamis morál, mely farizeusi. Persze, azért is hatékony, mert az emberek elbuknak. Bukásuk némely esetben sokak, közösségek megítélésére hat negatívan. Akkor is, ha a kollektív bűnösséget elvileg tagadjuk. Lehet szimplifikálva azt mondani, hogy akkor tessék hitelesen élni! De hogyan lehetséges ez? Megkísérlem ezt majd egy posztban felvázolni.
IRODALOM:
(1) Molnár Tamás: Liberális hegemónia, Kairos Kiadó, 2001 Budapest, 86. o.
