NÉMET ISTVÁN, MAGYAR KOPPÁNY?
Élénken él bennem egy emlék. Sajnos pontos évhez és naphoz kötni nem tudom. 1987 vagy 1988 júniusában, az utolsó iskolahéten történt. Már fenn virítottak a táblán az Á-C-I- Ó, K-Á-C-I-Ó megfelelő betűi. A tanárok – már akkor is – a „most már úgy sem csinálunk semmit” elv alapján vagy fagylaltozni vittek bennünket, vagy valami érdekeset igyekeztek kitalálni. És ekkor Emőke néni, a földrajztanárunk (a földrajz szaktanteremben – nagy dolog volt az akkoriban – volt már videómagnó) behozott egy kazettát és levetítette nekünk az István a királyt. Elemi erővel tört az akkor 11 vagy 12 éves magamra saját magyarságom és európaiságom tudata. Belém hatott az „Európapa”, a „bunkó bugris”, a „mondd, te kit választanál?” élménye. Kiskamaszként még a „hűséggel csábító asszonyaim” élménye is izgató volt számomra, ahogy a kommunisták miatt legyintő elkeseredett családi (főleg az apához és a pápai nagypapához kötődő) vitatkozások nyomán a „jaj, de unom a politikát!” érzését is át tudtam élni. Csak később értettem meg, hogy Fekete Gyula bácsi akkor már hosszú évek óta kongatta a demográfiai vészharangot („csináljunk inkább egy kisbabát”). Szintén csak később tűnt fel, hogy az értelmetlen „Veled, Uram, de Nélküled!” felkiáltással kellett befejezni a darabot. Sokan ebben puszta gesztust látnak az „aczélos” kultúrpolitika felé, pedig többről volt szó. Bár a kommunisták saját végtelen ostobaságuk révén szerencsésen lejáratták magukat és ideológiájukat a magyarok (! – összefoglaló elnevezés) szemében, egy területen kifejezetten „sikereseknek” bizonyultak. A „kádári paktum” ugyanis kialakította a „csak magunknak kaparunk” („azé az ország, aki hazaviszi”) szélsőséges individualizmusát. Erre rájátszva elhitette, hogy a formalizált vallás (egyház) = kizárólagos szabadságmegvonás. Élénken él bennem az a kép, ahogy a Biblia világa és Bibliai mesék című könyveimet forgatva, egyszer csak így fordultam édesapámhoz: „Apukám? Kicsoda Isten?” És még az én mindenkor demokrata és antikommunista Édesapám is (nagy megdöbbenésemre) így válaszolt: „Kisfiam! Istent a papok találták ki, hogy megélhessenek belőle…”
Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy sokan még ma is – ilyen-olyan attitűdök alapján – “Nem kell olyan Isten!” felkiáltással úgy akarnak szabadulni a kommunizmustól, hogy a keresztyénséget is utána kívánják hajítani. Bizonyos turulos csoportok szerint: „Amíg a magyarság pogány volt, hatalmas volt; amikor (puhány) keresztyénné lett, megkezdődtek életében a csapások is. Az utolsót, aki a régi erkölcsöket fenntarthatta volna, Kupa vezért István király hitszegő módon megölette. Így lett a mai napig a legnagyobb nemzetáruló, akit halálában is a szittyák büntetési módja szerint jobb kézfejének levágásával becstelenítettek meg.”
Ezen délibábos ábrándozók ellenében elégnek tartunk néhány szerény és józan ellenvetést tenni, amelyekből nyilvánvaló, hogy a magyarság létviszonyai az addig megszokott módokon számos elemükben folytathatatlanok voltak. Mi a történeti különbség a Kárpát-medencében több mint ezerszáz éve megmaradt magyarság és azon acélkemény, harcos, nála (legalábbis arányosan) jóval számosabb(nak tűnő) népek egész sora között, amelyek nyomtalanul (?) tűntek el erről a területről néhány évtized vagy legfeljebb évszázad vonatkozásában?! Nem merülhetünk el a részletekben, hiszen akkor sokkal inkább kérdőjeles koncepciókat kellene itt sorakoztatnom, mint állításokat. Elég itt annyi, hogy a többes beköltözés/visszaszerzés/rátelepülés/egybeolvadás vonulatairól, a tágabb értelemben vett ős- és korai magyarság, valamint az Árpádok két/hibridnyelvűségéről, genetikai és nyelvcsaládi hovatartozandóságáról talán már néhány éven/évtizeden belül sokkal objektívebb tudásanyag áll majd a rendelkezésünkre az újabb archeogenetikai, régészeti, nyelvészeti kutatások, természettudományos és technikai, kétnyelvűségi és nyelvhibridizációs technikák, illetve módszerek révén, mint korábban.
De hogyan is olvassuk az Intelmekben? „Honnan gyarapodott a Római Birodalom kezdetben, és magasztaltattak fel dicsőségre a római királyok, hanem hogy különféle tartományokból sok jelesek és bölcsek sereglenek vala oda? Bizony, hogy Róma mind e mai napig szolgaságban lenne, ha Aeneas maradéka szabaddá nem tette volna. Mert amiként különböző tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különböző nyelvet és szokást, különböző példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”
Az eredetileg Imre herceg királytükreként írt műben Gellért püspök Karoling reneszánszban csiszolt és István király őseitől szerzett történelmi tudása összegződik. A szerzőpáros egyértelműen párhuzamot von a latin és a magyar történelem között. Ahogy tehát – Vergilius szerint – a latinok igazi szabadságát a trójai menekült Aeneas és az ő Rómát alapító magva hozta el, úgy hozta el az idegen (?) Turul-nemzetség a magyarok igazi szabadságát. Az Intelmek alátámasztják az újabb nyelvészeti adatokat, melyek szerint a magyarság egységes magyar nyelvűségének (egynyelvűségének) már a 10. század közepére végleg ki kellett alakulnia. Ezt a nyelvileg már korábban egységesült területet (mai kifejezéssel élve: országot) István 997 és 1008 (más adat szerint 1023) között hajtotta egyetlen „uruszág” (értsd: uralom) alá. Ilyen körülmények között, uralma további részében, Imre herceg 1031-es haláláig István előtt az a cél lebeghetett, hogy ebből az országból semmi se hiányozzon, ami máshol már megvan, ami miatt a külföldiek azt „pórias”-ként szólhatnák le, és aminek hiánya gyengeségét jelenthetné.
Idézett mondata egyébként a sztyeppei birodalomépítés jól bevált tapasztalata is volt: Dzsingisz kán is ugyanezt az elvet kötötte utódai lelkére. A Mongolok titkos történetében ráadásul egyértelműen ki is derül, hogy a „multikulturalizmus”-nak nem a mongolok etnikai törzse ellenében kell érvényesülnie, hanem elsősorban a nagykáni udvarban kell jelen lennie. Ahogy egyébként az Intelmekben is elsősorban az díszíti az országot, ami ország tükrének, az udvarnak a fényét emeli. A szöveg tehát azt jelenti, hogy amint a Turul-nemzetség „idegen tudással, sztyeppei bevándorlóként” hozott egy már letelepedett nép, a magyarság számára szabadságot (külső függéstől való mentességet), úgy mindenkori királyának is befogadásra késznek lennie. De nem úgy általában válogatás nélkül, mindenféle idegen nyelvűvel szemben, hanem az ország számára hasznos tudást, szokást és fegyvert hozó vendégek (a hospesek) irányában, akiknek jogállását befogadási aktus és hűségeskü szabályozza.
Bár a „szokás” (vagy régies kifejezéssel élve „erkölcs”) korabeli szava az életmódbeli különbségeket is magában foglalja, a hangsúly mégis a hadi tudás (fegyverzet és gondolkodásmód) megismerésén és elsajátításán nyugszik. Már a Sankt Gallen-i kaland korabeli lejegyzésében nagy hangsúlyt kap, hogy a magyarok harci játékokkal, a római gladiátorjátékok korabeli megfelelőivel, fegyveres ügyességük bemutatásával szórakoztatták vezéreiket. Szinte szóról szóra megegyező állítást fogalmaz meg ezzel kapcsolatban Anonymus és Kézai Simon Gestája is a 13. század elején, illetve végén.
Az 1000 körüli világ semmiképpen sem volt demokratikus. Modern értelemben vett többségi döntések senkit sem érdekeltek (mint ahogy egyébként a „demokratikus elvek”-re való hivatkozás ma is legtöbbször pusztán a pőre hatalmi érdekek elleplezésére szolgál). Annál inkább döntött a nyers hatalmi érdek szolgálatába állítható hatékony katonai erő. És ebben István – javarészt egyenes karddal felszerelt vitézei és hospesei (akkor még elsősorban lovagjai) révén – akkor is jobb volt, ha Koppánynak nyilvánvalóan több (szablyás-íjas) magyarja volt. A Képes Krónika szavai szerint a király a német eredetű Hont-Pázmány nemzetség segítségével a magyarok (! – összefoglaló elnevezés) fölé kerekedett.
Ne feledjük el, Istvánt a döntő csata előtt lovagi módon övezték fel karddal. Egyes források szerint ez Esztergomban vagy a később Hontnak nevezett várban egyenesen német módra történt. Augsburgnál 955-ben már egyszer nyolcezer nehézlovas aprított miszlikbe harmincezer körüli magyar harcost. A nomád harcmodor ekkorra már alulmaradt a vár- és városfal-ostromok dolgában, valamint nyílt csatában a német (páncélos lovas) harcmodorral szemben. Ráadásul ez a katonai hagyomány a Kárpát-medencében egyre inkább talaját is vesztette. A letelepedés révén ugyanis egyre több földművelő mellett egyre kevesebb mozgósítható nagyállattartó pásztor-harcos állt rendelkezésre. Koppány tehát valójában már akkor elbukott, amikor belebonyolódott Veszprém hiábavaló ostromába. Hiába nyomult ugyanis a Dunáig (valószínűleg Esztergom faláig) előre, a Garam környéki (Hont megyei) összpontosításból kibontakozó ellentámadás visszaszorította. Koppány serege Veszprém mellett döntő csapást szenvedett, a vezért a végső csatában egyes források szerint István hadvezére, Vecellin lovag párviadalban meg is ölte. Forrásaink szerint egyébként maga a teljes konfliktus legalább nyolc hónapra (997 márciusától október végéig vagy november elejéig) húzódott el, így valójában egy klasszikus háborúnak volt tekinthető. A hagyományos harcmodor bizonyos elemei, a színlelt visszavonulás, a körülrajzó fárasztás, a felperzselt föld taktikája ekkor már csak megfelelő tér rendelkezésre állása esetén volt működőképes, saját uralmi terület („uruszág”) szívének védelmében semmiképpen, még belháborús léptékek esetében sem.
De hogyan is olvassuk a Szent Márton-hegyi (pannonhalmi) apátság részére adott 1002/3 táján megszövegezett adománylevélben? „Mikor kitört a háborúk vihara, amelyben a németek és a magyarok között igen nagy zendülés támadt, főként amidőn belháború romlása szorongatott, minthogy egy bizonyos Somogy nevű ispánság atyai székemből el akart engem űzni – ugyan milyen tanácsot adhattam volna háborgó lelkemnek, s oly nagy felindulásom közepette kihez fordulhattam volna – , a vezérek, ti. Pázmány, Hont, Orci és Domokos érsek úr jelenlétében fogadalmat tettem Szent Mártonnak: ha az ő érdemei révén belső és külső ellenségek felett diadalmaskodni fogok, akkor a fent nevezett ispánság dézsmája minden dolog, birtok, föld, szőlő, vetés, adó után s a vendégek bora után, amely a birtokaikon terem ne a megyés püspököt illesse meg, hanem azt – a mondott vezérek és sok ispán tanúskodása mellett – haladéktalanul e monostor apátjának vetem alá.”
Fontos megállapítanunk, hogy a szöveg szerint a németek és magyarok között „külháború” dúlt, ami egyértelműen meg van különböztetve a Koppány-féle lázadástól, ami az oklevélben „belháború”-ként van megnevezve. Eszerint a 997-es háború a Gizella 995-ös Magyarországra érkezését megelőző határvillongások folytatásaként értelmezendő, ahol a németek a „Ha István nem tesz rendet, majd mi jövünk!” elven figyeltek árgus szemekkel a fejleményeket. Egyáltalán nem kérdéses tehát, hogy a magyarság két egymással 972 óta szövetségben lévő nagyhatalom, a Német-római Császárság és Bizánc szorításában vergődött, ahol mindössze arról lehetett szó, hogy a magyarság meg tudja-e szerezni az érlelődő nyugati és déli (esetleg keletről súlyosbított besenyő, északról súlyosbított cseh és lengyel) támadáshoz mért felkészülési időt. Ne feledjük, forrásaink 1030 és 1079 között 17 Magyarország felé irányuló kiterjedtebb vagy korlátozottabb német hadi beavatkozást dokumentáltak, és akkor még ott vannak István északi „gyepűháborúi”, az 1068-ban kezdődött görög-besenyő (későbbi források szerint „kun”) háborúk, stb. stb.
Ebben a helyzetben István előtt mindössze az a perspektíva állhatott, hogy előnyös szövetségekben részesül a különféle felosztásokból. A németek megelégszenek-e a 990-es évek határháborúi során megszerzett Bécsi-medencével, vagy újjáélesztik-e a valamikor szintén keleti frank hűbérben álló Nyugat-Felvidékre és Pannóniára vonatkozó igényeiket. Ebben a vonatkozásban kulcsfontosságú volt a dévényi és a mosoni kapuk szilárd birtoklása. Ezzel párhuzamosan II. Baszileosz (976–1025) főellenségként az I. Bolgár Cárság mindenképpeni eltörlésére törekedett, mely programot uralkodása végére sikerrel véghez is vitt, kiérdemelve vele a „Bolgárölő” melléknevet. Ebben az irányban az volt a fontos, hogy a megerősödő görög császárság visz-e mindent, vagy esetleg egy keresztyén magyar államhatalom úgy tud részesülni a zsákmányból, magyar „uruszág” alatt álló bolgár vagy bizánci vazallus területekből, hogy az közben a gyepűvidékeknek a természetes határokig (a Kárpátok vonulatáig, az Al-Dunáig, illetve a Száváig) való kitolását is eredményezze. Ehhez kapcsolódnak krónikáink Gyulához, Keánhoz (bolgár méltóságnév), Ajtonyhoz kapcsolt hadjáratai. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Bizánci Birodalom a IV. keresztes hadjárat (1202–1204) idejéig saját integráns részének tekintette a Sirmium (Szávaszentdemeter) központú Szerémséget, amelynek kapuja Nándor- (vagy Lándor-) vagyis Bolgár-Fehérvár volt. A magyarság megmaradása szempontjából a választási perspektíva tehát az volt, hogy keresztyén lesz vagy nem lesz, ha pedig szükségszerű keresztyénné létele, akkor annak bizánci vagy római rítust követő részéhez csatlakozik-e inkább.
Ezen nyers hatalmi megfontolásokat az István–Koppány párharc esetében bizonyos erkölcsi megfontolások is kiegészítették. Géza fejedelem több forrásban is egyöntetűen megörökített kegyetlensége és véreskezűsége valószínűleg az általa korábban kierőszakolt kereszteléseket, illetve az István primogeniturális örökléséré letétetett esküt jelentette. A későbbi tiszavárkonyi jelenet példájára ezek az aktusok az „Aki a fejedelemmel egyetért, az leteheti az egyik kezét!” elven zajlódhattak. Érdekes, hogy a bibliai párhuzamokat kereső egyházias krónikairodalom ebben a vonatkozásban szerepelteti Gézát mint a Templomot fel nem építő és a megszentelt királyi tisztet el nem nyerő „magyar Dávid”-ot, szemben a hit bölcsességét és békességét megnyerő „magyar Salamon” Istvánnal. Isten azért is gyakorolt ítéletet Géza felett, mert önhitt volt: elég gazdagnak tartotta magát ahhoz, hogy két istennek áldozzon. A krónikások szemében azonban még ez is prófécia allegórikus beteljesedése volt: a „lakozik a farkas a báránnyal” (a pogány a keresztyénnel) jövendöléséé. (Ézs 11, 6; 65, 25; Luk 10, 3) A Turul-nemzetség részeként és Géza félszívűsége révén is Koppányt és családját ekkor még valószínűleg nem fenyegette közvetlen erőszak, bár somogyvári erődítménye már ekkor természetes menedékül szolgálhatott számos (sértett) magyar nemesnek (a források ekkor már így nevezik a nemzetségfőket), akik „megvetvén a keresztséget és a hitet csatlakoztak Koppány duxhoz”, harcra ösztökélve őt.
És itt érünk az István–Koppány háború kirobbantó okához, Koppány fajtalanságának vádjához. Koppány Géza fejedelem halálának hírére feleségül kérte annak özvegyét. Történeti irodalmunkban a vita az idoneitas (alkalmasság), senioratus (életkorbeli, tapasztalati elsőség, mely a 12. század közepéig vissza-visszatérő jogszokás maradt a magyar történelemben), a primogenitura (elsőszülötti jog), valamint a leviratus (sógorházasság) intézményei körül zajlik. Azt mindenki elismeri, hogy szeniorátusi jogigényét még Koppány sem érezhette kellően megalapozottnak, ha ilyen ajánlatot tett – az egyébként akkorra már eltaszított – főfejedelemnének. Hasonló házasságkötési tervet már a bibliai Salamon is felhasznált arra, hogy féltestvérével és vetélytársával leszámoljon. Míg azonban Adónia esetében a Szentírás a korábbi vetélytárs jóhiszeműségét állítja, és Salamon mindössze ürügyet kreált az ügyből, nehogy bizonyos körülmények fennforgása megrendítse frissen megszilárdult hatalmát (ahogy a Szentírás nem is kárhoztatja őt ezért – 1Kir 2, 13–24), ez a helyzet az István–Koppány párharcban egyáltalán nem áll fönn. Sőt, éppen megfordítva: a Képes Krónika nyíltan kimondja, hogy Koppány rosszhiszemű ajánlatát éppen azért tette, hogy alkalmat találjon István megölésére.
Kellő bibliaismeret híján nem válhatott történeti közismeretté, hogy a „sógorházasság”, illetve a fajtalanságnak tekintendő „pogány háremelbirtoklás” között éles különbséget kell tennünk. Utóbbira példa a világi irodalomból Gügész története, aki azt a jóslatot kapja, hogy addig nem nyúlhat a lüd királyi korona után, míg elődje az ő kiszemeltjével el nem hálta az első éjszakát. Előbbi ellenben olyan nomád intézmény volt, amelynek korabeli magyar szabályozására a zsidó–kazár kapcsolat is hatott. Ilyen értelemben Mózes V. könyve 25. részének 5–6. verseit kell jogi alapul vennünk. Ahogy a szinoptikusok mindegyikében lejegyzett helytálló szadduceus magyarázat is felhozza ezzel kapcsolatban, ez az intézkedés arra az esetre vonatkozott, ha valamely férfi „magzat(ok) nélkül halt el.” (Mt 22, 24; Mk 12, 19; Lk 20, 28) E házassági rend fenntartását a pusztai társadalmakban az tette szükségessé, hogy a férjezett asszony hozományával együtt férje nagycsaládjának, illetve nemzetségi alcsoportjának tagja lett, és még tragikus helyzetben se térjen vissza javaival saját rokonságához, hanem – ha lehet – továbbra is járuljon hozzá az őt befogadó közösség elemi érdekének, a túlélésnek biztosításához. Ez kedvező esetben a házasélet folytatását jelentette, népesedési szempontból pedig azt eredményezte, hogy a nagycsalád (és az elhunyt férfirokon „neve” = nemzetsége) akkor is fennmaradt, ha egy háborús katasztrófa során a férfinép zöme odaveszett. A sógorházasság és a fajtalan (megrontó) háremelbirtoklás között azonban egy (nem is olyan) keskeny mezsgye mentén éles különbség teendő. Ahogy az Ószövetség is nyilván kimondja: sógorházasságot teljesíteni bizonyos szempontból komoly áldozathozatallal is járt a férfirokon részéről. (5Móz 25, 7–9; Ruth 4, 6–8) Ha ellenben a törekvés arra irányult, hogy a feleségszerző megfossza a már meglévő törvényes örököst javaitól, szélsőséges esetben életétől is, abban a pillanatban az özvegyek és árvák védelmére vonatkozó törvénybe ütközött (2Móz 22, 22). Sőt, a rokon nevének fenntartása helyett a rokon szemérmének felfedését, tehát vérfertőzést valósított meg. (3Móz 18, 3–18; 20, 21)
A krónikás biblikumban így válik István „magyar Dávid”-dá, szemben Koppánnyal, aki békétlen törekvésével a magát nyilvános és tudatos feleség-elbirtoklásban utálatossá tevő lázadó királyi származék, egyfajta „magyar Absolon” szerepébe lép elő. (vö. 2Sám 16, 21–22) A fajtalanok felnégyeléssel történt megbüntetésére analógiát is találunk. Ibn Fadlan arab utazó 922-es útjának leírása szerint a volgai bolgár jogszokása szerint: „Ha valaki közülük fajtalanságot követett el, akkor ők számára – bárki legyen is az – négy karót vernek a földbe, odakötözik kezét és lábát, és fejszével széthasítják őt [törzsében] a tarkótól az ágyékig. Ugyanúgy bánnak a [vétkes] asszonnyal. Azután a férfi vagy nő minden darabját egy póznára akasztják fel.”
A megtorlás Koppányon túlmenően is igen kemény lehetett, de – a korábban idézett reformkori protestáns véleménnyel szemben – egyformán sújtotta a fejedelmi hatalom ellen szegülő közrendűeket és előkelőket. (A „nemes Magyarország”-ot Andrásfalvy Bertalan szokta oly kemény kritikával illetni. A nagy néprajzos – sajnálatosan túlzó és igaztalan – nézeteinek külön részt szeretnénk majd szentelni.) Mint azt a Képes Krónika a Hont-Pázmány nemzetség (amelyet a pannonhalmi alapítólevél koradekvát módon még korábbi elnevezésük szerint Pázmány-Hont nemzetségnek nevez) őseiről szólván megjegyzi: „Az ő tanácsukkal és segítségükkel kerekedett a király a magyarok fölé; és juttatott csúf szolgaságra sok magyar nemest, akik Koppány vezérhez húztak, a keresztséget és a hitet megvetve.”
A korábban látott római példa azonban itt is megjelenik. A hódító Róma szokása volt a meghódított földek 1/3-át meghagyni a meghódítottaknak, 2/3-át pedig ager publicusszá nyilvánítani, és az így szerzett területen római coloniát (privilegizált telepesvárost) létrehozni. Ugyanez az arány jellemezhette a nemzetségi földek István-kori csökkenését. A településneveket nyomon követve folytatódott mindez a törzsi szervezet totális szétverésével, a nemzetségtagok szétszórva széttelepítésével, amely telepesfalvakat a várispánságok szervezete alá rendelték. A kialakuló egyházi birtokok és (ekkor még nagybirtokosi) magántulajdon térnyerése mellett mégis uralkodó maradt a nemzetségi birtoklás. A „szent király nevéhez kötődő”, később ősi jogúnak (aviticitasnak) nevezett földbirtoklási rend olyan erős maradt, hogy a megerősítését szolgáló Könyves Kálmán-féle törvény után II. András hiába indított ellene „novae institutiones” nevű politikája, majd I. Károly (Róbert) a honorbirtokok uralkodói privilégiumhoz kötött magánosítása keretében támadást, I. (Nagy) Lajos már az 1351-es Aranybullában visszakozni kényszerült, az egyetlen nemesi földbirtok-jogot ismerve el törvényesnek. A törzsi jellegeket elvesztő magyarságon belül pedig tovább haladhatott a nyelvi egység elmélyülése. Mátyás krónikása, Bonfini még a 15. század második felében is csodálattal emlegette, hogy a magyaroknál hiányoznak a németekre és olaszokra olyannyira jellemző, egymás számára érthetetlenül eltérő nyelvjárások.
