És ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország. (Mk. 3:24.)
Ha egy konzervatív egyén erkölcsi bűnt követ el, az jóvátehetetlen, „képmutatásért” kiált? Ellenben ha egy progresszív-woke beállítottságú egyén ugyanezeket az erkölcsi bűnöket követi el, az megbocsátható, elengedhető, „bocsánatos bűn” – katolikus szóhasználattal élve? Hogyha konzervatív tendenciák kerülnek előtérbe, az már a „fasiszta” „reakció” elnyomása a „szegény” haladárokkal szemben? Viszont – jön a csavar! –, hogyha az adott „reakciós” tendenciák egymással viaskodva véletlenül* elősegítik a progresszió-woke felülkerekedését, akkor az már pozitív eseménysor a szemükben?
Ez lenne a marxi dialektika diabolikája?
Jól látom, hogyha egy konzervatív gondolkodónak vagy gondolkodóknak az idők során változik a véleményük, alakítanak rajta, akkor az képmutatás? Önmaguk felé hajlana a kezük? Netán bort isznak, de vizet prédikálnak? Ellenben, ha egy progresszív-woke gondolkodó „áttér” korábbi, általuk nemkívánatosnak tekintett nézeteiből, és élharcos lesz, az támogatandó? Az ilyen helyzetek üdvözlendőek? Jól látom, hogy a represszív tolerancia marcuséi kettős mércéje érvényesül abban az esetben, amikor szexuális kisebbségi csoportok állnak ki egy olyan kisebbség mellett, amelynek többsége konzervatív muzulmán sőt, keresztyén!? Közben éppen azokat fasisztázzák, szélsőjobboldalizzák le, akik a II. világháború során éppen a szélsőjobb következtében voltak üldöztetésnek, népirtásnak kitéve? Jól látom, hogy a Woke mozgalmi jelszavakkal és megtévesztéssel próbálja korunk egyik legkomolyabb konfliktusának, emberi sorsainak a tragédiáit összemosni?!
Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? (1Móz. 3:1b)
Szegény Hegel! Ha tudta volna 1831-es halála előtt, hogy mivé torzítják el bölcseletét! Nagy hatással volt dialektikus filozófiájára ifjúkorában a Hegyi beszéd és János evangéliuma. Az általunk ismert tézis-antitézis-szintézis összefoglalóját Hegel a Szentháromság Atya-Fiú-Szentlélek viszonya nyomán fogalmazta meg. (Jacob Taubes: Nyugati eszkatológia. Atlantisz, 2004. 200-222. o.) Mi következik ebből? Ha a hegeli dialektika a Szentháromság mintájára született, akkor Marx és követői által a talpáról a feje tetejére állított (!) diabolikából születik
a Szentségtelen-hármasság szintézise, a mindenre ráhúzható meghasonlás abszolútuma?
Így lenne egy filozófiai módszerből a dolgokban „jelenlévő ellentmondások harca” (Walter Brugger)? Ahogyan Lukács György fogalmazta meg Lenin nyomán: „Rész és egész között dialektikus ellentmondások tömege merülhet fel. Lehet, hogy a rész bizonyos esetekben szembefordul az egésszel.” „…a marxizmus világtörténelmi igazságai dialektikusan érvényesülnek, úgyhogy nemcsak az lehetséges, hogy valamely múlhatatlanul szükséges taktikai lépés [!] dialektikus ellentmondásban van az általános elméleti és világtörténelmi teóriákkal, hanem ez még stratégiánkkal kapcsolatban is megeshetik.” (A haladás és reakció harca a mai kultúrában (1956). In: Sorsforduló. Helikon, 1985. 80-81. o.)
Ímé, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelidek mint a galambok. (Mt. 10:16.)
*véletlen az, amiről nincsen vél-etünk, nem tudjuk mire vélni
