A kutyám és én …

A kutya imája. Isten, aki minden teremtett lény ura vagy, add, hogy az ember, az én gazdám, hű legyen a felebarátai iránt, mint én magam hű vagyok hozzá. Add, hogy szeresse családját, barátját, mint én őt szeretem. Add, hogy hű őrzője legyen a javaknak, melyeket Te rábíztál, mint én vagyok az ő javainak őre. Add, ó, Isten, hogy kész legyen a mosolyra, mint én kész vagyok farkam csóválni, add, hogy kész legyen a hálára is, mint én kész vagyok megnyalni a kezét. Add neki ugyanazt a türelmet, amellyel én rendelkezem, míg zokszó nélkül várom visszatértét. Add, hogy olyan bátor legyen, mint én, s olyan kész minden áldozatra, mint én, aki mindent feláldozom érte, kényelmemet, sőt az életemet is. Őrizd meg benne az én szívem ifjúságát és gondolataim derűjét. Ó, Isten, aki minden teremtett lény ura vagy, add, hogy mindig ember maradjon, mint ahogy én mindig kutya maradok.

Piero Scanziani (1908-2003, svájci író és újságíró)

Rallizás a karámon belül

Aki próbálta, tudja, hogy a kutyanevelés nemcsak sport, kitartó munka és mulatságos helyzetek végeláthatatlan sora, hanem komoly önismereti út is. Amikor 2023 szeptemberében hazahoztam a falka legfiatalabb kölykét, tapasztalt kutyásként nem gondoltam volna, hogy nevelése ilyen komoly kihívás elé fog állítani. A klasszikus kölyökbetegségek, lázadó kamaszhónapok során számomra új határhelyzetekben találtam magam, naponta küzdöttem a türelem, a kitartás, a következetesség versenypályáján.

Hosszú sétáink során sokszor elmélkedem azon, hogy a kutya viselkedése mennyire leképezi a saját viselkedésmintáimat, és elkezdtem magamat egész más szemmel nézni, sőt – ha nem nagyképűség ilyet mondani – az Isten szemszögéből is figyelni. Ezekből az elmélkedésekből fogok megosztani néhányat a következő hetekben.

Eddigi tapasztalataim szerint kétféle kutya van. Az egyik, aki örömét úgy fejezi ki, hogy igyekszik minél közelebb kerülni a gazdájához, farokcsóválva veszi körül kitörő örömével. Ez roppant mulatságos helyzetekhez tud vezetni, amikor a negyvenkilós kan önmagáról elfeledkezve szeretne gazdája ölébe ülni. (Előző kutyám, Lurkó volt ez az eset.)

A másik típus az, aki annyira nem bír magával, hogy felszabaduló energiáit mozgással igyekszik levezetni, és örömében fékevesztett rohangálásba kezd. Ez utóbbi kategóriába tartozik a kiváló futóművel megáldott Lujzi kutyám.

Lujzi őrült rohangálása nagyjából 14 hónapos korára vált tarthatatlanná, ugyanis nem tudtunk úgy elindulni sétálni, hogy azt 20-30, néha 40 perc tébolyult kerti rallizás és reménytelen kergetőzés, kiabálás, sípolás, párizsival történő becserkészés, fenyegetőzés ne előzte volna meg. Hiába mondtam, hogy „gyere, megyünk SÉTÁLNI, jó lesz, élvezni fogod”, hirtelen minden érdekesebbé vált, mint eljutni a kapuig és kimenni, megugatott minden járókelőt, minden autót, őrült tempóban rohanva körül a telekhatárokat.

Az egyre ismétlődő szituációban nemcsak az volt a bosszantó, hogy felborult a napirend és elúszott a kiképzésre, sétára fordítandó drága idő, hanem az is, hogy tudtam, a kutya nagyon jól tudja, hogy mit kellene csinálnia, csak éppen úgy dönt, hogy nem ér rá velem foglalkozni. Az egyik ilyen tébolyult kergetőzést követően, mikor végre elindultunk sétálni, jutott eszembe, hogy milyen sokszor viselkedünk mi is így az Istennel szemben.

Jön Jézus, a jó pásztor, kinyitja a karámot, és azt mondja, gyertek báránykáim, kiviszlek benneteket a füves legelőkre, és csendes vizekhez terelgetlek benneteket (Zsolt.23) és mi ahelyett, hogy szépen kisétálnánk vele a karámon kívül lévő zöld mezőkre, inkább foglaljuk el az elménket minden egyébbel, minthogy sétálni mehessünk. Szidjuk a kerítés magasságát, miközben nyitva van a kapu. Megugatjuk a mezőn járó-kelőket, és elmondjuk őket mindennek, és nem vesszük észre, hogy mi is csatlakozhatnánk hozzájuk.

Sopánkodunk, hogy a karámon belül lassan nő a fű, csüdig ér a sár, és kopár a legelő, savanyú a vályúban a víz, irigykedünk a szomszéd zöldebb füvére, de véletlenül sem jut eszünkbe az a lehetőség, hogy Jézussal együtt ki lehet sétálni a mezőre. Hányszor foglaljuk le az agyunkat felesleges és hiábavaló tevékenységekkel? Telefonnyomkodás csendes perc helyett, késő éjszakai filmnézés esti alvás helyett, pletykálás a gyülekezeti tagokról valódi, odaszánt ima helyett. Valójában nem sokban különbözünk sokszor a kutyától, akire rájött a bolondóra.

Végül úgy sikerült leszoktatni Lujzit a rallizásról, hogy bizony, olykor kemény eszközökhöz kellett folyamodnom. Egyrészt nekem is változtatni kellett a szokásaimon (milyen jó, hogy abban biztosak lehetünk, hogy Jézus sokkal jobb pásztor, mint amilyen kutyakiképzők vagyunk mi!), és rá kellett szépen vezetni a kutyát arra, hogy ha odajön hozzám, azzal nem korlátozom a szabadságát, sőt, ha megbízik bennem, abból valami jó fog kisülni: elmegyünk sétálni. Kemény, és kitartó munkával lassan a kutya átalakul őrülten ugráló zergéből kezesbáránnyá. Remélem, egy napon majd én is a Jó Pásztor engedelmes báránya leszek.