Igyekszünk a posztokhoz jó képet választani, hogy a témához illő legyen a vizualitás. Ezért a címképen nem a Parlament van és jól is van ez így, mert a minősített többség is valami hasonlót akart: kivilágított szépséges Budapestet, a Dunát, a Várat, a Gellért hegyet, és azokat a szeretett helyeket szerte ebben az országban, ahol csak él. És hogy ne a Parlament legyen mindennapi kérdés.
Hogy az élet ne erről szóljon, hanem az életről. egy kicsit talán úgy, hogy azért politizálunk, hogy ne keljen politizálni. A legtöbb ember élni akar, boldogulni és nem örökös szellemi- lelki- érzelmi polgárháborúban lenni, hanem például sétálni a nyáresti Duna parton.
Mert miért is bízunk meg országvezetőket a választásokon? Azért, hogy tegyék a dolgukat és ne kelljen ezekkel foglalkozzunk, hanem élhessük a magunk életét, lehessünk polgárok. Közélettel persze mégis kell foglalkozni, de nem választási üzemmódban és talán nem egy veszélyes történelmi csomópontban. Az élet az első és a politika és az állam ezt kell szolgálja.
Választások után vagyunk, de néhány dolgot jó lenne megértenünk a választási eredményekkel kapcsolatosan.
Például:
A MEGLEPŐ EREDMÉNYT
Azt hiszem mindenki úgy érezte, hogy a 2022-es választás billeg és erősen kétesélyes. Van, aki ebben a lehetőséget látta és van, aki pedig félelmének tárgyát. Azt gondolom, hogy egyre nő azok száma, akik az ONLINE tér nagy FÓRUM ROMÁNUMJÁRA naponta belépve nézelődnek, tájékozódnak. E modern AGORA részei a sajtóorgánumok is, hiszen nincs ma olyan újság, melynek ne lenne online változata.
A közösségi szájtokon folyó kommentelés egészen vad dolgokat hozott elő: masszív gyűlöletet, fröcsögést, gyilkos indulatokat. A facebook és társai alapvetően a progresszió, a baloldal területe volt. Eddig. De a dolgok változnak. Mindenesetre az online teret nézve, olvasva úgy tűnt, hogy nemhogy nem billeg ez, hanem eldőlt mégpedig a baloldal javára. Azonban a valóság egészen megdöbbentő módon rácáfolt erre az érzésre:
az eredmény láttán a döbbenet mindenkié: jobb- bal egyaránt szóhoz se jut.
Azonban még döbbenetesebb az az eredmény, ami a teljes képet nézve tárul elénk. Arról szólnak a mostani értelmezések, hogy a baloldal csúfos vereséget szenvedett, miközben a jobboldal egy nagyon erős kétharmaddal rendelkezik (133 mandátum a kétharmad, jelenleg 135, de 136-137 mandátumot is jósolnak a Fidesz-KDNP-nek a beérkező levélszavazatok és a töredék szavazatok összeszámolása nyomán – ld. László Róbert, a Politcal Capital munkatársának elemzése – 444.hu: CIKK).
De kevés szó esik arról, hogy bejutott a parlamentbe a Mi Hazánk Mozgalom is! Ez utóbbi párt szintén jobboldali, de minden híresztelés ellenére sem náci, vagy fasiszta. Ungváry Krisztián történész szerint, mint proxypártját juttatta be a Fidesz-KDNP az új pártot, illetve szerinte a választás – habár nem volt tényleges csalás – de illegitim (CIKK, CIKK).
Persze disszonáns, hogy magát “demokratának” mondja (következésképpen mások nem, vagy nem annyira demokraták), ugyanakkor a teljesen demokratikus választási eredményt “illegitimnek” nyilvánítja. Ez azért minimum “érdekes” demokrácia felfogás, ahol a demokrácia csak baloldali győzelem esetén állhat fenn és sehogy másképp.
Csakhogy itt nem az a kérdés, hogy a Fidesz-KDNP összefog-e a Mi Hazánkkal, merthogy erős kétharmaddal semmilyen szükség nem kényszeríti erre és nem is tett ilyet a Jobbikkal sem annak idején. Hanem az lényeges kérdés az, hogy jelen állás szerint a magyar választók valódi politikai preferenciája ¾ jobboldali- konzervatív, ¼ baloldali- progresszív. És ezt a tényt az idő ezen pontján nehézkes lenne vitatni.
Viszont értelmeznünk kell! És a realista értelmezés csak az lehet, hogy
az utolsó önkormányzati választások alkalmával a kétpólusú politikai felállás pillanatnyi »felvillanását« követően visszaállt a centrális erőtér és ez az erőtér masszívan jobboldali- konzervatív.
Hogy ebben az erőtérben a Mi Hazánk ott lesz-e vagy a periférián az nyilván jövőbeli politikájuk függvénye. Azt viszont el kell mondani, hogy nem rég alakultak azokból a Jobbikosokból, akik nem tudtak megalkudni a Jakab-féle elvtelen fordulattal. Minek köszönhető eredményük, mely óriási ellenszélben született (pl. a „politikamentes” Facebook akciója, de sok más is)? Ez valahol rém egyszerű: dolgoztak rajta!
És miért bukott el a baloldali koalíció? Ez se bonyolult – azért, mert nem dolgoztak rajta! Az nem jövőkép, hogy O1G, zárjuk el a gázcsapot erről az oldalról, meg fegyvereket Ukrajnának! Csak a gyűlöletre apellálni szembe megy a léttel, az értelmetlen és hatástalan szankciókba és a háborúba beugrani pedig életveszélyes manőver.
Kukorelly Endre író beszél egy interjúban arról, hogy a magyar társadalom megosztottsága jól látszik a választási eredményen (CIKK). Erről sokat hallottunk és tapasztaltunk az elmúlt időkben. Azt mondja:
“…a magyarok reménytelenek vs. a magyarok végre magyarok, ügyes-aljasul bepalizták a népet vs. na most újra megmutattuk a világnak, el kell innen menni vs. menjen, akinek nem tetszik stb. Ez mind ráadásul stimmel is: a mélyen rögzült érdek- és értékszférájából kitekinteni, más értéket és érdeket akceptálni, elismerni, megérteni nem képes, nem hajlandó, az ezeréves kétosztatban magát komfortosan érző 4-5 millió ember legalábbis így éli meg. Triumfál vagy összeomlik, veni, vidi, vici és vae victis, nem látom esélyét, hogy kijöjjünk ebből. A bipolaritás antropológiailag determinált, jobb vs. bal, jó vs. rossz, túl könnyű mit kezdeni azzal, hogy mi (jó/korrekt/okos) vs. ti (rossz/inkorrekt/ostoba). Az előre, nem hátra és a felfelé (nem lefelé) pontosan leírja a mai magyarok (nyilván nemcsak a magyarok, de maradjunk itthon: én biztos itthon maradok!) berögzöttségét.”
Történelmi síkon szokták még emlegetni a Szent István vs Koppány megosztottságot és a turáni átkot nemzetünkre. Azonban ez a fele-fele arányban való meghasonlás-szerű megosztottság a parlamenti választások tükrében épp nem igaz. És épp azért nem, mert nem fele-fele. Nem tudom gondolkodtunk-e már azon, hogy valójában a megosztottság a demokrácia természetes és elkerülhetetlen velejárója. A lényeg, amiről a tények okán beszélni kell az nem a “fele-fele”, hanem az, hogy a centrális erőtér a valóság. És ezt a centrális erőteret kell megértenünk – már ha a valóság érdekel bennünket.
A CENTRÁLIS ERŐTÉR OKAI ÉS ERÉNYEI
Alapvetően a centrális erőtér egy markáns magyar politikai hagyomány. Történelmi síkon igazolható ez a tradíció: “a magyar társadalom sokkalta jobban hozzá van szokva a centrális erőtérhez, mint bármi máshoz, és éppen azért, mert a magyar politikai és gazdasági sikerek szinte kizárólag ilyen szituációkban jöttek létre.” (a CIKK nagy része úgy gondolom helytálló az egykori NOL-on olvasható – a véleménycikk szerzője egy politológus, de a név nem lett megjelölve).
A politikai váltógazdaság más országokra jellemző, közismerten a leginkább az Egyesült Államokra (demokrata-republikánus pártok váltógazdasága). Megint más országokban egy több osztatú politikai paletta van, ahol nagyon erős koalíciós kényszerek működnek, mert különben nem lehetne kormányt alakítani. Erre példa Hollandia, ahol bármilyen színű párt kénytelen szintén bármilyen más színű párttal koalíciót kötni.
Az más kérdés, hogy ez a kényszer jó vagy rossz? De meglehetősen fontos kérdés, csakúgy mint az, hogy – mennyire okoz ez végtére is a pártoknál elvi meghasonlást? Hollandiában a 1977-ben 201 napig (kis híján 7 hónap!) nem tudtak kormányt alakítani. Olaszország híres és hírhedt arról, hogy olyan nincs, hogy egy kormány egy ciklust képes legyen végig kormányozni. Tehát a sok osztatú politikai erőtér, mely a baloldali narratívában „fejlett demokrácia” számos elvtelenséget követel meg a koalíció létrejötte érdekében és instabil, azaz a kormányok sokszor nem képesek a ciklus végéig kormányon maradni.
Óriási kérdés, hogy tényleg ez lenne-e az üdvözlendő „fejlettség”? A válasz egyértelműen NEM!
És ezzel a válasszal a magyar választópolgárok mégiscsak rendre egyetértenek és ezt nyomatékosítják szavazataikkal, azaz: demokratikus döntéshozatal útján. Mert a pozitív változások vagy éppen a változásokra való reagálás a kormányok feladata és ennek hatásfoka stabilitás nélkül – mintegy elenyésző.
A magyar politikatörténet egyértelműen megmutatja, hogy a magyarok történelmi léptékben tették és teszik le a voksukat a centrális erőtérre. Mindegy, hogy történelmi idő szerint melyik párt, vagy pártszövetség van ebben a centrumban az alapmintázat ez. Szerény véleményem szerint ez nem a demokratikus- nem demokratikus tengelyen ítélhető meg, mert ez pusztán egy jellemző népakarat – márpedig a népakarat a demokrácia érvényesülése.
Lehetne ide akár olasz-mintájú demokráciát álmodni vagy holland-mintájút – ettől még a magyarok elmennek szavazni és döntenek. Szavazatukat pedig tiszteletben kéne tartani és nem le-mucsaizni az embereket! És esetleg elgondolkodni arról, hogy nem, de nem-é a le-mucsaizás az oka annak, hogy mucsaiak nem szavaznak dafke az őket le-mucsaizókra!
A centrális erőtér, mint nemzeti lelki jelenség (merthogy az) okai mögött nyilvánvalóan az áll, hogy a magyarok túlnyomó többsége nem szeretné, ha élete az elvarázsolt kastély görbe tükrök termével keresztezett dülöngélő szobáiban zajlana. Elég gondja van az embernek a saját életével is nemhogy állandó országos instabilitással kelljen foglalkoznia és 2,5 évente urnák elé járulnia. Ez utóbbi nekünk magyaroknak nem magasan fejlett demokrácia, hanem zavaros tébolyda. És ha valakinek az életkeretek biztonsága, nyugalma, állandósága és kiszámíthatósága nem fontos – az szerintem önnön életszükségleteit se érti igazán!
A CENTRÁLIS ERŐTÉR EGYPÁRTRENDSZER LENNE?
Persze lehet alapot adni annak a “szavak gombnyomásával előhívott képnek”, miszerint egypártrendszer van, de ettől még nem lesz igaz. Merthogy a parlamentben NYOLC PÁRT fog helyet foglalni (DK, Momentum, MSZP, Jobbik, LMP, Párbeszéd), a Fidesz-KDNP és a most bejutott Mi Hazánk Mozgalom és ez a tény.
Ezen felül bárki alapíthat pártot, például Gattyán György vállalkozó, de a Mi Hazánk is ennek példája: ők megalapították és még be is jutottak. Nyolc parlamenti párttal egypártrendszer? Ez nem csupán költői túlzás, hanem nettó hazugság!
Ehhez hasonló mikor diktatúrázni kezdenek, meg jönnek a “féldemokrácia”, “autokrácia” szövegek. Ezekkel az a baj, hogy “gombnyomogatások”, melyeknek semmi alapjuk nincs, de érzelmi alapon aktiválnak taszító rémképeket. A másik – és az igazán jelentős gond – mert
ez nem demokratikus álláspont, hanem diktatórikus!
Mert azt mondják ki, hogy a “diktátor úgy intézte” és nem a választók döntöttek így – illetve igen, de ők vidéki bugrisok. Nem lehet rájuk bízni a döntést, maximum a körúton belüliekre vagy a budapestiekre. Ez azért elég arrogánsnak és diktatórikusnak hangzó, amikor nem ismerjük el a nép döntésének érvényességét bizonyos “szent elvek” okán. Felmerül a kérdés, hogy akkor ki is a diktatórikus? Avagy valójában nem, de nem-é farkast kiáltó farkasról beszélhetünk?
MEKKORA A CENTRÁLIS ERŐTÉR EREJE?
A tegnapi nap nyilatkozta Schiffer András a következőket: “Nem kétharmadnyian szeretik a narancsot, hanem ilyen sokan utálták a moslékot”. Ebben persze nagy valószínűség szerint komoly igazság van, vagyis: a fordított proteszt szavazatok száma jelentős (az ellenzékkel szembeni protestálás).
A vele készült riportban (videó) az is elhangzott, hogy van 2 millió állampolgár, aki erre a tákolmánykoalícióra szavazott annak ellenére is, amilyen volt. Ezzel kapcsolatosan intette Schiffer a kormányfőt az erőpolitika helyett az alázat politikájára.
Persze itt megint kérdés, hogy az alázat és határozottság kizárják-e egymást? Merthogy Schiffer éppenséggel elég határozott és nem befolyásolható karakter – és én történetesen épp ezt kedvelem benne. Azaz meglehet, hogy kormányozni határozottság nélkül igencsak nehézkes művelet lenne.
Mindez valódi problémát vet fel, miszerint ezt a nagy mandátumot be kell tölteni, bizonyítani kell, hogy érdemes volt rájuk szavazni. Választási döntés után vagyunk és most kezdődik majd újra a tettek ideje. Most úgy tűnik az erőtér erős, ám nem szabad elfeledni: az emberek biztonság iránti igénye is táplálta ezt az erőteret.
Kunhalmi Ágnes nyilatkozta a választások előtt (baloldaliként egyedül), hogy amit a kormány csinál a háborúval kapcsolatosan az egy felelős kormány jó döntése (minden segítség a menekülteknek, de fegyverszállításokra nem kerülhet sor). Tegnapi nyilatkozatában (videó) pedig azt mondta, hogy a háború problémáját a baloldal rosszul kezelte, nem vette figyelembe az emberek biztonság iránti igényét – és Orbán Viktor sokkal jobban megértette a magyar embert.
Schiffer kormányfőnek szánt jótanácsában megemlítette a fidesz név latin eredeti értelmével való összecsengését (mely gondolom az alapítás idején sem volt rejtély az alapítók számára), azaz, hogy a “fides” hűséget jelent. És teszem hozzá a hív-ség-et, azaz hitet (ld. Sola fide – egyedül hit által). Minden választás azon dől el valójában, hogy kinek hisznek többen az emberek. Ez nem az üdvözítő hit kérdése, de masszívan hitkérdés.
MI KÖVETKEZIK MINDEBBŐL?
Úgy gondolom, hogy fontosak ezek a tények, mert a választói akarat a magyarság lelki alkatának és annak belső viszonyait képezte le. Az állami- politikai élet a választott tisztségviselők dolga – a lehetőség, hogy direkt módon beleszóljunk a dolgok alakulásába a választással lezárult.
Említettük, hogy a választás végső soron hit kérdése – annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy kiknek hiszünk. A mi keresztyén szempontunk pedig az, hogy a hit NAGY kérdése elérje az embereket, elérje a közösséget is. A politikai választások fontosak, mert keretet biztosítanak az élethez, a hitélethez és a misszióhoz is. Most úgy tűnik nyugodt keretek lesznek az országon belül – miközben a külső problémákkal meg kell vívni majd, és azok nem jelentéktelenek.
Azt is látnunk kell keresztyénként, hogy a politikai háború a választással lezárult, de a kulturális háború megy majd tovább. A kulturális háború tétje óriási: a tömegek hitének és tudatának változása, megváltoztatása. A centrális politikai erőtér létének nem csak politikai dimenziója van, azaz: arról is szól, hogy a magyarok inkább a normalitás és konzervatív felfogás hívei. Tehát nem igaz, hogy manapság a keresztyén üzenetnek nincs már táptalaja.
A kulturális háborúnak természetesen van politikai dimenziója is, viszont hit-dimenziója is van: Istenben hisz-e valaki vagy valamelyik ideológiában? Hit nélküli ember ugyanis nem létezik! Így ki kell mondjuk: ez egy hit-háború a lelkekben és a lelkekért! Úgy tűnik valójában az ősi képlet nem változott,
mert mindenki az emberek hitére pályázik…
Ez viszont nem olyan kérdés, amiből a keresztyénség, az egyház kimaradhat, hiszen ez lényege és egyben a küldetése is: tanítvánnyá tenni népeket (eredetiben: panta ta ethne= minden nemzeteket).
A misszió a keresztyénség részéről nem azzal a célzattal zajlik, hogy “többen legyünk”. Hanem azzal a céllal, hogy minél több embernek üdvössége legyen – és ez nem aktuális vagy hosszú távú politikai kérdés, hanem mindent meghaladó! A legfontosabb kérdés a világon és minden ember számára az – függetlenül attól, hogy hiszi vagy sem, érdekli vagy sem.
A vesztes politikai erők szereplői közül néhányan azt mondták, hogy a győztesek sokkal jobban megértették, hogy mit szeretnének a magyar választók. Ahhoz, hogy
jól mondhassuk el Krisztus evangéliumát ahhoz nekünk is meg kell értenünk azokat, akikhez beszélünk.
És utána még van egy manapság igencsak fogós-ravasz kérdés: hogyan mondjuk el? De előbb őket kell megértenünk vagy más szavakkal: magunkat! A mi célunk nem lehet más, mint egy
keresztyén RENESZÁNSZ, vagyis újjászületés
Természetesen, hogy kié lesz mindez személyesen – hit kérdése ismét – mely a dolog természetéből adódóan nem kötelező.
Mi következik tehát mindebből? Főként az, amit csinálunk majd belőle.
