2021. június 26-án az Evangelikál Csoport Egyesület szervezésében került megrendezésre a »Teológusok Párbeszédben« találkozó, amelynek résztvevői a prófétaság témakörét járták körbe.
(A konferencia összefoglalója itt megtekinthető)
Mivel személyesen nem tudtam jelen lenni, az interneten hallgattam végig szorgalmasan az előadásokat, amelyekről magamban véleményt is alkottam. A konferencia előadásai közül Szabó László újpest-belsővárosi református lelkész előadásával értettem egyet maradéktalanul. Különösen tetszett az az igei alapú megállapítás, hogy Isten a változásokat minden esetben jelzi, és az ezzel összefüggésben örültem a találóan felhozott svájcióra-hasonlatnak. Isten megígéri – úgymond – Jóel próféta által a prófétaság kiterjesztését még a legalacsonyabb, legmegvetettebb helyzetűekre, a vénekre, lányokra, szolgákra, szolgálólányokra nézve is. Ehhez képest, ha az új szövetség ideje alatt az óéhoz képest is töredékes valamit adna, az olyan lenne, mintha valaki egy svájci órát ígérne a fiának, majd a születésnap elérkeztekor „Jó lesz neked ez a kínai másolat is!” kiáltással szúrná ki a szemét.
Az összegző kerekasztal-beszélgetésben Márkus Tamás András teljesen helytálló módon abból a kérdésből igyekezett kiindulni, hogy ki milyen exegetikai alapon tekint a prófétaságra? Nem az ő hibája, hogy a konferencia tematikája éppen ezen a téren hagyott komoly hiányérzeteket bennem, hiszen a kerekasztal-beszélgetés résztvevői pont erről a kérdésről terelték el újra és újra a szót. Így indokoltnak találtam a bennem megérlelődött hozzáfűznivalókat ezen írásban nyilvánosságra hozni.
Azt mindenképpen le kell szögeznem, hogy a „prófétai beszéd”-ben, vagyis a Szentírásban van egy isteni és egy emberi elem. Isten kijelentett valamit a prófétáknak, akik utána tudakozódni és nyomozódni kezdtek aziránt, milyen időre jelentette ki ezt a kegyelmes üdvösséget a Krisztusnak őbennük levő Lelke. Égető kérdésfeltevéseik és gyakran Istent is zaklató nyomozásaik azonban mindvégig a Szentlélek fegyelme alatt maradtak, így a prófétai Írásba saját magyarázatból semmi nem került bele, hanem abban minden egyes prófétai szó is a helyén van. (Péter I. levele 1. rész 10–1. versek; Péter II. levele 1. rész 20–21. versek;1. rész 19–21. versek)
Ezen apostoli levélrészek megértéséhez le kell porolnunk rég elfelejtett érettségi nyelvtantudásunkat. Szó(elem): a nyelv legkisebb önálló jelentéssel bíró egysége, összegzően a szótári szavakat és a toldalékokat értjük alatta. Szótári szó: a szókészlet egy tagja, lexikális jelentéssel leírható nyelvi egység. Szóalak: a mondat építőeleme, a szótári szavaknak más szóelemek általi konkretizálódásai a beszédben. A szöveg: a nyelv és a beszéd legnagyobb egysége, amely a kommunikáció szempontjából alapvető jelentőségű. Egymással összefüggő mondatok sorából álló szerkesztett egész. Szerepe az üzenet közvetítése. Nézzük meg ezen definíciók alapján újra a péteri levelekben tükröződő kijelentésfelfogást. Isteni és emberi oldalának együttese mellett mi minden van még a Szentírásban benne isteni tökéletességgel a helyén? A válasz: az isteni üzenet sikeres közvetítéséhez nélkülözhetetlenül szükséges tartalmon és a megértéshez elégséges kifejtettségen túl a tartalmat tévedhetetlenül becsomagoló verbális, morfématikus-lexématikus háló is.
Nevezett konferencia hozzászólásait hallgatva egy ponton önkéntelenül is felkiáltottam: Hogy lehet, hogy semelyik előadásból nem derül ki, hogy a prófétaság valójában egy nagyon is veszélyes dolog?! Hogy lehet, hogy még az exegetikai alapokat érintő hozzászólások semelyikében sem került szóba a „próféta törvénye”?! Ez egyébként a Mózes V. könyve (vagy más néven a Deuteronómium) 18. részének 15–22. verseiben van megírva. Ez a szakasz egy nagyobb, a 9. verstől kezdődő szakaszba van beleágyazva. Ez a hosszabb szakasz a prófétaságot a kánaánita vallásossággal állítja szembe. Eszerint az igazi prófétaság a pogány kultusz totális ellentéte, tehát semmi köze nem lehet 1.) a gyermekáldozathoz; 2.) a jelmagyarázáshoz; 3.) a varázsló szemfényvesztéséhez; 4.) a szellemidézéshez. Mindez Isten előtt utált, azaz ítéletre méltó.
Az igaz próféta ennek megfelelően 1.) valódi ember, aki emberi módon és emberi szavakkal szól Isten népéhez. 2.) Az Úr adja saját igéit a próféta szájába. 3.) A próféta mindent meg is mond a népnek, amit az Úr parancsolt neki. Ezt nevezi a Biblia máshol a „nem vesz el belőle semmit, nem tesz hozzá semmit”, vagyis a „nem saját értelme szerint magyarázgat”, „nem saját értelmezése szerint hirdet” magatartásának (Mózes II. könyve 32. rész 33. vers; Máté evangéliuma 5. rész 17–19. versek; Timótheushoz írt II. levél 2. rész 15. vers; 3. rész 14–17. versek; Péter II. levele 1. rész 20–21. versek; Jelenések könyve 22. rész 18–19. versei). 4.) Az Úr Igéje alázatban tartja továbbadóját, így Isten sem kénytelen küldöttét meghazudtolni.
Honnan tudja Isten népe, hogy prófétát küldött hozzá Ura? Onnan, hogy 1.) beteljesedik, amit a próféta az Úr nevében mondott; 2.) Nem hirdet idegen isteneket az Úron kívül. Az idegen istenek (máshol „semmiségek”), az „Aki úgy ismertette meg Magát velem, ahogy Ő engem megismert” Jahvéjának (végső foglalata a Korintusbeliekhez írt I. levél 13. rész 12. verse) ellentétei az Ó- és az Újszövetségben. Az igaz istenismeret az Úr korábbi csodálatos dolgainak engedelmes elbeszélése és hívő átvétele (tradíció) alapján áll elő, mint ami képesíti az újabb generációkat, hogy Isten újabb csodatételeit tapasztalják meg, és azokra „új ének”-ben válaszoljanak. Bár hittanilag az utolsó „új ének” elhangzik az Apokalipszisben (Jelenések könyve 5. rész 9–14. versek), tény, hogy az egyháztörténelem hitbeli megújulásainak, ébredéseinek egyértelmű jele volt a keresztyén énekköltészet fellendülése is.
Az igazi próféta archetípusa Mózes, aki 1.) közelről beszélt Izrael Félelmével, mégsem halt meg; 2.) az Úr szavát és akaratát tolmácsolta a népnek; 3.) közvetített Isten és a nép között; 4.) imádságban közbenjárt Istennél a népéért (Mózes V. könyve 5. rész 23–28. versei). A hamis próféta archetípusa Bálám. Alapvető hibái a következők voltak: 1.) Bár tudta, hogy kizárólagosan Istené prófétai adománya, azzal mégis üzletelni akart. 2.) Prófétai hatalmát rosszra (Isten akaratával ellentétes dologra) akarta felhasználni. 3.) Gonosz kapzsiságában tudatlanná vált, csak a földi (természetes) erkölcsök keretei között tudott gondolkodni és cselekedni. 4.) Többszörös isteni megszégyenítést átélve sem tudott megtérni gonoszságából. (Mózes IV. könyve 22–25.; 31. részek) Ez a kép határozza meg a hamis próféta valódi jellemvonásait Sámueltől a fogságba vitelig és az apostoli korban egyaránt. (Péter II. levele 2. rész 15. vers; Júdás levele 1. rész 11. vers; Jelenések könyve 2. rész 14. vers)
A prófétaság törvényének alkalmazására az ószövetségi kor végén konkrét, kézzel fogható példát is találunk. Zakariás próféta könyvének 13. részében az 1–6. versek által közrefogott szakaszban a megtérő hamis prófétára vonatkozó próféciát olvassuk:
„Azon a napon kútfő fakad a Dávid házának és Jeruzsálem lakosainak a bűn és tisztátalanság ellen. És lészen azon a napon, így szól a Seregeknek Ura: »Kivesztem a bálványok neveit e földről, és emlegetni sem fogják többé; sőt a prófétákat és a fertelmes lelket is kiszaggatom e földről.« És úgy lesz, ha prófétálni fog még valaki, azt mondják annak az ő apja és anyja, az ő szülői: »Ne élj, mert hazugságot szóltál az Úr nevében!« És általverik őt az ő apja és anyja, az ő szülői, az ő prófétálása közben. És azon a napon megszégyenülnek a próféták, ki-ki az ő látása miatt az ő prófétálásaik közben, és nem öltözködnek szőrös ruhába, hogy hazudjanak. Hanem ezt mondja ki-ki: »Nem vagyok én próféta, szántóvető ember vagyok én, sőt más szolgájává lettem én gyermekségem óta.« És ha mondja néki valaki: »Micsoda ütések ezek a kezeiden?« azt mondja: »Amiket az én barátaim házában ütöttek rajtam.«”
Figyeljük meg a prófécia dinamikáját. Isten ígéretet ad közre Zakariás próféta által. Az ígéret alapját saját kihirdetett dekrétuma képezi. A mennyei határozatot földi történés, egy párbeszéd követi, ami annak a tanúbizonysága, hogy az isteni rendelkezés valós, földi, tapasztalható módon megvalósul, mint ami a próféta által adott ígéret realitását is igazolja. A prófécia megértésének kulcsát az adja a kezünkbe, mint ami a Korinthusi I. levél 14. része 29–33. verseiben is: vagyis hogy a prófétaság nevével kérkedő hamisság elhallgattatásáról van szó. A Korinthusi levélben valójában a viszálykodást keltő álkarizmákkal szembe az építésre adott valódi kegyelmi ajándékok vannak állítva. Amikor tehát a 3. versben Zakariás a prófétálás hivataláról beszél, mondanivalóját valójában teljesen a hamis prófétákra korlátozza, akik a bálványimádás tudatlanságát terjesztették a nép között. A szöveg szerint az igaz prófétálás lényegében az, amikor a próféta által maga Isten szólal meg, akinek nagyságos tudománya még a bálványok neveit és emlegetését is kiirtja a földről.
Ehhez képest itt eredetileg nem ilyen prófétálásról volt szó, hanem olyan hamisítványról, ami még a gyermeküket egyébként természetes módon szerető szülőket is az elkeseredett felháborodás indulatára ragadja.
Zakariás kétségtelenül visszautal Mózes V. könyvének 13. fejezetében a 6.; 9. versekre, ahol Isten a tiszta tanítás védelmében olyan kemény szigorúságot követel meg, hogy az atyának a saját fia ellen kell támadnia, a férjnek halálra kell adnia a feleségét, semhogy a szeretetteljesen elnéző legyen és megbocsássa az istentelenséget, ha a felesége őt és másokat Isten elhagyására ösztökél. E buzgóság elhanyatlása a hit megromlásának kétségtelen jele, aminek egyébként már Éli főpap is dermesztően ítéletes következményeit volt kénytelen átélni. (Sámuel I. könyve 2. rész 11. vers – 4. rész 22. vers)
Egyidejűleg azonban azt is meg kell jegyezni, hogy Isten ezt a buzgóságot Krisztus uralkodásának idejére is kiterjeszti. Hogyan is végződik a „Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt […]” szakasza? „Aki befogadja a prófétát próféta nevében, prófétának jutalmát veszi […]” Mindez utalás Illés és Elizeus próféták csodatetteire, amelyeket még a Zsidókról írt levél 11. rész 35. vers így foglal össze: „Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat.” Közben pedig olvassuk: „Nem azért jöttem , hogy békességet bocsássak [e földre], hanem hogy fegyvert. (Máté evangéliuma 10. rész 32–42. versek)
A hamis prófétálás nem az Isten igéjét, hanem a saját kútfőből származó – Isten szemében hazug – nézeteket terjesztget. A bűn súlyát mutatja, hogy elkövetője olyan léleknek mondatik, amelyik magát bálványokkal fertőztette meg. Kálvin ezen a helyen méltónak tartja, hogy az állam a hazugságon felháborodó szülők pártjára álljon, mint ahogyan testi épségük és tekintélyük védelme érdekében is ezt teszi. Jobb lenne ugyanis – úgymond – inkább a tolvajoknak, rablóknak, varázslóknak és házasságtörőknek szabadságot adni, mint a tiszta Ige káromló meghamisítóinak. Ugyanakkor az „általver” igét a reformátor inkább a „megszégyenítő módon ledorongol” értelemben veszi, hiszen a bűnbánatra jutott próféta később pironkodva, de immár őszintén bevallja: ezek a barátai házában ütött sebek nyomai rajta. Nekem ez tűnik a kerekebb és logikusabb magyarázat, de érthetjük úgy is az adott szakaszt, hogy a hazugsága közben megszégyenült álpróféta később szégyenkezve tagadja el őrjöngő önvagdosásának nyomait. (Vö. Királyok I. könyve 18. rész 26–30. versek)
Az őszinte bűnbánat jele, hogy a megtért próféta nem öltözik többet a szegénységet és Istennek való odaszántságot jelképező darócruhába. Ahogy egyébként Keresztelő János volt az utolsó, az Ó- és az Újszövetséget összekötő prófétai személy, aki bőrövvel rögzített teveszőr ruhát viselt, és az Úr kizárólagos gondoskodására való ráutaltsága jeleként sáskát és vadmézet evett. (Máté evangéliuma 3. rész 4. vers; Márk evangéliuma 1. rész 6. vers) Amiért egyébként a farizeusoktól és írástudóktól meg is kapta az „ördöngös” jelzőt. (Máté evangéliuma 11 rész 18. vers; Lukács evangéliuma 7. rész 33. vers)
Zakariás próféta ezen a helyen kétségtelenül azokról a csalókról beszélt, akik akkortájt nagy számban éltek a zsidók között. Ezek azzal dicsekedtek, hogy felruháztattak prófétalélekkel, de valójában Isten igazi prófétáinak velük kellett vitatkozniuk, hogy a dolgok zűrzavaros állapotában az Úr üzenete eljuthasson a néphez. Miután a babonaság sok naplopónak biztosított megélhetést, a próféta helyesen küldi el őket földet művelni.
Keresztelő Jánossal szemben a mindenkori hamis próféták bűne nem a szegénységük vagy „kulturálatlan” életmódjuk volt, hanem az, hogy csak színleg öltötték magukra alázatoskodás jelmezét, hogy ennek örvén önmaguk hasznára csaljanak ki adományokat. Amikor az ilyen típusú prófétaságot feleleveníteni igyekvő késő ókori remeteség és szerzetesség megjelent, azonnal vele járt a biztos megélhetés biztosításának kísértése is.
Kálvin ezen a helyen még a reformáció óta eltelt évtizedeket is kemény kritikával illette. Sok, tudatlanságát kámzsa vagy ornátus alá rejtő csellengő fogadna el – úgymond – egy fél-reformációt. Sok szerzetes, püspök és apát adna szabad utat az evangéliumnak, ha biztos lenne benne, hogy kolostorában továbbra is bőséges eledel várja, illetve (földesúri) hasznai és jövedékei csorbítatlan birtokában maradhat. A valódi reformáció második fele azonban nagyon kemény dolog. Ha lekerülne róluk az álarc, mely tudatlanságukat leplezte, mihez kezdhetnének? Miután az Úr bőven leleplezte aljasságukat, el kellene ismerniük, hogy csalók voltak. Mi maradna más hátra nekik, mint amit a próféta tanít? Elmenni földművesnek ahelyett, hogy továbbra is prófétáknak hazudják magukat.
Zakariás „prófétája” valódi megtérése jeléül a törvényes, jogos és békés földművelő életmódra, másoknak is hasznos szolgálatra adja magát. Arra a természetes, verítékes megélhetésre, amelybe gyermeksége beteléséig (12 éves koráig) minden ember valamelyes bevezetést nyer.
És ezen a helyen rögtön eszükbe is jut Pál apostol. Hogy is feddi a korinthusbelieket? „Avagy vétkeztem-é, mikor magamat megaláztam, hogy ti felmagasztaltassatok, hogy ingyen hírdettem néktek az Isten evangéliumát?” Hogyan fejeződik be az így megkezdett szakasz? „Cselekszem, [és] cselekedni is fogom, hogy elvágjam az alkalmat az alkalomkeresők elől; […], akik [úgy] változtatják át magukat Krisztus apostolaivá, [mint] a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.” (Korintusbeliekhez írt II. levél 11. rész 12–14. versek)
És itt rögtön elénk áll annak kettőssége, hogy a valódi prófétaság olyan nem tanult kódokhoz való egyéni hozzáférés, amely nem független a korábban tanultaktól (a múlt idejű közösségi tapasztalattól) és a jövőt garantáló hiteles továbbadás felelősségétől sem elválasztható. Benne tehát csodálatos és titokzatos módon találkoznak a múlt–jelen–jövő, a transzcendens (karizmatikus) és emberi (institucionális) elemek. Mindez bele van ágyazva az örök isteni bölcs mindentudás és hatalmas előre gondoskodás (más néven predestináció) koordinátái közé, ahol Isten mondja meg, mi lesz, és nem azért mondja meg, mert tudja, hogy így fog történni, hanem azért lesz úgy, mert tudja, hogy Ő cselekszik így (Inst. III. könyv 23. fejezet 7. bekezdés).
Mindez csupán isteni perspektívából teszi értelmetlenné a „Mi lett volna, ha?” kérdését. Emberi perspektívában feltehető például, hogy „Ha a zsidóság nem vetette volna el Jézust, Jeruzsálem sem pusztult volna el? (Máté evangéliuma 23. rész 30–39. versek) Jobb lett volna-e Júdásnak meg sem születnie? (Máté evangéliuma 26. rész 24. vers) „Nem kellett volna Jézusnak földi jellegük szerint is betöltenie bizonyos próféciákat?” (Apostolok cselekedetei 1. rész 3–7. versek) Az időkről szóló konkrét kijelentést azonban a názáreti Jézus még „Emberfia” [értsd Messiás] minőségében is nagyon élesen utasítja el magától (Máté evangéliuma 24. rész 44. vers; 25. rész 13. vers; Márk evangéliuma 13. rész 33. vers; Lukács evangéliuma 12. rész 40. vers; Apostolok cselekedetei 1. rész 7. vers).
Érvelésének alapja, hogy az Atya Isten kizárólagos módon az időnek is szuverén ura. A „meddig még?” kérdését mégis felteszik emberek a mindentudó Istennek az alábbi szentírási helyeken: Zsoltárok könyve 35. rész 17. vers; 89. rész 47. vers; 94. rész 3. vers; Ézsaiás próféta könyve 21. rész 11. vers; Jeremiás próféta könyve 12. rész 4. vers; 47. rész 6. vers; Habakuk próféta könyve 1. rész 2. vers; Zakariás próféta könyve 1. rész 12. vers; Jelenések könyve 6. rész 10. vers. Természetesen minden ilyen imádságnak van egyfajta kérlelő, könyörgő, siettető jellege, amely csakis az Isten dicsőségébe rejtve ér el megnyugvást.
Magam reformátusként Isten nagy ajándékának tartom, hogy a közkeletű tévedéssel amillenizmusnak nevezett augustinusi gondolkodásnak a híve lehetek, amely az ezeréves birodalom reális lelki, mennyei megvalósultságát vallja. Meggyőződésem szerint ugyanis ez a nézet óv meg leginkább az igei gondolkodást megzavaró, tévesen karizmatizmusnak nevezett szélsőségektől. Olyan értelemben vagyok Kálvin követője továbbá, hogy példaértékűnek tartom azt a hozzáállását, hogy ő volt az a reformátor, aki a reformáció igen csak forró időszakában sem írt az Apokalipszishez kommentárt, pedig a könyv ó- és újszövetségi szimbolikáját bizonyára mindenki másnál jobban értette. Történészként valószínűleg én is többet tudnék arról írni, hogy a Jelenések könyvében leírt képszerű eseményeket mely konkrét evilági történésekkel vélem azonosíthatónak. Ezt – legalábbis most – mégsem teszem meg. (Talán egy másik alkalommal adódik majd erre is lehetőség közös épülésünkre.) Úgy vélem ugyanis, hogy ha az Apokalipszist egy végidőkre vonatkozó kronologikus menetrendnek tekintenénk, könnyen elfoglalhatna bennünket valami hamis biztonságérzet. Ez a gonosz szolga jellemzője, aki így szól a szívében: „Halogatja még az én uram a hazajövetelt; és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, és enni és inni és részegeskedni. Megjő annak a szolgának az ura, amely napon nem várja és a mely órában nem gondolja, és kettévágatja őt, és a hitetlenek sorsára juttatja.” (Lukács evangéliuma 12. rész 45–46. versek) Másrészt a Jelenések könyvében is az ézsaiási parancsot vélem felfedezni: „Vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet! – így szól Istenetek.” (Ézsaiás próféta könyve 40. rész 1. vers) Márpedig miféle vigasztalást vehettek volna az I. század végének (és minden nyomorúságos időknek) keresztyénei abból, ha tudták volna, ezek és ezek a próféciák majd az elkövetkező évszázadok és -ezredek rendjén fognak bekövetkezni, vagy következtek már be?! Nem inkább arról van szó, hogy a sátáni erők minden tombolása között is Jézus Urunk parancsára emlékezzünk? „Nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket, mert elközelget[ett] a ti váltságtok.” (Lukács evangéliuma 21. rész 28. vers) Ennek megfelelően drága Bibliánk zárókönyvét én egy a végidők teljességére vonatkozó, idő feletti tablónak látom, amelynek képsorozata elsősorban Aki Van, Vala és az Eljövendő személyére mutat rá. Ennek keretében összegez valami nem földi, hanem mennyei, lelki és esszenciális történelmet.
Valójában kicsit úgy vagyok ezzel a dologgal, mint ifjúkorom jehovistája. A Pásztor Gyuszi bácsi tanácsára behívott és leültetett térítő előveszi Bibliáját, és Őrtorony-módra betanult módon, élénken kezdi magyarázni, mi mit jelent a Jelenések könyvében, és mi hogyan fog történni. A hívő református fiatal hallgatónak egyre inkább kezd elege lenni a dologból, és amikor embere a mennyei Jeruzsálem leszállásáról kezdene értekezni, mintegy a Lélek indítására közbeszól: „Én ott leszek és meglátom, és Maga?” A jehovista arcáról lefagy a mosoly, elnézést kér és gyorsan csomagolni kezd. Pedig most már vendéglátója marasztalná. Jézus Krisztusról szeretne térítőjének beszélni, akinek egyetlen, tökéletes áldozata, bűntörlő vére által kegyelmes bemenetelünk lehet a mennyek országába… Én inkább nem akarom pontosan, faktuálisan tudni, mi fog történni, de az üdvbizonyosság boldog és hálás tudatában szeretném járni utam ezen a földön.
