Vasárnappal beköszöntött az advent. Nézem a közösségi média mára szinte elmaradhatatlanul mindennapjainkhoz kapcsolódó felületeit, ahol nagyon sok helyütt megjelentek az időszakhoz kötődő konvencionális jelek: a koszorúk – most már nem csak az otthonokba, de a közterekre is kitesznek óriási koszorúkat sok helyütt – „Advent! Advent! Advent!”. S mielőtt még azt gondolná a kedves olvasó, hogy „most jön a szokásos kritikus hang…”, DE NEM, NEM az jön most!
Hiszen ezek láttán valahol öröm van bennem, mivel mai kultúránk, társadalmunk jó része még ismeri az advent örökségét.
Akkor is, ha az eredetét nem biztos, hogy sokan ismerik manapság már. Ahogy elképedve láttam néhány évvel ezelőtt, amikor egy TV-csatorna riportere ilyen idő tájt megkérdezte az utca emberét, hogy tudja-e, mi az advent jelentősége, eredete? Tíz kérdezettből nyolc nem, vagy nem pontosan tudta. Ez a felmérés ott így sikerült. Tudjuk, a felmérések „reprezentatív” volta igen sok mindentől függ, és ha akarom ilyen lesz, ha akarom olyan.
Mégis, az advent része az életünknek. Része a kultúránknak. Sokan vitáznak azon, hogy vajon Magyarország keresztyén ország-e? Úgy nyilván nem, mint manapság Dél-Korea, ahol kis túlzással munkába is istentiszteletről mennek az emberek, mint volt egykor hazánkban is, főleg vidéken még nem is olyan régen. De az a civilizáció, amelynek része az ezer éves magyar állam is, az egészen bizonyosan keresztyén gyökerű. Az advent is, az arról való megemlékezés, a jelek, formák, amiket családok, cégek is megjelenítenek, kitesznek üzleteik látható felületeire, az önkormányzati rendezvények, gyertyagyújtások ilyenkor mégiscsak beszédesek. Beszélnek a parázsról a hamu alatt.
Arról nem is beszélve, amit egy igaz barátom sokszor elmond, miszerint le akarják a teljes nyugatot térdeltetni a szekuláris humanizmus előtt, melyet a nyugat népe tudatosan még mindig nem vall a magáénak, csak annak jelentéktelen kisebbsége. E jelentéktelen kisebbség döntött úgy, hogy a maga képére formálja az egész kultúrát! Az emberek többsége azonban a keresztyén kultúrát még mindig magáénak vallja, akkor is, ha már nem tudja mit jelent.
Egyre érthetetlenebb, hogy számos keresztyén (vagy magát annak tartó) gondolkodó e kettő között nem tud különbséget tenni, két fontos kérdés mentén: (1) hogy ez a hagyomány jó emberileg és társadalmilag és, hogy (2) a parázsló állapotból lehet még tűz, de a kihűlt hamuból egyáltalán nem. Ezzel a két ténnyel áll szemben a minden keresztyén szimbólumoktól, hagyományoktól kiürített közösségi- társadalmi tér: a szekuláris humanizmus vallásának követelményére. A keresztyén kultúra és az utóbbi között pedig jelentős különbség van és hogy melyik a jobb – ahhoz nem férhet kétség!
ADVENT
Azt jelenti: ELJÖVETEL. A mi fogalmaink szerint az advent leginkább az Újszövetség világához tartozó fogalom. Holott már az Ószövetségben is találkozunk ezzel. Méghozzá a legelejétől kezdve, az egész Ószövetség egy nagy advent. Egy nagy várakozás az eljövetelre. A beteljesedésre. Egy ígéretnek a beteljesedésére, amelyet így nevezünk: ősevangélium. Ez így hangzik: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.” 1Móz 3,15
Miről szól ez az ígéret? Nem másról, mint Krisztus testet öltésről. Arról, hogy az Isten, aki ellen az ember éppen csak fellázadt és aki ezért tettének jogos következményeit hordozza, mégsem marad véglegesen és végzetesen egyedül abban az Isten-nélküliségben, amelybe magát ellensége kísértésére belesodorta. Mert el fog jönni maga az Isten, és ami rendkívül fontos: testben, és megoldja az ember tragédiáját. Ő lesz az asszony magva, a testet öltött Isten, Jézus Krisztus.
De nézzük meg közelebbről, mi történt ott az Éden kertjében, hogy megértsük, miért olyan fontos az első advent, az ószövetségi ember adventje, ami a mi örök sorsunkat is drámaian befolyásolta? Isten teremtő akaratából az ember (noha ebből sok vita adódik teológusok és nem teológusok között ma is) a maga teljes valóságát tekintve azt látjuk az Írásból, hogy dichotomikus, kettős: a teremtésben emberi testet kaptunk, benne Istentől lehelt lélekkel. Ez az ember a teremtés rendje szerint: emberi testben Istentő való lélek.
Ennek az embernek mondja az Úristen a teremtésben: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (1Móz 1,28). Uralkodjatok a földön! – mondja az embernek az Úristen. S az uralkodás módját is megszabja az Úr az embernek a Földön: „művelje és őrizze azt.” (1Móz 1,15). Az emberi testben, Istentől való lélekkel élő ember kapta a parancsot: őrizze és művelje a földet, így uralkodjék felette. A földet tehát a teremtés rendje szerint emberi testben, Teremtőjétől kapott lélekkel megalkotott ember uralhatja. Ez a teremtés legális rendje. (Noha a lélek kérdésében sok vita adódott az idők folyamán, és fel-felbukkan ez a vita ma is sokféle fórumon és formában.)
AZ ILLEGITIM TESTET ÖLTÉS
A Kísértő megjelenésekor azonban egy illegális testet öltést látunk. A Sátánnak és a démonainak a Biblia kijelentése szerint nincsen testük. Ahogy Pál az Efézus 6,12-ben ír róluk: a mennyei hatalmasságokról, a sötétség világának urairól és a gonoszság lelkeiről: ők „nem test és vér”. Mivel a negatív előjelű szellemvilág a teremtettség anyagi részével nem tud kapcsolatba lépni és hatni rá; ehhez kell a test. Ezért volt szükséges a Sátánnak uralma alá venni az embert. S hogy miként?
Annak az illegális, a teremtés rendjének teljesen ellentmondó testetöltés által, amiről így olvasunk: „A kígyó pedig ravaszabb volt minden vadállatnál, amelyet az ÚRisten alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten…?” (1Móz 3,1). A sötétség lelkeinek fejedelme, akinek nincsen testi valója, így volt képes megjelenni az ember előtt: állati testben, sátáni lélekként. Egy illegális, a teremtés rendjének teljesen ellentmondó formában.
Így csalta el az embert Isten közelségéből és lett úgy, mint ahogy John Blanchard brit apologéta megfogalmazta: „azután, hogy Ádámot megfertőzte a bűn, gyermekeket kezdett nemzeni, ahogy az 1Móz 5,3-ban olvassuk: ’fiút nemzett, magához hasonlót, a maga képmására’. Onnantól fogva Ádám romlott természete, mint a méreg, amely megfertőzi a patak forrását, úgy áradt át minden nemzedékre” (John Blanchard: The Man Who Made the Millenium).
Csak körül kell nézzünk: az a méreg, amelynek ott van a forrása, a kezdeteknél, hogyan áradt szét a világra, az ember által. Hiszen a Sátán legnagyobb fegyverténye az lett, hogy uralmat vett az ember felett és most már „legálisan”, az emberen keresztül, rajtunk keresztül, akik emberi testben, Istentől kapott lelket hordozunk, rombolhat. Ő maga ezt nem teszi, nem is teheti, hiszen nincsen teste. De bennünk testesül meg minden gonoszsága. Minket használ minden gonosz véghezvitelére azóta is.
ISTEN VÁLASZA
Azonban ott az Úristen ezt jelentette ki az embernek, és ezzel együtt a Sátánnak, aki ezzel az illegitim testet öltéssel nyert legitim uralmat az ember felett: eljön az asszony magva, aki a kígyó fejére tapos! Mintha ezt mondta volna:
„Sátán, én nem rúgom fel a saját szabályaimat, azt a tökéletes rendet, amit a teremtésben megalkottam! Uralmat venni a föld felett, uralkodni a földön emberi testben isteni lélekkel lehet egyedül, legitim módon! Ezért eljövök TESTBEN és visszaveszem az ember felett az uralmat!”
Ez volt az 1Móz 3,15 ősevangéliumában foglalt ígéretnek a lényege. Ennek az ígéretnek a beteljesedését várták az ószövetségi szentek, hogy eljöjjön az, akiről ez az ősígéret szólt, aki megváltja népét bűneiből. Ahogy ennek a csodálatos ígéretnek a beteljesedése hajnalán az angyal mondta Józsefnek: „József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből.” (Máté 1,20-21).
Ezt, és ezért várták az ígéret beteljesedését az Ószövetség szentjei, ismertek és ismeretlenek. Ezért élt bennük a messiásvárás. Mint az öreg Simeonban is, akinek a személye szép példája ennek a felfokozott várakozásnak (ld. Lukács 2,29).
AZ ELSŐ ADVENT: KRISZTUS TESTET ÖLTÉSE
Jézus születése az első advent beteljesedése volt. Az ősi ígéret beteljesedése. A karnáció, az Isten testet öltésének csodája. A történelem során sokan kérdezték: miért így? Cur Deus homo? Miért lett az Isten emberré? Elmondja ezt világosan az angyal: hogy megszabadítsa, megváltsa népét bűneiből. Ó, igen, itt van újra ez a ma már nehezen kezelhető fogalom: a bűn. Ezért lett az első advent, ezért teljesedett be az ígéret, Isten, beleágyazva egy nép sok ezer éves történetébe, elhozta a beteljesedést.
Miért így? Azért, mert Jézus története pontosan az a történet, ami minden ember története is, hogy ehhez a csodához valamiképpen mi, elárvult, eltávolodott nemzedékek kapcsolódni tudjunk. Történet ez, a Biblia nagy története, amelybe beleláthatja az ember a maga történetét. Mert Isten ebben a történetben olyan közel jött, amilyen közel csak jöhetett – Jézus Krisztus testet öltésében, az első advent ígéretének beteljesedésével.
Eljött, meghalt a kereszten, feltámasztotta Őt az Atya és visszament oda, ahonnan az egeken áthatolva megérkezett hozzánk (Zsid 4,14), hogy beteljesítse az Atya ígéretét, a mi megváltásunkra. Ez az első advent egyszerű lényege.
De nem csak egy adventről tudunk! A menybe visszatérő Jézus megígérte, hogy visszajön. S ha várjuk, akkor mi már nem a betlehemes romantika szép érzéseivel várjuk, noha ezek nagyon kedves dolgok. A mai nemzedékek már a második adventben élnek, a visszavárásban. Eljövetelét megelőző jelek között. Egyre nehezedő sötétségben. Ebben formálódik ki a visszajövetel ígérete. Hiszen ez van írva róla: „Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték, és siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen.” (Jel 1,7) Folytatás következik…
EPISIDE 2 – COMING SOON
