Kelt levelem: irodám magányában október 10-én.
Kedves Barátom!
Egy érdekes ellentétre figyeltem fel a minap. Érdekes módon, régebben nem annyira szerettem a csendet. Jobban zajlott körülöttem az élet, és úgy hozzászoktam, hogy hivatalos munkáim után, szabadidőmben is, szinte mindig szólt körülöttem valami hangforrás: előadások kazettákról, rádió, zene, stb. Ma már máshogy élem meg mindezt. Lehet, hogy öregszem. Mindenesetre – bár frázisnak hangzik – az embernek szüksége van a csendre. Jézus ezt mondja: a mag csendben nő. Szó szerint „magától”. Valóban, a belső megtermékenyüléshez szükséges a csend.
Sokféle csendet ismerek. Írók-költők olyan szuggesztív hasonlatokkal látják el ezt a szinte valamiféle birodalmat takaró szócskát, hogy ’csend’. Halotti csend, fagyos csend, dermedt csend, néma csend, meg hasonlók. Én is, sokféle csendet ismerek magamban is, meg magam körül is. Emlékszem a hegyi parókián eltöltött téli éjszakák meghatározhatatlan csendjére, amit talán csak az erdélyi havasok népe élhetett meg, amikor rájuk szakadt a tél, és mindent méterekre rúgó hó takart. Amikor semmi sem mozdul, amikor semmi neszt nem hallasz, amikor autó se jár, lent, az úton, s amikor a kutyák is az ól melege mellett döntenek, és semmi sincs, csak a csönd.
A kereskedelmi televíziók gagyi dolgaival át- meg átszőtte mindennapok embere, nem szereti a csendet. Valami mindig szól, még családlátogatásokkor is utalnom kell rá sokszor, hogy ha nem nézzük, kapcsoljuk ki a televíziót, mert akkor talán jobban tudnánk beszélgetni. Nem szeretjük a csöndet, mert az valahol maga a halál. Így jön elő ez, legalábbis a tudat mélyéről. Ezért zajong, ezért hangos sok ember is, hogy a belső halál állapotát, a lelki halál csöndjét elfedje. Hangos, felhívja a figyelmet magára, korhelységgel, vagy nagyra ívelő, tudományos felfedezésekkel, milliók látogatta, dübörgő koncertek sorozatával, és belül még sincs semmi egyéb, csak halálos csend. Valahogy ezt élem meg az egyházban is, kicsi túlzással. S itt van az ellentét.
Hiszen csendre szükség van, a belső megtermékenyülés, a látások elnyerése, utak korrigálása, bűnbánat, és isteni erők elnyerése okán. De mégis, az a csend, amire én felfigyeltem, nem ilyen csend, hanem más fajta: ’teológiai csend’. Egyházunk ebben a viszonylatban, bár hallatjuk a hangunkat itt, ott, kulturális megmozdulások, segélyprogramok, avatások, és egyéb fontos és értékes történések hangja száll éterben, újságok tudósítóinak szavain keresztül, és egyéb utakon, mégis, a lényeget érintően nagyon csendes a mi egyházunk. Ma nincs uralkodó teológiai felfogás. Egyfajta vákuum van, egyfajta űr, e tekintetben is. Nincs uralkodó teológiai irány. Csend van ebben a tekintetben. Nincsenek igazából viták, teológiai ütköző terek. S ez a csend ’zavaros’ is egyben. Abban az értelemben, hogy egyrészt csak kevesek törődnek teológiával a dolog mélységét illetően, bár ez csaknem mindig így volt. De zavaros azért is, mert a zavarosban mindenki úgy halászik, ahogy tud. Vagy nem halászik éppenséggel. S ez a csend azért is – kis túlzással – halálos, mert jelzi: nagyon-nagyon keveseket érdekel a jövő teológiai koncepciója. Hogy mi is az? Pedig teológiai reakciókra sok okot szolgáltat a ma körülöttünk hangoskodó világ. De igen tudok örülni annak, ha korjelenségekre, okkult hatásokra reagál egyházunk! De bizony, kevés van ilyen.
Pedig, mondom, ha másban nem, legalább a bibliai örökségként számba vehető társadalomkritikában kellene elöl járnunk. De hallgatunk. Ezért van az, hogy amint, általában választások előtt, vagy a kampányok idején, mivel támogatások dolgában nekünk sem közömbös, hogy miféle alakulat képez kormányt négy esztendőre, megszólal az egyház. Hangok hallatszódnak körlevelekből, szószékekről. Azonban mégis, mintha zsigeri ellenállásba ütköznének ezek a hangok a hallgatóság, az egyház népe köréből. „A pap ne politizáljon!” – ez a jelszó. Hát hogyne lenne, ha a választásokig szinte semmi hang nincs, majd az amúgy is felhergelt, érzelmileg is felfokozott időszakokban, az egyház is kiabál. A folyamatos teológiai, bibliai reagálás rendkívül fontos a társadalmat érintő mindennapi kérdésekben is, persze pártokra való brazírozás nélkül. Az úgyis kiderül, hogy a bibliai irány melyik alakulat állásfoglalásához van, legalább közelest. Kálvinnak masszív, bibliai alapú társadalmi etikája van – óh, ha ismernénk!
És kis túlzással azért is halálos ez a csend, mert ’háborúban hallgatnak a múzsák’, azaz, a legtöbben, akiknek ezzel kellene foglalkozniuk, másfelé járnak. A megélhetés útjait keressük. Azt látom, hogy pláne falun, az egyensúlyi helyzet igen labilis e téren. Vagyis, döntést követel, hogy miből szeretnék megélni? Az oltárról-e, vagy az oltár a ’mellékes’. Nem vitás, hogy kihaló falvakban a gyülekezetépítésnek milyen kilátásai vannak. És az ezekben szolgálóknak is élnie kell valahogy, el kell, hogy tartsák a családjukat, finanszírozzák napi létüket. De a hangsúly mégis a teológia oldalára kell, hogy billenjen! Mert az csak meghozza az áldásait, ha hisszük, hogy az a logosz, tényleg a Teoszhoz, vagyis Istenhez kötődik, s hogy a teológia valóban ’Istenről való beszéld’, ill. tudomány. A bizonyságtétel kovásza a teológia. Minél többet foglalkozunk annak igehirdetésünket, a napi dolgokra való reagálásainkat, a transzcendens világhoz kötődő, az embereket rendkívül izgató válaszokat kerekké, méllyé tevő oldalaival, annál nagyobb áldás van a teológus lelkipásztoron. Hát nem ezért volt a mi eleink titulusa ’tudós és tiszteletes’? Az általunk képviselt ügynek szerez mindez nagyobb becsületet és odafigyelést. Először a szívben, aztán hozzá tér ehhez a pénztárca is valahogy, s a teológia a megélhetésben is megjelenik. Persze, ehhez hosszú idő kell, és az idő a hit legnagyobb próbája. A szürke hétköznapok, az ember életének tudatos irányítása, hogy a teológia művelésére is jusson elegendő idő. Mindig eszembe jut a megtörtént példabeszéd, amint valaki egy lelkipásztort szombat estébe hajlóan egy szekér tetején ülni, valamit fuvaroztatni látott. A derék pásztor a mellékessel foglalkozott, bizony. S az a valaki felkiáltott hozzá a szekérre: „Héj, bátyám, s mi lesz a holnapi predikációval?” A kolléga erre pedig emígyen felet: „A három Ravasz kötetből megélek én, életem végéig!” (Valószínűleg a tényleg vaskos, Legyen világosság! című triológiára gondolt.) A teológia Istenről való beszéd, ill. tudomány. S ha Isten mélységeit kutatjuk általa, akkor megnyilvánulásainkat, a Szentlélek titkos munkája, fehér lapon fekete betűt életté kovászoló munkássága révén, az élet leheletévé teszi. Csak türelem – bíztatom magamat is –, csak türelem! A mag csendben, magától nő. Hűség locsolgatja, reménység nevelgeti.
Csend van, azt hiszem, ez kimondható a fentieket tekintve. Csend, és érdektelenség. Ma nem az orthodoxia és a liberális teológia csatázik egymással. Nem a teológiai liberalizmus és az ébredés teológiája. Nem a szolgálat teológiája és a hitvalló irányzat ütközik. Ma az érdektelenség látszólagos csendje öleli körül teológiai életünket. Látszólagos ez a csend, mert azért közben igen-igen zajos az életünk. Háború van! Harc a létért. Ez a harc azonban nem teológiai irányzatok harca, hanem sokkal prózaibb küzdelem: harc a járulékokért, a járadékokért, a támogatási összegekért, a pályázatokért. Ma ennek az idejét éljük. Mit lehet tenni? Ezeket a harcokat is meg kell harcolni. De ha ez válik egyházunk belső életének egyik, ha nem a fő mozgató rugójává, akkor az a csend valóban halál szagú. S én azt látom, hogy bár ezt a világért ki nem mondaná senki, mégis ez a napi valóság a 21. század elején. Nyilvánvaló, hogy a mi korszakunkat is ötven, hatvan, hetven esztendő távlataiból lehet majd világosan kiértékelni, de én magam, aki benne élek, gyülekezetemből, falusi papi szemszögből így látom.
Mert a csend idegőrlő lehet – ha önmagunkra tekintünk. Ha a mindennapjainkat vesszük számba akár nagy, akár kislátószögű objektívvel vizsgáljuk is. Őrjítő a kereső, kutató lélek számára – egyedül. Reménység nélkül, az Úr nélkül. A reménység, a mindent legyőző reménység azonban nem külső mozgások alakulásának a függvénye, hanem belül, a szívben születik, és onnan indul embert meghódító, kétségeket, lázongást megbékítő és lecsendesítő útjára, s ad édes megnyugvást abban, hogy bár nem a tenger, a világ, a közöny, a csend tengere, de Isten az Úr!
Szerető öleléssel:
Kereső Sándor
