Ideológiai torzulások mentén
Mint az eddig elmondottakból nyilván kiderült, a magyar nemzeti jellem Mohács óta kétségtelenül önvizsgáló jellegű. Ez az önreflexió azonban hajlamos kétirányú káros elhajlásra:
1.) A hárítás más(ok)ra tolná a felelősséget (a bálványimádásra/ bálványimádókra, az eretnekségre/ eretnekekre, a Habsburgokra, a németekre, a félfeudális-félfasiszta nép(lélek)re stb.);
2.) az önostorozás (vagy kommunista önkritika) pedig csak a bűnt lát(tat)ja megoldás tudata nélkül.
A kettő nem mindig, de nagyon gyakran összefügg egymással. Ugyanis egyedül Isten vonhatja ki magát joggal a bűn terhe alól, és egyedül Ő szólíthat fel erővel és súllyal a személyével és igazságával szembeni megalázkodásra. Ő az aki nem finomkodik ugyan bűneinkkel kapcsolatban, de saját kegyelme és dicsősége felragyogtatásával a hívő megtérő előtt még akkor is igazi vigasztalást, (valódi) jobb(at váró) reménységet ad, ha a bűn nyomorúságos földi következményeit nem is törli el azonnal.
Mint láttuk, a földi ítélkezésekből, emberi (intézményi) jellegeknek való alávetésre való felszólításoktól (amelyekben semmiféle igazi feloldozást, megoldást nem láthatunk) a magyar protestantizmus és katolicizmus sem tudta távol tartani magát. Ezen a helyzeten azonban tovább rontott, hogy a 18–19. század fordulóján megjelentek az első úgynevezett ideológiák. Az ideológiák a görög idea + logosz szavak összetétele alapján mint „rendszerbe foglalt eszmék” ültethetők át magyarra. Az ideológiákat a vallásoktól (amelyeknek szintén megvan a maguk tanrendszere) a kizárólagos evilágiság, a kizárólagos evilágra irányultság különbözteti meg. Mint ilyenek gyakran valláspótlékként funkcionálhatnak. Az ideológiáknak is megvan ugyanis egy sajátos bűn – megváltás – helyreállítás hármasságuk, de ők – a vallástól eltérően – nem annyira az egyén, illetve az egyház, hanem a társadalom közösségére vonatkozóan adnak egy ideálképet, nevezik meg a harmóniát megtörő ősbűnt, és vázolják fel a helyreállításhoz vezető utat, nem utolsósorban a legfontosabbnak vélt szervezőelv felmutatásával.
A 19. század uralkodó eszméi a nacionalizmus és a liberalizmus lettek, de már megjelent mellettük a szocializmus, a konzervativizmus, illetve keresztényszociális/ kereszténydemokrata gondolat is. Szokás a francia forradalom „Szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszavából kiindulni. Eszerint a szabadelvűség az (akkor még polgári értelemben vett) szabadságot nevezte meg fő társadalomszervező erőnek. A klasszikus liberalizmus a „rovar és bogár” példája nyomán a nacionalizmussal összefonódva jelentkezett. Vagyis minden liberális nacionalista is volt, de nem minden nacionalista volt liberális. A kor idealizáló és historizáló liberális szelleme három nagy forradalom létjogosultságát ismerte el az emberiség történetében. A kereszténységét, mert a vallást az emberszeretet nevében megszabadította a zsidóság törzsi feudalizmusa alól. A protestantizmusét, mert az egyéniséget a lelkiismeret nevében megszabadította az egyház lelki feudalizmusa alól, és utolsóként a francia típusú modern forradalomét, mert a szabadság nevében megszabadította a tulajdont a kiváltságosok gazdasági feudalizmusa alól és létrehozta az egyenjogú tagokból álló nemzetet. Ez a szemlélet – ami egyébként Madách Imre Ember tragédiáján is erős lenyomatot képezett – jórészt történelmietlen módon – , megtette a protestantizmust a liberális értékek ősformájának, megteremtette az alapját az úgynevezett kultúrvallásos büszkeségnek, melynek kórusába a katolikusok is bekapcsolódtak saját kulturális érdemeik hangoztatásával.
A szocializmus már nem elégedett meg a liberalizmus által kínált polgári jogegyenlőséggel, hanem azon túlmutató társadalmi nivellációt követelt. Az ősbűnt itt – Rousseau alapján – az az ember követte el, amelyik az első karókat leverte, és azt mondta rá: „Enyém!”, és az a társadalom, amelyik ezt eltűrte.
A nacionalizmus (az immár polgári) nemzeten belüli testvériségérzést, összetartozás-tudatot tartotta a fő társadalomszervező elvnek. Összetartó erők a közös nyelv, kultúra, nemzeti karakterjegyeknek megfelelő állam, amely a nemzeti szolidaritás legfőbb akaratképző ereje. Az ősbűnt itt a különböző nemzeti karakterjegyekkel rendelkező népcsoportok egy birodalomba tömörítése jelentette. E nézet fő éle a multietnikus Habsburg Birodalom ellen irányult, amely tevőlegesen akadályozta a német és itáliai területek francia típusú nemzetegyesítését. Franciaországban az 1863-as (III. Napóleon-féle) közoktatásügyi felmérés során jöttek rá, hogy a népesség 40%-a nem államnyelven beszél. A helyzet megváltoztatását a hadseregre és az iskolarendszerre bízták. Az általános hadkötelezettség alapján sorozott hadseregben megjelentek a “Kilóg a kapa a szájából!” típusú altiszti, az iskolákban pedig “A szünetekben köpködni és bretonul beszélni tilos!” típusú tanítói megszégyenítések. Az 1870-es olasz egyesítéskor a népesség 1,5%-a beszélt az olasz irodalmi nyelven, az 1871-es német egyesítéskor pedig a német dialektusok szó szerint nem értették meg egymást. (Még 1945-ben is előfordult, hogy a Toókos-lányok fordítottak stájer parasztok és Wehrmacht-katonák között.) A nacionalisták szerint mégis a nemzetállamok létrejötte a világtörténelem fő mozgatórugója, a béke és fejlődés záloga. Mindez nem akadályozta meg őket, hogy létrejőve és megerősödve ne a brit imperializmust tekintsék mintának birodalomépítő célkitűzéseikben.
A liberális, nacionalista és szocialista optimizmusokkal szemben a konzervativizmus szkeptikus volt az emberrel és a világmegváltó ideákkal szemben, és alapattitűdjében a jól bevált hagyományok alapján történő lassú és szerves fejlődés igényét fejezte ki.
A keresztényszocializmus vagy kereszténydemokrácia egy új típusú keresztény társadalom szolidarizmusát képviselte. Bár a konzervativizmushoz hasonlóan ez az irányzat sem hitt a tökéletes (bűntelen) társadalom lehetőségében, az emberi méltóság elve alapján mégiscsak megkísérelte megközelíteni azt. Egyetlen társadalmi valóságnak a családot ismerte el, ahol minden magasabb, mulandó, emberi szerveződésnek annyi a funkciója, hogy segítséget (szubszídiumot) adjon ahhoz, hogy e teremtett rend betölthesse Istentől kapott feladatát. A szubszidiaritáselv közismert 1931-es megfogalmazása („Minden problémát a keletkezési helyéhez legközelebb eső szinten kell kezelni.”) a Qudragesimo anno kezdetű pápai enciklikában már a javában terjedő totalitárius (vagy államtotalista) ideológiák elleni tiltakozás lecsapódásának tekintendő.
A modern nacionalizmus első magyar irodalmi lecsapódása Dugonics András 1786-ban írt Etelkája. Hősnője, a példaszerűvé formált honfoglalás korabeli kisasszony, akinek jellemzői a magyarság népi értékeit őrző hétköznapiság cselekvései. Dugonicsnál a női főszereplők egyértelműen pozitív személyiségek, a férfiak inkább a helyüket keresik. A művet áthatja a harcos nép erkölcseinek elkerülhetetlen szelídülése, ugyanakkor felmerül a kérdés: A béke kora szükségszerűen a hanyatlás kora-e egyben? Degeneráló ellágyulást hoz-e a béke? Mit tegyen a nemzet, hogy értékeit megőrizze a béke idején? Mihez kezdenek a hős harcosok az új világban, képesek-e alkalmazkodni ahhoz?
Bár a szegedi dalmát származású piarista nézeteiben főleg a volt jezsuita történetírás eredményeire támaszkodott, a protestáns szellemű történetírásban más áthallások felől váltak folyamatossá az őstörténet, a honfoglalás témái – mégpedig a nemzeti szabadságküzdelmek párhuzama felől. Eszerint (Szent) István történeti érdeme, a kereszténység felvétele mellett a rendi társadalom és főleg a hatalmas egyházi vagyon megalapozásával a megosztó kiváltságok csíráját is elvetette a magyar nemzeti életbe. Ketskeméti István például így írt az 1780-as években: „Szent István Klérust meggazdagította, / A mágnási rendet ez felállította, / A Magyart Keresztyén vallásra hajtotta, / Mivel már a Krisztust ő maga vallotta.” Rajcsányi János 1843-as Magyarország története tankönyve a magyarok ősmesterségekben tetten érhető ősműveltségéről ír. A harmonikus népi-nemzeti közösség megbontásával a Géza idején bejövő idegeneket vádolja. „Papok, urak, s más sorsú emberek vándoroltak a magyar földre, ezzel együtt annak előbbi szép egyetértése is felbomlott, mivel azon külföldiek legkisebbé sem hajlottak a nemzetiséghez, s magukat a fejedelmek s királyokhoz befúrván, a magyarokat megvetéssel lenézték.”
Mindez előrevetíti azt a jellegzetesen protestáns történetfelfogást, mely a pogány múlttal a vérszerződésig tolta ki az államalapítást, a pogánykori alkotmányhoz kötve azt. A protestáns egyháztörténeti irodalmat meghatározó folyamatosan üldözöttségtudat arra is szolgált, hogy megmagyarázza, a „magyar vallássá” (értsd a magyar etnikum, a magyar anyanyelvűek vallásává) lett református a vallási kiváltságvesztés okán miért őrizte meg tisztábban a hamisítatlan magyar nemzeti jelleget (főleg a katolikus arisztokráciára vált jellemzővé az “idegen vérkeveredés”), miért lett nyitottabbá az adófizető nép (a magyar nemzet „népies jelleg”-e) iránt, és az aulikus, arisztokratikus és konzervatív katolikus jelleggel szemben miért karolta fel jobban a nép polgári értelemben vett egyenlőségét.
Bár ez a nézetrendszer elsősorban katolikus szerzők, főleg pedig Szekfű Gyula számára adott alkalmat a „pusztaszeri társadalmi szerződés” felett való élcelődésre, a nagy katolikus történész valójában keserű szájízzel gúnyolódott. Az „igazi” katolikus álláspontot ugyanis – utólagosan – azokkal a liberális katolikusokkal szemben kellett képviselnie és megvédenie, akikre a protestáns álláspont nagy hatást gyakorolt. A romantikus magyar nemzettudat Horváth Mihály-féle koncepciója szerint a magyar nemzet életcélja a szabadság (itt értsd elsősorban: nemzeti függetlenség, szuverenitás) és alkotmányosság megteremtése, illetve megőrzése, az újabb korban már a népnek az alkotmány sáncaiba való bevételével. Ezen történetírói programnak megfelelően került az érdeklődés homlokterébe Horváth Mihály és Szalay László úttörő jellegű történeti munkáiban a reformáció és a vallási, valamint rendi szabadságküzdelmek összefonódása a Habsburg-ellenes küzdelmekkel és a református erdélyi fejedelemséggel.
Az 1867-es kiegyezés megkötése után a közjogi függetlenségi irányzat a „nem enged a negyvennyolcból” törekvései nyomán a kurucos hagyományban találta meg saját szellemi gyökereit. Ennek az irányzatnak a jellemző alakjává a „fejedelem (református) íródeákja”, a hamisítástól (vagy szélsőséges beleéléstől) sem mentes Thaly Kálmán vált. A függetlenségi irányzat azonban nagyon komoly hitelességi deficitekkel is küzdött. A függetlenségiek magukon belül a legalapvetőbb dolgokban sem tudtak egyetérteni. Egyes irányzataik a magyar népi tömegekre kívántak támaszkodni, közülük is elsősorban a mezővárosi parasztpolgárokra, illetve az öntudatos falusi (kis)gazdatársadalomra, amely még ekkor is javarészt protestáns volt. Ennek érdekében támogatták a választójog-kiterjesztést és a nemzetiségekkel való 1868-as kiegyezés méltányos betartását. Más irányzataik ellenben ezt az utat a magyar nemzetre halálos veszélynek tartották, és inkább a történelmi (úri) középosztályra alapoztak volna nem kevés (rosszabb értelemben vett) nacionalista és antiszemita felhanggal. A közjogi nézetazonosság – alapvető kérdésekben való differenciák kettőssége oda vezetett, hogy kialakult az obstruáló ellenzék dualizmus kori típusa. Ennek tagjai gyönyörködtek saját hangjukban, mentelmi jog védelme alatt berendezést törtek, párbajoztak, a házszabály adta lehetőségekkel visszaélve, általában kormányfő-buktatási célból a törvényhozási munka megbénítására törekedtek. Kormányon (1906–1910) erőszakoskodtak, éveket vesztegettek el meddő közjogi vitákkal, vezényleti nyelv és Gott erhalte-botrányokkal, mintha a nemzet néhány nagy halottjának hazahozatala fontosabb lenne, mint a kivándorolt millióké, végül felszították a horvátországi horvát-szerb koalíció indulatait, hogy saját maguk sírját ássák meg vele.
A modernizáció és iparosodás okozta társadalmi és kulturális kihívások kezelésére az a Tisza István fogalmazott meg perspektivikusabb javaslatokat, akit ellenfelei merevnek és kegyetlenségbe hajló szigorúságúnak láttattak. Egyre inkább konzervatív jegyeket felvevő klasszikus szabadelvű (nemzeti liberális) hozzáállása azonban előle is elrejtette olyan, akkor még csak második vonalbeli emberek jelentőségét, mint Kós Károly, valamint Bánffy Miklós, Bethlen István és Klebelsberg Kunó grófok, akik egy önfenntartó magyar társadalom kialakítására, a magyar kivándoroltak hazahozatalára, illetve egyes vidékeken a magyarság szórványosodásának megállítására irányozták volna javaslataikat.
