Love is LOVE?

KERESZTYÉN SZIVÁRVÁNYOS SZIMPÁTIA?

Június 15-én, a pedofilellenes törvény elfogadásának a napján, amikor szokásos módon végig pörgettem a telefonomon a szociális média egyébként mára számomra megszürkült, hovatovább unalmas felületeit, erősen meghökkentem, amikor először olyan ismerőseim, akiről nem gondoltam volna, szivárványos profilképet állítottak be maguknak. De a legnagyobb megdöbbenés akkor ért, amikor az általam ismert keresztyén közegből tették ezt olyan emberek, akiknek az ilyesfajta kiállására álmomban sem gondoltam volna. A döbbenet folytatódott akkor, amikor megnéztem a lájkokat, kommenteket, s azok között is találtam neveket, keresztyéneket, akik kicsi, szíves emojikkal fejezték ki tetszésüket mások ilyetén kiállása okán. Még egyszer:

keresztyén emberekről beszélek!

Olyanokról, akik a Szentírásból, mint életük zsinórmértékéből egészen jól kell, hogy tudják: az a jelenség, amit ily módon most már nyilvános  kiállásukkal is támogatnak, hamis. Hamis szeretetre épül, aminek a jelmondata, a most már unásig látott, hallott: „Love is love!” Vagyis: „A szeretet, az szeretet!” Vagy így: „A szerelem az szerelem!” Kiegészítve azzal, hogy „Szeretni emberi jog!”

Kell, hogy értsük: keresztyén emberként szivárványos profilképet kitenni, ezeket a tendenciákat kedvelni, szimpátiával illetni annyit jelent, hogy ezt a mára agresszívan progresszív, egyre inkább diktatórikus, ezzel együtt önpusztító tendenciát támogatjuk. Akarom hinni, hogy azok a testvéreink, akik magukat határozottan keresztyénnek tartva is ilyet tettek június 15-én, nem gondolták át mindezeket kellően. Kell, hogy tudatában legyen a „Love is love” szlogennel bárhogy is szimpatizáló keresztyénség vagy vallásos közeg annak, amit Szabados Ádám teológus- blogger ír (ITT), Theo Hobson, brit liberális teológusnak a The Gardian hasábjain 14 évvel ezelőtt (sic!) megjelent A pink reformation című cikkét elemezve: „a homoszexualitás kérdésében szerinte nincs kompromisszum. A homoszexualitás vagy teljes értékű alternatívája a heteroszexualitásnak, vagy nem az. Nincs harmadik lehetőség.” Kell, hogy tudatában legyen a „Szeretni emberi jog” jó hangzású szlogent önmagában igenlőknek azzal, amit szintén a fent nevezett cikkében Hobson úgy definiál, mi szerint a homoszexuális egyenlőség ügye erkölcsi kereszteshadjárat formáját öltötte magára. Ha ez így igaz, már pedig így igaz, akkor valamelyik oldalt választani kell. Nincsen harmadik út. Nincsen középút. Valamely igazságot választani kell, és amellett ki kell állni. Hobson már akkor (14 éve) arról beszélt, hogy a homoszexualitás az intézményes egyházak nemezise. Ebben, ha a nyugati keresztyénségre tekintünk, komoly igazság van. Ezért mivel nincsen harmadik út, és ez a keresztyénség nagy tusája lesz, illetve már az is, így jelentősége van annak, hogy akár ilyen aprónak látszó megnyilvánulásokkal is, mint például egy felfelé mutató hüvelykujj, egy piros szív, vagy egy „care” szívecskés emoji, mit fejezünk ki. Hiszen az ilyen megnyilvánulásokkal a mai közösségi média használati kulisszái szerint azt fejezem ki, azt üzenem, hogy „egyetértek veled”. Jellel igazolom az általad megjelenített tartalmat, üzenetet.   

HA HÍVŐ EMBERNEK TARTOM MAGAM…

Hiszen, ha hívő embernek tartom magam, annak az egyértelmű jele az, hogy a gondolkodásomat, a világlátásomat, az erkölcsömet, a szimpátiámat, illetve azt, hogy személyemmel, jelenlétemmel, avagy a közösségi médiában jeleimmel mit igazolok vagy mit sem, az Istenhez való elválaszthatatlan odatartozásom szabja meg, méghozzá kizárólagos módon. Mindezt nem kényszeresen, hanem önként, szívvel, azért a váltságért, megújító kegyelemért, szeretetért, amit az Úristentől ingyen, ajándékba kaptam. Erre hálából csak az lehet a reakcióm, hogy tetszése szerint rendezem be az életemet, és a kedvét, örömét keresem. Az Úristen pedig a Kijelentésben pontosan és nyilvánvaló módon tárta elénk akaratát, tetszését, és minden olyan szempontot, amely irányadó lehet egy élhető életre. Az egyik ilyen irányadó szempont, az alapok alapja ez: „Isten szeretet.” (1János 4,8; 4,16) Vagyis: „God is love!”

Ha hívő emberként (ez azért fontos, mert a fentiek attól várhatók el, aki magát újjászületett keresztyénnek tartja) vallom, hogy Jézus Krisztusban megismertem az Isten szeretetét, akkor számomra a szeretet mintáit az jelenti, ahogy Ő, az Úristen szeret engem, a népét, az embert, a világot. Ezért a szeretetem, világlátásom, értékítéleteim, viszonyítási alapom a körülvevő dolgokat, jelenségeket illetően, valamint a viszonyulásom jelenségekhez, emberekhez, ebből a bibliai és tapasztalati mintázatból fakad. Abból, ahogy Isten szeret. S ahogy és amit Ő szeret és amit Ő lát jónak, amitől élhető és fenntartható az élet, azt mind kijelentette a számunkra. Ha azt szeretem, amit ő szeret, ha azt tartom jónak és egészségesnek, amit Ő, a Létrehozó, Teremtő, Megváltó annak tart, akkor marad élhető és fenntartható az élet. Minden ettől való elhajlás nem más, mint az ember istenné válásának a kísérlete. Ezek a kísérletek a történelemben mindig drámai következménnyel jártak rövid és hosszú távon egyaránt.

INDIVIDUÁLIS MEGISTENÜLÉS

A „Love is love” posztmodern erkölcsi kód, vagyis „A szeretet az szeretet” pontosan egy ilyen elhajlás, pontosan egy ilyen kísérlet arra, hogy az ember megistenüljön, azaz, hogy ő határozza meg, hogy a számára mi a szeretet, s hogy ő állítsa fel, vagy bontsa le teljesen a korlátokat, mert korlátokkal a szeretet nem szeretet! Azonban, ha az emberi szeretet elrugaszkodik, elszakad Isten szeretetétől, és az Isten szeretetével fémjelzett értékrendszertől, akkor mi történik a szeretettel? Első renden individualizálódik. Ez nagyjából annyit jelent, hogy minden külső hatás, minden külső, közösségi, társadalmi tükrözés indifferenssé válik a számomra. Az lesz a jó, az erkölcsös és vállalható, ami nekem jó, erkölcsös és vállalható, és az lesz a rossz, erkölcstelen és vállalhatatlan, ami a számomra rossz, erkölcstelen és vállalhatatlan. Ez egyébiránt a posztmodern hős képe is. El eddig a régi társadalmakban aki a közösség normáihoz igazodott, és az életállapota szerint abban, amiben létezett apaként, édesanyaként, vezetőként, katonaként, stb., a közösség hasznára tett, arra tekintett a közösség hősként. Ma az a hős, aki senkinek a tükrözését sem fogadja, mindent elutasít, és csak és kizárólag önmagát éli és valósítja meg. Ennek tapsol a ma embere, ezt az attitűdöt ünnepli hősiességként. Ez bibliai értelemben a legnagyobb bálványa is az embernek: önmaga. Az önszeretet.

Ha elvész az „Isten szeretet”, és lesz belőle „A szeretet az szeretet” vagy „A szerelem az szerelem!”, akkor onnantól én fogom meghatározni – viszonyítási alapok híján – hogy számomra mi a szeretet, és ki, és mi annak a tárgya. Így az ember felszabadítja magát minden korlát alól. A posztmodern individualizmus győzelmi tora a szeretet felett, hozza magával azt következményt is, hogy én vagyok, én magam lettem a szeretetnek az egyetlen viszonyítási alapja is. Azt szeretek, amit és akit én akarok! Ha én férfiként egy másik férfit szeretek? Love is love! A szerelem az szerelem! És különben is: szeretni emberi jog! Ezért tehetem! Ha nem God is love, akkor elszakadnak a kötelékek, és onnantól csak idő kérdése, hogy mikor vehetem el a házi kedvencemet feleségül, csak mert love is love! S mielőtt a kedves Olvasó azt hinné, hogy ez mégis nonszensz, lássuk meg: ennek nem csak logikailag, de erkölcsileg is ez a következménye. Miért? Mert onnantól, hogy nincsenek viszonyulási pontok, onnantól, hogy „A Viszonyulási Pont”, maga az élő Isten és az Ő Kijelentése kikerül az életem fókuszából, onnantól bármi megtörténhet, bármit és bárkit szerethetek, mert jogom lesz rá, és senki, de senki sem mondhatja azt nekem, hogy „Ne haragudj, de ez nem normális…” Azért nem mondhatja ezt, mert

nincs, nem lesz mihez mérni a normálist.

S újra, mielőtt azt gondolnánk, hogy ebben bármi túlzás is volna, vigyázó szemeinket az emberiség ókori civilizációs csúcsteljesítményére, Rómára vessük. Ha Rómában előfordulhatott, hogy az uralkodó a lovait szerette, mert a szeretet az szeretet, akkor a lovakból szenátorok lehettek. A fénylő jogrendszerrel brilliáns, civilizált és kulturált Rómában. Uralkodói közül az öreg Tiberius, akit a Capri szigetén álló kéjvillájában való förtelmek végett csak Caprineusnak, Bakkecskésinek neveztek, állítólag zsenge kisfiúkat tanított be, akiket halacskáknak nevezett, hogy úszás közben a combja között forgolódjanak, és nyelvükkel meg gyengéd harapdálással csiklandozzák. Mert tehette. Hiszen az erkölcsi kód ott is – ha nem is ugyanezekkel a szavakkal, mint manapság, mégis tartalmát tekintve ugyanaz volt, mint amerre ma tartunk. A történelem, a kronosz típusú, linea mentén múló időben, ciklikusan ismétlődik akkor, ha az ember eloldja magát Istentől. Rettenve látom ezt. S azt is, hogy a kérdés, mi szerint az ókori Róma, vagy a mai Brüsszel, Amszterdam, Párizs  párhuzamba állítható, releváns-e? Sajnos nincs ebben a párhuzamban semmi túlzás. Sőt. Ezért sem mindegy, hogy jeleinkkel, kiállásunkkal mit igazolunk és mit nem. Mert a történelem tanulságai jelzik a végét mindennek. 

KIÁLLÁS és KIÁLLÁS

Ha pedig még mindig azt gondoljuk, hogy ez Magyarországon mégsem fordulhat elő, gondolkodjunk. Itt, ebben az országban, ahol jórészt még mindig abban a hitben élünk, hogy a magyar társadalom zöme azért még mindig… Azt gondolom, hogy tudomásul kell vennünk két jelenséget e tekintetben: egyrészt, hogy a magyar társadalomban van egy köztes, hallgatag tömeg. Egy olyan tömeg, amelyik nem hallatja a szavát, nem kiált, nem nyilvánít véleményt szivárványügyben. De nézi a Netflixet, évtizedek óta a Hollywood ontotta filmeket, ahol mindig akadt egy-egy ember vagy pár, aki vagy akik mások, és ő-, ők mindig szimpatikusnak voltak beállítva – nem a maguk személyében, ami érthető lett volna, nem! – a maguk másságában. A magyar ember is hallja, látja mindezt, magába engedi az összes, finoman érzékenyítő hatást és sosem tudni azt, hogy ez a tömeg – köztük azok is, akik magukat vallásosnak mondják, vallják – idő eljöttével, amikor színvallásra kerül a sor, hova fogják a szimpátiájukat kifejezni. Ehhez kapcsolódik a másik jelenség, miszerint olyan sok az információ, hogy képtelenség kognitív úton lekövetni, kideríteni mindennek az igazságtartalmát, ezért a kommentekre támaszkodva, az értelmi döntések igazság-hamisság tekintetében sokszor tudat alatti folyamatokban érzésekké, érzelmi elhajlásokká silányulnak. S lesz igaz az, amit igaznak érzek, vélek, meg amit sokat igaznak éreznek. Hogy az effektíve igaz-e? Már nem is számít. Amiről azt érzem, hogy szimpatikus, emberi, és sokan vallják, az lesz az igaz. Ennek a hallgatag tömegnek a kiállása még ismeretlen. De ne legyenek kétségeink. Addig is, mit lehet tenni, hogy őket elérjük? Ezt:

látók, szóljatok!