BEVEZETÉS – A SOROZATHOZ
Jelen sorozatunk két szálon fut majd:
1. Definiálja a bűnbánatos magyar történeti tudatot, elhatárolja annak protestáns és katolikus olvasatait, majd kimutatja ezek torzulásait az eredeti koncepciókhoz képest.
2. Miután lehántja a történeti gondolkodásunk axiómáit (át nem gondolt egyértelműségeit), újra áttekinti a magyar történelem fordulópontjait a bűnbánatos magyar történelemszemlélet szempontjából.
A sorozat aktualitását az adja, hogy közeledik a 82. (a pandémia miatt 83.) év után ismét Magyarországon rendezendő Eucharisztikus Kongresszus kezdete, amelyik ezúttal már az LII. (52.) sorszámot viseli. Ilyenkor a napi publicisztikában is előtérbe kerül a keresztyénség nemzet- és történelemformáló ereje. Katolikus részről ilyenkor magasra szokott csapni az a panasz, hogy a nemzeti tantervek történelmi fejezeteiben – a protestantizmussal szemben – aránytalanul alulreprezentált a magyar katolicizmus nemzeti történelemformáló erejének bemutatása. Esetenként még az is elhangzik, hogy Magyarország többségi katolikus lakosságát másfél évszázada öngyűlöletre neveli egy erőszakos kisebbség. Időnként még az az érv is előkerül (szerencsére ma már főként csupán a facebook-kommentek sötét bugyraiban), hogy ez az erőszakos katolikusellenes kisebbség a történelem során következetesen zsidók, protestánsok, szabadkőművesek (liberálisok, szocialisták) alkalmi szövetségeiből verődött össze.
Katolikus nemzettestvéreinktől semmiképpen nem tagadhatjuk meg a magyar jelleget, érzést és tudatot. Ugyanakkor le kell szögeznünk, a magyar nemzet(iség), de még az államiság sem a kereszténység Szent István-i felvételével kezdődött. Krónikáink szerint ugyanis már 874 körülre datálható módon megjelent az a „hetümogyer”-ség, amely az úgynevezett „etelközi alkotmány” formájában állami önkifejeződést is nyert. Ezt a berendezkedést erősítette meg 900 táján a jogok (területfelosztás) és kötelességek újraszabályozásával az úgynevezett „szeri alkotmány”. A magyar anyanyelvűségünk mellett ezen történelmi eseményeknek népi (etnikai) és közösségi tudata a mai napi napig mag módjára határozza meg hovatartozástudatunkat.
Ebből a szempontból irreleváns, hogy az Anonymustól vagy Kézai Simontól származó beszámolókat mennyiben tekintjük autentikusnak és mennyiben 13. századi Ószövetség alapú keresztyén, illetve rendi alapú visszavetítéseknek (szerintem egyébként a realitás sokkal erősebb bennük, mint a fikció és projekció); akárhogyan is gondolkodjunk egyes részletkérdésekről (lehet például, hogy a többes beköltözés/visszaszerzés/rátelepülés/egybeolvadás vonulatairól az újabb archeogenetikai, régészeti, nyelvészeti kutatások, természettudományos és technikai, kétnyelvűségi és nyelvhibridizációs technikák, illetve módszerek révén sokkal objektívebb tudásanyag áll majd néhány éven/évtizeden belül a rendelkezésünkre), abban már most egyetérthetünk, hogy a magyar történet kezdeteitől fogva kilenc nagy traumán ment keresztül: a (keresztény) államalapításon, a tatárjáráson, a mohácsi vésszel jellemzett török időkön, a 18. századi „Habsburg-gyarmatosításon”, az 1848/49. évi szabadságharc leverésén, Trianonon, a vészkorszakon, a második világháború utáni kommunizmuson, az 1956-os forradalom leverésén, valamint a rendszervált/oz/tat/áson.
Természetesen ezek a traumák nem egyenlő súlyúak történeti tudatunkban. A Szent István-i államalapítás például mégiscsak egy hosszabb távon felívelő szakaszba torkollott. Kevés maradandóbb alkotásáról emlékezhetünk meg a magyar történelemnek, mint hogy a mai napig a nyugati keresztyénséghez soroljuk magunkat, illetve hogy az alapvető közigazgatási beosztásunkat még mindig a megyebeosztás határozza meg. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a magyar történelem Szent István-i útja két-három emberöltőn belül a Szent László és Könyves Kálmán nevével fémjelezhető birodalomgyarapításba torkollott. Horvátország és Dalmácia meghódítása a világtörténelem leghosszabb ideig fennálló államszövetségi rendszerét hozta létre, amelyet – ha megéri – az angol-walesi unió is csak 2112-ben fog meghaladni. (Bár tegyük hozzá, 1526–1868 között Horvátország inkább az Ausztriai Házon keresztül csatlakozott Magyarországhoz, mint Magyarországon keresztül a Habsburg Birodalomhoz.) Ennek ellenére bizonyos turulos csoportokban István királyunkat a mai napig a legnagyobb nemzetárulónak tartják, akit halálában is a szittyák büntetési módja szerint jobb kézfejének levágásával becstelenítettek meg.
A „mi a magyar?” viták kapcsán hitet kell tennünk az alapvetően „ÉS”-ekben gondolkodó „osztatlanul kapott örökség” létjogosultsága mellett. Az egységes magyar nemzet közös történeti élménye olyan elementáris erejű emocionális tény, amelyet legfeljebb némely baloldali és (neo)liberális hangok mernek kétségbe vonni. A történeti közvélekedés ugyanis egyáltalán nem a vélemények és példaképek szükségszerű egyezésén alapul, hanem szociálisan összefűzött csoportok olyan általánosan érvényre jutó, mégsem hivatalos felfogásán, ahol az összefűzött közösség tagjai számára releváns történeti információk továbbítása zajlik. A közvélemény lényege szerint ugyanis éppen azt a lehetőséget biztosítja, hogy ezeket az információkat az egyes individuális és csoportösszetevők saját érdekkomplexumaikon, értékrendjükön keresztül megszűrhessék, pozitív-negatív összefüggésben osztályozhassák, magyarázhassák, hozzátehessenek vagy elvehessenek belőle. Ha tehát a közvéleményt az egyéni és közösségi sorsot így-úgy, de mégiscsak közösen formáló történelemmel szembeni attitűdbeli közösségre alapítjuk, akkor rögtön az a tény válik, relevánssá, hogy a vita a mi történeti sorsfordítóinkról zajlik. Ebből a szempontból – folytassunk róluk mégoly heves vitákat – István és Koppány, II. András és IV. Béla, Szapolyai János és I. Lipót, Mária Terézia (vagy III/VI. Károly) és II. József, Kossuth és Széchenyi (vagy Deák), Tisza István és Károlyi Mihály (vagy Kun Béla), Horthy Miklós és Kádár János, Rákosi és Nagy Imre, Antall József és Orbán Viktor megítélése senki másnak nem fontos, csak nekünk.
Bár a „történelemszemléletünkben érvényesülő katolikusellenes összeesküvés(ek)” torzító mellékzöngéit szűrnünk kell (akárcsak a „nemzetvesztő, idegenszívű katolicizmusét”), a katolikusok által fölvetett kérdés nagyon is fontos számunkra. A kérdés ugyanis valójában arról szól, hogy a protestáns és katolikus részről egyaránt vallott bűnbánatos történelemszemlélet egyáltalán nem egyenlő a kommunista önkritikával. Előbbi ugyanis a magunkról Istenre való föltekintés szemlélete, amely végül magasabb reménységet nyer. Tudjuk, hogy a bűnbánatos magyar történelemszemlélet Kölcsey Ferenc Hymnusában irodalmi kifejezést is kapott. A „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, valamint a „hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben” kitételei ennek kifejeződései. Ha Isten is úgy akarja és élünk, Kölcsey csodálatos versével még behatóan fogunk foglalkozni. Most elég annyi, hogy a szatmárcsekei remete fejében az 1823-as megíráskor a 130. genfi zsoltár „Tehozzád teljes szívből Kiáltok szüntelen: E siralmas mélységből Hallgass meg, Úr Isten! Nyisd meg te füleidet, Midőn téged hívlak, Tekintsd meg én ügyemet, Mert régen óhajtlak” sorai hangoztak, mely dallamra a vers akadozások nélkül énekelhető. Amikor pedig a katolikus Erkel Ferenc húsz évvel későbbi a mű megzenésítésébe fogott, a pozsonyi harangok déli zúgása idéződött meg előtte, amelyek mintegy emlékeztették a békési (gyulai) német (sváb) származású (Franz Erkl) jó magyar hazafit a magyar történelem legnagyobb imameghallgatására, legfényesebb diadalára, Nándorfehérvárra.
A kommunista önkritika történelemszemlélete az előbbiekkel ellentétben a „múltat végképp eltörölni” jeligéje értelmében tekint a magyar nemzeti történelemre. A magyar kommunista ugyanis – a német (neo)marxistákhoz hasonlóan – szó szerint gyűlöli és elidegeníti magát a magyar történelemtől, amelyet soha nem tekint a sajátjának. Nézzük meg a kommunista szemléletű történelemkönyveket, történelmi filmeket: legtöbbjükből (tisztelet a kivételeknek!) az ordít, hogy az írói a „fasiszta csatlós feudálkapitalizmus”-ból való „megváltást” várják, akár a sokakat elpusztító, elhurcoló, meggyalázó szovjet megszállás árán is. A mi-tudat addig terjed, hogy „mi ezt természetesen bűneink miatt mind megérdemeltük”, de az „egyenlők és egyenlőbbek” elve alapján nekik a megszállók elvtelen és gátlástalan kiszolgálásából némi hasznuk is származhat, számukra fenntartott villák, élvezetek, kényúri hatalmaskodás formájában. Az elnyomó és szelektív történelmi öngyűlölet kialakításának tehát alapvetően arra kell szolgálnia, hogy a „tízmillió fasiszta országa” tudatilag képessé váljon egy tőle idegen külső hatás, valamint idegeneket korlátlanul kiszolgáló, rá erőltetett hatalom testi-lelki befogadására.
Ravasz László Emlékirataiból tudjuk, hogy 1948. április eleji parlamenti találkozójukon Rákosi Mátyás nyilvánvalóvá tette előtte, hogy azért kell lemondania, hogy a kommunisták a 48-as forradalmi emlékév (például Kossuth-díj megalapítása, a Függetlenségi nyilatkozat debreceni centenáriumi emlékünnepe, a (sztálini) „alkotmányünnep”-re „átkeresztelt” 1949. évi Szent István-nap) jegyében a „progresszív” színekre átmázolt protestáns történelemszemlélet örökösei szerepében tetszeleghessenek. 1948 áprilisában ugyanis már javában zajlott az iskolaállamosítások és a Mindszenty-per előkészítése. A támadás élének – látszólag – a konzervatívabb katolikus egyház és népi társadalom ellen kellett irányulnia. A próbaterepet azonban az evangélikusok biztosították (1945-ös Túróczy- és 1948-as Ordass-perek), a reformátusokra pedig – főleg a Bereczky-Békefi-Péter János „triász” révén – a „kommunizmus egyházi éltanulójá”-nak szerepét osztották.
De mi predesztinálta erre éppen a magyar református történeti tudatot? Hibás-e abban, hogy éppen őt nézték ki erre a „kitüntetés”-re?! Ahhoz, hogy ezt a kérdést megértsük, alapvetően a protestáns (és azon belül is elsősorban református) jellegű bűnbánatos történeti tudat lényegét kell megértenünk, és azt, hogy ez a nemzeti szemlélet mivé alakult katolikus átvételben. Előre kell bocsátanunk, hogy a biblikus alapokhoz képest a kezdet kezdetétől fogva érzékelhetőek bizonyos torzulások, hangsúlyeltolódások, hogy azután a reform-és dualizmus kori nemzeti liberalizmus, kultúrreformátus, függetlenségi kurucos és népi írói irányzatok tovább rontsanak a helyzeten azzal, hogy mindegyik kisajátítani és a maga képére idomítani igyekezett ezt a szemléletet.
Ebben az eleve összezavarodott helyzetben – amennyire lelkiismeretünkből és erőnkből csak telik – arra kell törekednünk, hogy a különböző ügyeket a helyére rakjuk. Mottóul választhatjuk ezen működésünk során
„az igazságot követvén szeretetben”
Pál Efézusiakhoz írt levele 4, 15a, valamint
„az igazság szabadokká tesz titeket”
János evangéliuma 8,32b – igéit.
