Kelt levelem: irodám csendes magányában, október 7-én
Kedves Barátom!
Lenyűgöző tud lenni ez a szép, kies folyóvölgy ilyenkor, ősszel. A falu is benne, bár ezt már elérte a világ kommersz szennye. Nem is tudom, van-e a falusi embernek manapság saját, tudatosult önazonossága? Vagy valami nagy-nagy keverékből áll össze a gondolkodása, és értékrendje. Tudod, sajnálom sokszor az össze-vissza keveredett gondolatok hajtotta embereket. A falvak súlyos önazonosság-zavarának koszos árjában, szellemileg-lelkileg fuldokló embert. Azért, mert áldozatok ők. De olyannak érzem magam, mint aki egy ketrec vaskos rácsai mögött áll, élesen látja, hogy ketrecen kívül és belül mi történik, és rázza a korlátait jelentő rácsokat, elkeseredetten, dühödten, okolva önmagát, okolva a tudományosság öncélúságát, okolva azokat, akiknek a dolga lenne, hogy legalább nyomon kövessék, legalább kitapogassák, hogy merre halad ez az egyre torzuló önazonosság. Azért, hogy gyógyítani lehessen! Valamit tenni.
Okolom a politikát! Mert egyes kurzusai olyan messze állnak a magyar valóságtól, hogy köszönő viszony sincsen közöttük. És bár minden falusi családba beszüremkedik a politika a médiumokon keresztül, ott van még a gyerek- és a hálószobákban is, még sincsen ott. Csak a szava hallik odáig manapság. Árva falu – ezt gondolom a magyar faluról. Árva vidék – ezt mondom a vidékről. És okolom a politikát, mert Karinthyval szólva: megrontották a szavak becsületét. Mert a szavak mögött nincs ott az arany, az igaz tett. Így árva lett a falu. Körbeveszi a nagyvilág, fölötte trónol Budapest, de árva a falu. S aki tett érte, s aki tenni akar, azt lehurrogják, agyonhallgatják, démont, ördögöt csinálnak belőle. De mi lesz így? Tán próféta volt Kölcsey? Sokszor jut eszembe mostanság, a magyarázkodás, a leszavazás, a posták, iskolák kulcsra zárt, porosodó ajtóit döbbenten szemlélve: „lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre…” Az igaz prófétaságot az idő és a történelem pecsételi meg. S ez a hamvveder oly iramban készül itt, vidéken, „magzatod miatt”, hogy elborzadok. Hát próféta volt bizony Kölcsey! Régi igazát a ma méri meg. Kellünk-e mi, falusiak valakinek? Brüsszel, Európa, de még Budapest is olyan messze van! Ki van akkor közel? Csak az Úristen, Barátom…
És okolom az Embert! A magyar embert, a fáradt, kilúgozott magyar embert is okolom. Aki engedte magát egy olyan igába befogni, amelyet már soha-soha nem tud a nyakáról levetni. Azt az igát, amin újra és újra faragnak valamit politikacsinálók, egyes vezetők, zsebre járók, hazug álszentek. S hogy mi ez az iga? Ennek kemény fájába az elmúlt évszázadok és fekete kezek faragták bele a mára életté csontosodott jelszót. A „mástól várom a jövőt” feliratot. Igen, járom ez! Annak a belenyugvásnak a járma, hogy majd ott „fenn” eldöntik a sorsomat. Én, a porszem, a hangya, a kisember mit is tehetnék? Aztán jönnek a piros betűs ünnepek, a nemzeti sorsfordulók: ’48, ’56. De hát mit is ünnepelünk igazából ekkor? Pontosan e járom, ezen iga lerázásának a vesztett próbálkozásait! Nem szánalmas? És hirdetjük: okuljunk történelmünk nagy eseményeiből! Minden ünnepségen az elhangzó szózatok ezt harsogják! Aztán a szürke hétköznapok ravaszul faragott, álságos igája az emberek nyakát töri tovább is. És nem is akarják a legtöbben sem lesegíteni „ott, fenn”, még többen levenni sem a gyalogok között „itt lenn”. Az álság beléjük nevelte az iga megadással tűrését. Ezért okolom az embert. Az álságos politikát, Európát, az Uniót, ami ugyan mást hirdet, de (sokszor nem is) titkon: ő diktál. Ezért okolom az embert! Mert igénytelen. Persze hogy minden miértnek megvan az azértje! És mégis: kell-e neked, kisember igénytelenül élni? Kell-e a csorda tagja lenni? Hát nem te alkotod meg a szükséges mellett a mindennapok lehetségesét? Farkas Vladimir, az egykori ÁVH főnök ki merte mondani könyvében: Nincs mentség! Sokaknak szembe kellene néznie ezzel, ha végigtekintenek a hétköznapjaikon, a múltjukon, szokásaikon, s a televízió újságokban bekarikázott műsorokon, a járatott újságon, az otthonaikba beeresztett hatásokon, és sok-sok mindenen. Van-e mentség, hogy így élünk, itt, falun is, ahogy? Felelősség? Az önként a nyakunkba vett járom felelőtlensége ez!
És okolom az Egyházat! Az elmúlt idők sötét és titkos szálaival ezerszer megkötözött egyházat. Aki segíthetett volna összetörni ezt a jármot azzal, ha a kairoszt kihasználja másfél évtizeddel ezelőtt. Ha kiállt volna! Ha bűnt vallott volna! Ha megbocsátó szeretettel, de határozottan távolította volna el a rothadt kovászt a testéből. De nem tette. Ezért okolom az egyházat! Mert hitelvesztésünk, s az, hogy bennünket „befőttes üvegbe zárt rothadó húsdarabnak” titulálhatott egy ma még fénylő „kisnagy” egyház vezetője (Németh Sándor), az idáig megy vissza. Tudod, Barátom, nekem ez a szó fáj, hogy „rothadó”. Így, praesens imperfectumban. S tudod, hogy miért fáj? Mert valahol igaz. A traverzeink rothadnak erősen. Az egyiket pedig így nevezik e traverzek közül: hitelesség. A történelem magunk mögött hagyott eseményeiben nincs helye ennek a szónak: ’ha’. De mégis, ha e tisztulásban egyházunk az élen járt volna, azokban a felszabadulásos időkben, a társadalomra, a politikára, az emberekre olyan nyomást gyakorolhatott volna az Egyház önvizsgálata, hogy kénytelen-kelletlen ugyanarra az útra kellett volna térnie a társadalom egészének. S akkor egy igazi rendszer- és szemléletváltást élhettünk volna meg. De mivel ez elmaradt, így ma csend van, szürkeség, s elveszünk az apró részletekben, és óriási, és – hozzáteszem – a jelen helyzetben megbecsülendő erőfeszítések elenyésző jelentőségét ünnepeljük, hogy legalább mutassuk: azért még vagyunk. S nagy a felhördülés, ha a liberális padsorból jön a sajnálatos igazság: az egyháznak ma elenyésző társadalmi befolyása van. Hiszen a történelem azt is számtalanszor bebizonyította, hogy amilyen az egyház, olyan a társadalom.
Okolom továbbá az öncélú teológiát! Okolom a meglévő ragozgatóit, akik tehetségüket és erejüket minimális napi haszonnal járó, mégis sziszifuszi munkákba ölik. Irigylem is ezeket a tehetségeket! Irigylem az eszüket, a szorgalmukat – szent irigységgel. És értük kiáltok, nem ellenük. Mert körülöttünk recsegnek-ropognak a traverzek, a felépítmény, és ők bonyolult kutatásaik levegő markolászásába temetkezve nem hallják a vészt jósló morajlást. Arccal a holnapnak! – olvastam valahol. Bizony, ez kellene. De hogyan? Tudod, sokáig a teológiai oktatást is okoltam. Ma már nem okolom. Mert egy alaptudásra szükség van, s azt még öt évbe is nehéz belesűríteni. De okolom az egyházkormányzókat, hogy (még mindig) nincs lelkész továbbképzés! Ez lenne az ajtó, ami kivezethet az öncélú teológizálásból! Használni az írástudók eszét, képzettségét, tapasztalatait, és ezzel ösztönözni a lappangó, szunnyadó tehetségeket, hogy ne maguk körül forogjanak, hanem adják át másoknak azt, amit tudnak, amit láttak, tapasztaltak. Egy darabig olvastam buzgón a szaklapokat is. Ma már csak azt olvasom el belőlük, ill. azokra figyelek, amely írásokból süt, hogy „Arccal a holnapnak”. Azokat, amelyek rólunk szólnak, a jövőnkről, a megmaradásunk hogyanjáról, a tudomány, a teológia, a hitvallások, az egyháztörténelem és főleg az Írás alapjaira fundálva! A legtöbb cikk, tanulmány azonban nem olyan, hogy abban bármiféle üzenet is megbújjon a jelennek címezve. Ezért okolom a teológiát.
És okolom saját magamat! Mert neked címzett levelem is „irodám magányában” kelt. Sokat sejtet e fejlécezés. S hogy mit is? Először, hogy miért ülök irodám magányában? Miért van időm írni neked? Miért nem vagyok többet az emberek között? Látogatni, bátorítani, és Krisztust hirdetni közöttük, nekik? Igényeket támasztani bennük! Miért kelteznek leveleim irodám magányában? Mert írni kényelmesebb, mint tenni? Mert az írásban, legalább feléd bizonyítom, hogy azért foglalkozom én ezekkel a dolgokkal, hiszen látod, milyen nagy gondolataim, milyen cirkalmas kritikám van! De kimenni rejtekem biztonságából? A próba asztalára tenni az eszmét, az ideát? Ettől vajon fél Kereső Sándor? Keresni a megoldást nem csak íróasztalnál kell! Mert akkor hogy fog kiderülni, hogy mi a járható út? Mitől félek? A kollégális magánytól, a többet tenni akarók elleni zsigeri reakcióktól? Mitől? Ha Isten velünk, akkor ki ellenünk? De hiszek-e én ebben igazán? Látod, ezekért okolom magamat.
És még miért? A helyben járásért. Az okoskodásért. A tesze-tosza tehetetlenségért. A lustaságért, a hitetlenségért, a megroggyanásért a célba vetett hit tekintetében. Előzőleg írtam volt: tenni, amit ’lehet’. De ez olyan relatív tud lenni! A lusták sarokköve is tud lenni. Akik állítják: csak ennyit lehet tenni! Ám megáll ez kérdésként is: biztos, hogy csak ennyit lehet tenni? S hogy én a kettő közötti vergődésben melyikhez állok közelebb? Nem tudom…
Imádságaidat kérve ölel:
Kereső Sándor
