Tér és idő a lukácsi történetírásban
A lukácsi történetírás antik szellemi közegének számbavétele után fontos a pünkösdi csodaleírást a keresztyénség korai történetének legfontosabb forrásai között is elhelyeznünk. A Jézus életét összefoglaló evangéliumok közül az első hármat, a Máté, Márk, valamint Lukács írása szerint valókat a görög „együttlátók” kifejezésből eredően szinoptikusoknak szoktuk nevezni. Egy történész számára egyáltalán nem furcsa, hogy még ezek a mondanivalójukban rokonítható művek is olyan egyéni látásmódot érvényesítenek, amelyek nagyban reflektálnak arra a szellemi közegre, amelyek számára keletkeztek.
A Máté írása szerinti evangélium az Istennel kapcsolatos kifejezéshasználattal, a rendkívül sok és alapos ószövetségi idézettel vallásos zsidó közeg számára igyekszik bizonyítani, hogy a názáreti Jézus az Isten által az ősatyák óta a zsidóknak megígért Messiás. A Márk írása szerinti evangélium Mátééval szemben egyáltalán nem “bíbelődik” ószövetségi idézetekkel, ellenben akkurátusan megmagyaráz minden benne önkéntelenül felbukkanó arameizmust (arám nyelvi fordulatot). Nagyon nagy súly fekszik a názáreti Jézus szolgálatán, ami minden ember javát (üdvét) szolgálja. A názáreti Jézust Isten igaz Szolgájaként bemutató mű egy olyan pogány antik társadalom számára íródott, ahol még a Római Birodalom fővárosa lakosságának körülbelül 60%-a is nélkülözni volt kénytelen azon jogi, személyi és anyagi biztonságot, amelyet a római polgárjog nyújthatott volna számára.
Végül Lukács, akinél a názáreti Jézus az igazi Emberfia, és már nemzetségtábláját is az első emberre, Ádámra vezeti vissza. Az Emberfia a démoni vadállatok képeinek ellentéte Dániel könyve 7. része alapján, ugyanakkor az antik humanitáseszmény révén a pogány műveltség számára is értelmezhető. A római ember virtus, pietas, humanitas erényhármasságának utolsó tagja a halandó emberi léthez kötöttséget fejezte ki. „Az emlékezzél meg arról, hogy te is csak ember vagy”, illetve a „tévedni emberi dolog” az emberi lét törékenységét, mulandóságát fejezte ki. A római embernek ezen alapállás szerint kellett az erkölcsileg feddhetetlen, egyszerű életre igyekeznie, távol kellett tartania magától a pazarlás, a luxus kísértéseit. Emberiessége (humanitas) abban is megmutatkozott, hogy szigorúan monogám volt (a ius connubii, a törvényes házasságkötés joga a teljes jogú római polgárok sajátja volt), családját szerető szigorral tartotta nagy rendben és fegyelemben, megvetette az emberáldozattal és kicsapongással járó babonás (főleg keleti) kultuszokat, emberséges, nagylelkű viselkedésre kellett törekednie, mindenek előtt saját polgártársaival szemben. Jézus szenvedéseit látva egy római százados (centurio) nevezi őt igaz embernek, és dicsőíti ezért Istent. (Lk 23, 47) Ez a jelleg másik evangéliumban is hasonló módon domborodik ki. Pontius Pilatus prokurátori rangú júdeai helytartó “Ímhol az ember!”-ként mutatja Jézust. (Jn 19, 5)
A humanitas követelménye a kezdetekkor még nem tartalmazta a kultúra és a művészet görög típusú tiszteletét. Ezeket csak akkor abszorbeálta magába, amikor a római vallás görög mintára az istenek házasságáról és gyerekeikről szóló mítoszokat is magába fogadta. Amikor azonban Ovidius (Kr. e 43–Kr. u. 17/18) Ars amatoria című művében leplezetlenül gúnyolódott a római állam és vallás intézményei fölött, színleg görög mitológiai példákat hozva, valójában ez már a nemesebb gondolkodású római polgároknak is sok volt. A „Quod licet Iovi, non licet bovi” frivol és hedonista hozzáállása sokakat taszított. Nem véletlen, hogy a későbbi keresztyén apologéta, Tertullianus (Kr. u 155k–220) is szóvá tette, hogy ha emberek cselekednék az istenek állítólagos (mitologikus) tetteit, már rég szörnyű kínhalálra „érdemesítették” volna őket. Lukács Pál apostol által a Szentlélek bölcseletét tanulta el. Ez a szemlélet pedig hidat képezett a zsidók és nem zsidók (pogányok) között.
Fontos leszögeznünk, hogy Lukács evangélista a klasszikus antik historikus eszköztár teljességét mesteri szinten alkalmazta. Keresztyén módon örökítette meg a donátor emlékét. Tudnunk kell, hogy a korabeli Maecenasok bőkezű adományai szabadították fel az írókat a mindennapi élet megélhetési gondjai alól, és tették lehetővé utazásaikat, kutatásaikat, idejük írásra való felszabadulását. A dedikáció elfogadása komoly és megtisztelő fizetési kötelezettséggel járt együtt. A keresztyén hagyomány nem véletlenül vélte a lukácsi kettős mű mindegyikében megnevezett Theofilosz (Istent szerető) személyében az okos, vagyis mély műveltséggel rendelkező ciprusi helytartó, Sergius Paulus személyét vagy annak családját feltalálni. Lukács egy ilyen finaciális háttér mellett járhatott alaposan utána a dolgoknak, látogathatta meg a helyszíneket személyesen, kérdezhette ki a még élő szemtanúkat, vethette össze tanúságaikat.
Lukács történetíróként a kor mércéjével mérten a lehető legnagyobb gondossággal fekteti fel történet idő- és térbeli kereteit. Mivel története leginkább provincialakókról és közemberekről szól, vagyis nem a korabeli nyilvánosság embereiről, a rájuk vonatkozó hivatalos dokumentumok és irományok is hiányoznak. Ennek kapcsán Lukács kénytelen ezen emberek időfelfogásához alkalmazkodni és népies kronológiát alkalmazni. Ezeket az embereket érintették uralkodók regnálásai, helytartók hivatali idejei, valamint az életüket befolyásoló olyan alapvető jelentőségű rendelkezések és események, amelyeket más, Biblián kívüli források alapján is tanulmányozhatunk. Utóbbiak közé tartoztak az Augustus-féle birodalmi adóreformot megelőző általános összeírás, népszámlálás, II. Heródes (Agrippa) látványos halála, a Birodalom keleti felét érintő, Palesztinát különös erővel sújtó éhínség Kr. u. 46–47 táján, valamint a zsidókat ekkortájt Rómából kitiltó Claudius-féle rendelet. Hogy ezen datálási módok a kor viszonyai között teljesen közkeletűek voltak, arról az Apostolok cselekedeteiben megőrzött Gamáliel-féle beszéd is bizonyságot tesz, ami több évtizedes nagyobb Róma-ellenes zsidó lázadásainak történeti tanulságait foglalja össze hasonló kronológiai módszertan szerint.
A kronológiai elhelyezés mellett a történetírás másik fontos aspektusa a térbeli elhelyezés. Ennek kifejezései Lukácsnál egyértelműen visszatükrözik a kor hivatali nyelvezetét és tértudatát. Amikor ugyanis a lukácsi első könyv 2. része 1. versében az „egész föld”-ről olvasunk, az alatt a korabeli művelt (civilizált) világ azon egészét kell értenünk, amelyet az Imperium Romanum, a római törvényekben adott politikai akarat és hadsereg által kifejthető hatalmi erőpotenciál fogott össze. Amikor azonban a lukácsi első könyv 2. része 5. versében az „ég alatt”, vagyis egy Jeruzsálem-központú szemlélet szerint a négy égtáj felé eső országok, tartományok és népek pontos katalógusát olvassuk, akkurátusan megkapjuk a zsidó diaszpóra korabeli kiterjedését, amelynek kelet–nyugat, észak-dél tengelyek szerinti kiterjedése végpontjai Parthia és Róma, valamint Pontus és Egyiptom/kürenaikai Líbia. Azt a területet érinti a szöveg, amelyen a korábbi időszakokban jelentős hellenizálódás ment végbe, az ógörög koiné nyelvjárás közvetítő és műveltségi nyelvvé lépett elő. Érdekes, hogy a Birodalom Rómától nyugatra eső területein Illíriától Hispániáig és Africa provinciától Britanniáig a romanizáció vált a meghatározó tendenciává, ahol is hasonló közös kommunikációs eszközzé a latin vált. Még a keresztyénség 5. századi keleti–nyugati széttagolódása kezdeteinél is fontos tényként említendő meg, hogy Augustinus „csak” rétori végzettséget nyert, így görögül nem tudott, a görög filozófiát sem eredetiben olvasta, hanem csak áttételesen ismerte.
És itt tegyünk egy zárójelet. Amikor Pál apostol Kr. u. 55 táján azt tervezte, hogy jeruzsálemi útja után Illírián (az Adriai-tenger partvidékén), Rómán, majd valószínűleg Korzika, Szardínia, végül pedig Massilia (a mai Marseille) érintésével keresztül Hispániáig tartó nyugati missziói utat tesz, akkor Héraklész oszlopai (a mai Gibraltár) tényleg a világ végét jelentette az ókori ember számára. Ha azonban a zsidó diaszpórák által belakott földet nézzük, már Róma is a „föld végső határá”-t jelentette. Az apostolok cselekedetei sem véletlenül Kr. u. 60-ig (Pál Rómába érkezéséig), illetve Kr. u. 62-ig (Pál első (?) római tartózkodása idejéig) követi az eseményeket. Hiszen az egész második lukácsi könyv a feltámadás utáni jézusi ígéret – „Hanem vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (ApCsel 1, 8) – beteljesülésének története. Ennek megfelelően lukácsi második könyv közkeletű Πράξεις Ἀποστόλων címét is helyesebb lenne „Πράξεις ἁγίου πνεύματος του Ἀποστόλων”-ként használnunk. Vagyis Az apostolok cselekedetei helyett A Szentlélek cselekedetei az apostolok által.
Tér- és időbeli végpont Augustustól Tiberiusig, Betlehemtől Galileáig és Jeruzsálemig, majd Tiberiustól Neroig, Jeruzsálemtől Rómáig. Bár Lukács érzékelhetően igyekszik tartani a kronológiát, a történetmesélés igénye szerint időnként ki-ki is tud lépni ebből a szigorú rendből, hogy nagyobb tematikus blokkok köré csoportosíthassa mondanivalóját. Az kezdő- és végpontok között zajló történelem utak története. A lukácsi első könyv Jézus két galileai és egy jeruzsálemi, a második pedig alapvetően Péter (a legnagyobb apostol) korai kisebb (Szamária, Joppé, Caesarea Philippi) és Pál (a legkisebb apostol) damaszkusz-arábiai, három nagy Antiókhiától Antiókhiáig tartó missziói, majd végül jeruzsáleminek indult római útjai köré szerveződik. Ez a szerkesztés olyan egységes és szép szövegkompozíciót eredményezett, ahol a narráció és a tényszerűség szoros, egymást nem kioltó egysége valósulhatott meg.
