A nyelv fegyverré allakítása azt jelenti, hogy a nyelvet valami cél érdekében és egyben valami ellen használják. Ezek a felépített akciók szándékos megfontolásokból és szellemi befolyás céljával történnek. Hogy van-e igazság vagy az igazságot kifejező dolgokról van-e szó ez esetben – az teljesen mellékes, mert magát a jelenséget vizsgáljuk. Engem kevésbé a politikai dimenziója érdekel, sokkal inkább a társadalmi-kulturális dimenziója, vagyis a tömegek befolyásolása.
És az furcsaság érdekel, hogy ha csak egy kicsit, egy egészen kicsit belegondolnánk egy-egy „bevett szó” önkéntelen használata során, hogy mit súlykolnak vele, akkor menten rájönnénk, hogy amit evidensnek tartunk mekkorra szemenszedett hazugság, túl azon, hogy még röhejes is. De miért érdekes ez egyáltalán? Hát azért, mert gondolom nem akarjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek, meg átdobjanak a palánkon, meg ilyesmik…
De mielőtt belemelegednénk kérdésünkbe tegyünk fel egy másik kérdést: mi a háttere Ernst Jünger megállapításának? Leginkább az, hogy mennyire fontos dolog a nyelv, a szó! Mindent a nyelvvel, a szavakkal ragadunk meg, és ez azért van így, mert ez emberi teremtettségünk lényege. Alapvetően szellemi lények vagyunk, akiknek van testük (amivel amúgy manapság túlságosan is el vagyunk foglalva). Test és lélek vagyunk. Ez a bibliai leírása az embernek, amit történetesen a tapasztalataink éppen igazolnak. A lélek azonban nem érzésvilág csupán, hanem értelem- szellemiség, ez vezérel minket; egy Jane Austen regény címében is ott van ez: Értelem és érzelem. Tükröződik ez még abban a közmondásban is, hogy „szóból ért az ember”. Leginkább szóból és nem a testünkből következő egyéb érzékelésból, ingerületből, pl. kevésbé a látványból és sokkal inkább a szóból.
Felvetődik a kérdés: miért nem inkább a látványból, vagyis a képből értünk? Azért nem, mert a látvány mindig magyarázatra szorul, a „mit is látunk tulajdonképpen” kérdés alapján, és itt megint a szóhoz, a nyelvhez érkezünk. Érdekesség, hogy a maga legtermészetesebb módján azt írtam, hogy „magyarázatra szorul” – és ezen a legkevésbé sem akadunk fenn. Pedig kéne! Ugyanis csak mi magyarok modjuk így.
Hámori József akadémikus azt mondta: „a legmagyarabb szó a magyaráz”. Ez más nyelvekben nem fordul elő, pl. a német nem „németez”, az angol nem „angoloz”. Czakó Gábor azt írta, hogy míg a német a logika fényét vetíti a poblémára, addig a magyar a nyelvét – és azzal oldja meg. Magyarán: beszél róla, körbebeszéli, átbeszéli és ezzel fejti meg a rejtélyt.
Az egyik érdekesség, hogy egy legendárium szerint Isaac Asimov sci-fi írófejedelem mondta az Amerikában dolgozó magyar tudósokról – csak néhány közölük: Szilárd Leó, Neumannn János, Teller Ede – hogy – a marslakók köztünk élnek. Az agyuk elképesztő! Másképp működik, mint az embereké. És egy furcsa érthetetlen nyelvet beszélnek: a magyart. Ezt némelyek városi legendának mondják (nem kommentálom őket), viszont Teller Ede bizonyíhatóan mondta, hogy ha nem a magyar az anyanyelve csak egy középiskolai fizika-kémia tanár lett volna. Mire célzott ezzel? Arra, hogy a magyar elme a nyelvvel, amit beszél oldja meg rejtélyeket – legalábbis ő így tapasztalta – tehát mi ezért magyarázunk annyit.
Egy másik érdekesség bibliai: az ember teremtése után (és még a nő megteremtése előtt) Isten ad egy feladatot Ádámnak, nevezetesen: neki kell elnevezni az állatokat! Vagyis szóval megragadni valamely létező lényegét, kimondani (verbalizálni), hogy az, amit lát micsoda. A bibliai metaüzenet tehát ez: emberségünk lényege beszélni, szót találni vagy alkotni valami leírására, mert mindent ezzel ragadunk meg szellemileg. Ha az a nem várt eset fordulna elő, hogy valamit nem tudunk megfogalmazni, mert „nincsenek rá szavak”, akkor az a dolog megfoghatatlan marad számunkra – és ez kínos.
Egy harmadik érdekesség, miszerint a teológusok megfigyelése szerint az Ószövetségben a látás, a szem a fontosabb, míg az Újszövetség idején Isten átállítja a megértést a fülre, a hallásra. „A hit hallásból van, ami az Isten beszéde” mondja Pál apostol, vagyis az igehirdetés hallásából születik meg a hit bennünk. Nem a látás nyomán, nem élményből, nem érzésekből, hanem a hallásból. E modern világban az egyház számára ez intő jel: az élményből nem születik hit, hacsak nincs hallás, és az nem a zenei vonal (dicsőítés), hanem az ige meghallása.
Egy az előbbihez kapcsolódó érdekesség, hogy miközben a keresztyénség az isteni képről átállítás új rendje szerint a hallást preferálja, modern világunk visszahozza technikájával a képet – mindenhol képek villódznak, és olyan mennyiségben, hogy az értelmünk nem képes feldolgozni. Marad hát az érzelmi szféra, ami ugyan gyorsan reagál, de úgy ahogy van: zavaros. És ide illik még egy dolog: korunk nyelvileg az analaitikus nyelvet tartja elfogadhatónak az igazság-valóság leírásában, ám a nyelvnek van imaginárius (képes) dimenziója is, de a modern kor megítélése szerint csak a leíró-analitikus nyelv racionális, vagyis egyedül alkalmas a valóság meglátására. Pedig a képes beszéd tágas teret nyit, hogy mi magunk képzeljük el a dolgokat. Jézus is a képes nyelvet használja leginkább.
Mi a modernizmusnak mintázata tehát? A nagy terekben, a társadalmi képzeletet befolyásoló csatornákban a szót képre cseréli- a fület a szemre, miközben inverz módon a nyelvben lévő képes beszédet kiiktatják mondván, hogy az tudománytalan. Eredmény: a fül/hallás nem lesz az elképzelés tere, majd azt megoldják ezer csatorna, film, fotó képeivel – elképzelik helyettünk, ezzel „megkönnyítve” a dolgunk. Nos, ha nem tévedek ez rendszerszinten lehetetleníti el vagy iktatja ki „a hit hallás által van” átvivő közeget. Csak úgy mondom…
De térjünk vissza az eredeti kérdéshez a nyelv fegyverré alakítása gondolathoz – mire is céloz szerzője?
Jól ismerhetjük a jelenséget a politikai csatározásokból. Jól megfogalmazott szlogenek eltalálják a hallgatóság értelmi horizontját és a kívánt irányba terelik a gondolatokat – persze fontos az előtte jól felszántott és előkészített érzelmi talaj! Mondhatnánk ez mindennapos jelenség, például a marketing világában is – ezzel vagyunk körbevéve nap, mint nap. Ám az én érdeklődésemet sem nem a politika, sem nem a piac köti le.
Ugyanis bizonyos szavak ismétlésével egy érzésvilágot is megcélzunk, sőt implantálunk tömegesen az emberek lelkébe és fejébe. Miért jó ez? Azért, mert később amikor felhangzik a szó az pont úgy működik, mintha megnyomnánk egy kapcsológombot, amire sokak lelkében felgyullad egy ilyen vagy olyan színű érzelem-lámpa. Cseh Tamás mondja az egyik epikus lemezén (Nyugati pályaudvar): „szemében piros lámpák gyulladtak: veszély, veszély!” Ez egy jelenség, és épp azért lehet hatékony, mert így működünk. Igazság szerint a modern korban a nyelvhasználat aktorait a pszichológia fegyverezte fel.
Byung-Chul Han írja, hogy: A gondolkodáshoz idő kell. Mivel az információs társadalom gyorsítja az időt ez érzelmi diktatúrához vezet. Miért? Mert nincs idő a gondollkodásra! Ezzel szemben az érzelmek azonnaliak. Tehát a befolyás mintázata megfordul: nem az érvek, az értelem befolyásolja az érzelmeket, hanem megfordítva: az érzelmek befolyásolják az értelmet! És ez döntő. Az idő és megértés lehetősége összefüggenek, a gyorsuló idő kikapcsolja a gondolkodást és felturbózza az érzelmeket. E modern szellemi háború nem csak nyelvi, hanem egyszersmind temporális természetű is!
Rengeteg ilyen bevezettett szó van, ami bevezetők szándékainak megelelően a kellő irányba tereli az emberek érzelmi világát és ezen keresztül a gondolkodását. Ehhez a digitális szféra vagy másképp mondva: az információs társadalom olyan hatékonyan müködik, aminek a sebessége és átvivő ereje egyenesen egy kulturális szupravezető. A befolyásoló üzenetek összetett kombinációi rövid idő alatt teljesen átmennek és beágyazódnak az érzelmekbe és azon keresztül az elmébe. De mondjunk erre néhány példát:
„nyitott”, „befogadó”, „fenntartható”, „környzettudatos”, „pozitív”, „homofób”, „xenofób”, „heteronormatív”, „autentikus”, „megosztó”, „toxikus”, „énidő”, „abúzus”, „traumatizált”, „populizmus”, „kapcsolódás”, „minősítő”, „élhető”, „szerethető”, „integratív”, etc.
A hideg kiráz és elkap az ideg ennyi ökörség hallatán! De ez hagyján, ez az én személyes bajom. Az igazi baj, hogy ez ugyan „soft power”, ám épp ezért úgy megy át köztudatba, mint kés a vajon (mondom képzavarosan). Hogy mi a jó és a rossz ezek az szavak úkjrakeretezik. Írtam már erről témáról egy szó kapcsán, ez az „hiteles-autentikus” szó (ITT), és ígértem is, hogy lesz második része. Hamarosan megírom. De valójában mire is jó ez komplett elmebaj?
Arra jó, hogy áthuzalozza az agyakat!
Valójában ezek NYELVI FEGYVEREK, melyek befolyásolásra készültek és kombinálva egymással kifejtik hatásukat – áthuzalozzák észrevétlenül a tömegek agyát. Persze előtte pszichológiai-érzelmi mélyszántásokkal teszik befogadóvá az emberi talajt. Rod Dreher mondta NEXT konferencián, hogy a digitális szféra egy új embert hoz létre, a szavak háborúja pedig egy új emberiséget azzal, hogy áttekercseli a mentlitását.
Meg kell állapítsuk, hogy a kulturális háború csúcsfegyvere épp maga a szó!
Ezért kulcsfontosságú, hogy ezt értsük, és értelmesen beszálljunk e nyelvi háborúba – ellenkező esetben csak bambán csodálkozhatunk, hogy miért is nem értenek, vagy miért értenek félre bennünket, keresztyéneket?
Ez tehát a nyelvi háború 1-es számú frontja! Miért, van még más frontvonal is? Hogyne!
Létezik még másik négy 4! frontvonal is: nem csak (1) „agy-áttekercselő” szavak terjednek hiperszónikus sebességgel, hanem (2) a régi szavak átértelmezése és új tartalommal való megtöltése is zajlik, (3) tövábbá a keresztyén fogalmak annektálása vagy elrablása! És végül (4) vannak olyan nyelvi fegyverek, melyek uniformizálnak átjárhatóvá tesznek megkülönböztetendő értékű dolgokat, vagyis átválthatóvá, konvertibilissá, pl. „spiritualitás” szó minden hitet egyenrangúsít a woodoo-t a keresztyén dogmákkal etc (írtam erről: ITT).
És még +1: a tiltás, a tiltott szavak világa! Valójában ezzel kadődött a sztori: a politkailag korrekt (PC), mint ami kitilt szavakat és ezzel temészetesen témákat a közbeszédből. Összetett jelenséggel állunk szemben, amely rejtett, igazi hamisítsatlan soft power, melyről tudjuk ereje erősebb minden „hard” eszköznél, „újbeszél”, a new speach from 1984 (Orwell). Elemi érdekünk (a) ezt feltérképezni, és (b) ellenstratégiát építeni.
A kulturális háború nagyon erősen nyelvi háború, mert ahogy Ernst Jünger mondta: „A szó könnyen fegyverré alakítható”. Pál ihletetten már az első században átlátja e modern világában ma épp történő dolgokat, e háború szellemi dimenzióit, és harcra inspirál:
